Kell némi őrület

Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban.

Részletre ugyan, de olimpiát olimpia nélkül is lehet rendezni. Idén öt éven belül másodszor vizes világbajnokságnak ad otthont Budapest, jövőre atlétikai vébének – ezzel az ötkarikás fő műsorszámokat minden magyar sportszeretőnek módjában áll átélni egy éven belül. Az össznemzeti lázat megkaptuk a foci-Eb-től, s vívóink, öttusázóink, birkózóink, dzsúdósaink, pingpongosaink és kézilabdázóink sem maradnak hazai világverseny élménye nélkül.

Ez mind jó hírét viszi Budapestnek és Magyarországnak szerte a világban, ám aligha képes arra, amire az olimpia: hogy érdemben alakítsa a hazánkról alkotott képet. Erre viszont itt lesz a május 6. és 8. között megrendezendő Giro d’Italia budapesti Nagy Rajtja és magyarországi szakaszai. A világ legnagyobb kerékpárversenyei expedíciós kaland­filmbe bújtatott országimázsdokuk – sokszor nehéz is eldönteni, mi a köret és mi a hús. A verseny kellő izgalmat és történést nyújt ahhoz, hogy az ember órákon át elnézze az olasz Alpokot, a francia folyóvölgyeket vagy a németalföldi kisvárosokat – ezúttal pedig a Margit híd panorámáját és a Káli-medencét. Belülről viszont épp fordítva: ami nekünk táj, az a csapatoknak terep a hadmozdulataikhoz. A táj és boly szimbiózisa és esztétikája, a háromhetes országúti bringaversenyek mára meghódították a világot: az idei Giro képei, köztük Magyarországéi kétszáz ország nyolcszázmillió nézőjéhez jutnak majd el.

A Giro sportértéke bármihez képest megállja a helyét, amit az utóbbi években  sikerült Magyarországra csábítani. A közhiedelemmel ellentétben egy háromhetes kerékpáros- körverseny nem pusztán állóképességi szkander – bár el lehet képzelni, milyen alapozó edzésmunka kell ahhoz, hogy valaki huszonegy napon át négy-hat órákat tekerjen óránként 40 kilométeres átlaggal szinte megmászhatatlanul meredek alpesi emelkedőkön, tavaszi hóhatár felett, oxigénhiányban. Ennél azonban többről van szó. 

A versenyt az nyeri, akinek a legjobb a huszonegy szakaszon elért összideje. Övé egy évre a mitikus rózsaszín trikó, a maglia rosa, amit egyébként az a versenyző hord, aki aznap reggel összetettben vezet. Ám a végső győztes nem szükségszerűen az, akinek a „legerősebb a lába”. Vannak szemfüles tapadókirályok, akik szakaszgyőzelem nélkül nyerik az összetettet. Van, hogy a legerősebb majd három hétig fölényesen vezet, de kiderül, hogy elszámította magát, és az utolsó hegyen vigyázzba áll a lába, szinte leesik a bringáról, majd mire cikkcakkban felér, kap fél órát, és a legjobb húszon túl végez. Van, hogy valaki a nőügyeivel magára haragítja az egész mezőnyt, így mindenki ellene dolgozik: aki előtte megy, lassan teker, aki pedig a riválisnak fogja a szelet, az akár önfeláldozóan gyorsan. Volt, aki ezt is kibírta. Volt olyan is, aki tudta, egy olaszt kell megvernie, ezért figyelt, hogy meg ne mérgezzék a vacsoráját a helyi fogadósok. Megint másnak a saját szakácsa mérte el az extrém testi terhelés plusz a rózsaszín trikó pszichés nyomása alatti emésztőképességét, és rájött a szapora egy hegylábnál. Ő például visszahozta a versenyt, de azóta is vécépapír-gurigával futnak mellette a rivális szurkolók. A Giro d’Italia 113 éves története intrikusabb, mint egy királydráma, és éppen úgy illetlenkedik, mint Shakespeare: nagy néha, de akkor emlékezetesen.

A szereplők közül elsősorban Valter Attila érdekel minket, aki a tavalyi Girón három napig hordta a rózsaszín trikót, azaz vezette az összetettet. Innen, Magyarországról fel sem tudjuk fogni, mit jelent ez. Hisz azt sem tudjuk, kicsoda Fausto Coppi vagy Gino Bartali – ötszörös, illetve háromszoros Giro-győztesek. Megdöbbennénk, hány olasz helyezi őket előrébb minden idők legnagyobb honi sportolóinak listáján, mint az örök focihősöket, Buffont, Pirlót, Tottit, Maldinit, Cannavarót, Baggiót vagy az egyik legeredményesebb motorversenyző Valentino Rossit. A rózsaszín trikót viselő Valter Attila címlapon van a La Gazzetta dello Sportban, a L’Équipe-ben és a Marcában, a világ vezető sportújságjaiban, ahol Hosszú Katinka riói három aranya belső oldalas kis cikk, Szilágyi Áron olimpiai triplája egy színeske hír. Helyes persze, hogy mi, magyarok nem a  The New York Times, a Politico vagy a The Guardian vezércikkei alapján rendezzük be az életünket – ám  nincs abban semmi szégyen, ha a spanyoloktól mániákat, az olaszoktól ízlést, a franciáktól kultúrát tanulunk. Sportmániát, sportízlést és sportkultúrát is. Hogy ez mennyire sikerül, azon múlik, Valter Attila eléri-e a szezonbeli célját, megcsípi-e élete eddigi legnagyobb lehetőségét, a Budapestről induló nyitószakaszt. Ha ő ér fel először a visegrádi fellegvárba május 6-án, és az első nap után vezeti az összetettet, úgy ismét felveheti a maglia rosát, és szombaton abban tekerhet el a Hősök terétől a Margit hídon át a Várba az egyenkénti időfutamon – olyan sportőrületet kiváltva, amit csak focitól és olimpiai pólóaranytól tudtunk eddig elképzelni.

Mi kell ehhez? Némi őrület, ami belehajszolja Valtert a győzelembe. Félelmetes ellenfelei lesznek. Ugyanúgy a nyitószakaszra és a Budapesten hordott rózsaszín trikóra feni a fogát Mathieu van der Poel, a világ pillanatnyilag legsokoldalúbb bringása. A flamand földön született holland egy korábbi többszörös Tour de France-szakaszgyőztes fia, anyai ágon pedig nagyapja háromszor volt második a Tour de France összetettjében. Ő maga négyszeres világbajnok a sárdagasztó cyclo-cross szakágban, Európa-bajnok a köves-­hegyes mountain bike-ban, de már az első számúnak tartott országúti szakágra koncentrál, és itt szintén a legjobbak közé tartozik. Tavaly nyert szakaszt a Tour de France-on, volt rajta a sárga mez, most pedig arra hajt, hogy megszerezze a rózsaszín párját a Giróról. Míg Valter Attilánál az idén eddig mutatott bomba forma azt jelenti, hogy csak három világklasszistól kapott ki a tavasz egyik legnépszerűbb egynapos versenyén, a Strade Bianchén, addig Mathieu van der Poelnál azt, hogy a jelen legkeményebb bringását verte meg a tavasz legrangosabb egynaposán, a Ronde van Vlaanderenen. Hihetetlen elismerés, hogy egy ilyen kalibernek a Dunakanyar ívein kell gondolkoznia, hogy legyőzze a helyi srácot, Valtert.