Meddig játék, honnan sport?

„Jól játszott a minap a Fradi, mégis kikapott.” Láttuk, kétségen kívül áll.

„Ahogy Londonban játszotta a birkozást, Lőrincz Tamás egy született zseni.” Igenám, de olimpiai bajnok csak két ciklussal később lett.

A játék és a győzelem különálló dolgok. Nem szükségszerűen, de a fenti mondatok annyira maguktól értetődőek, hogy bele sem gondolunk: végső soron azt mondják, a sport – lévén a győzelemről szól – nem lehet játék. Több vagy kevesebb? Csak néha az? Nehéz megmondani. Más.

(Vagy, ugye, nem a győzelemről szól. Ahogy Coubertin és az amatőr mozgalom elképzelte. Mára kevesen osztják ezt az ábrándos képet. A profik között pont senki.)

Majomkísérletek kora

A jutalom (vagyis mini-győzelem) játékot gyengítő hatása már szigorúan dokumentált állatkísérletben is kimutatható – derül ki a matematikus-pszichológus Mérő László online előadásából, amely a játékokról, azok tervezéséről, anatómiájukról szól.

Szomj, éhség és párzás tekintetében szükséget nem szenvedő majmok az eléjük rakott építőkockákkal szívesen eljátszanak a maguk örömére, nagyjából fél órán át. Ám ha jutalmat kapnak, amikor épp egy ügyesebb ákombákomot rakosgattak ki, úgy hamarább, 20-25 perc után ráunnak az egészre.

Azaz a jutalom megszünteti a játék önmagáért létét. Ezzel a játéknak-létét is. És a parttalan filozofálás kényszervágya alól irigylésre méltóan szabad majmok otthagyják. Megecetesedett.

A sportszerető ember pedig nem tud másra gondolni, mint a világ focijára. Persze, a győzelem és a profit mindenekfelettisége más sportágakból is öli ki a játékot, de egyik sem akkora veszteség, mert egyik sem annyira eszenciálisan játék, ha csak magáért űzik, mint a foci. 

Vagy pont, hogy nem játék a foci?

A játékok legfőbb jegyének Mérő a 'metastabilitás'-t tartja. Azt a tulajdonságot, hogy valami maradandó, de csak véges ideig. A legfőbb példája: a játék változatlan, amíg játszom, de idővel megunom és kiszállok belőle.

Ha ez így van, akkor lehet, hogy a foci egyáltalán nem is játék? Hiszen a focitól el lehet undorodni, egy (külföldi) csapatból ki lehet szeretni; de hallottunk valaha olyat, hogy valaki ráunt a focira? Ha igen: ezt mondjuk egy világbajnokság után is képes így kijelenteni? Vagy miután játszott egy félidőt a haverokkal? Nem.

Igazán jól eltalált más sportágakat – ki melyiket – sem ununk meg, de elsősorban azért, mert új arcok jönnek, és velük jellegzetes mozdulatok, megint más lelki alkatok. De a focit nem így, hanem állandóságáért, állandóságában szereti az ember. Az igazán fontos entitások a csapatok – és lényegük változatlan generációkon át. Tudjuk, milyen a Real Madrid, az angol válogatott, a Bayern München vagy Ghána.

Megfejtés nincs

Az emberiség jelentős részének a foci többet jelent, mint bármely más sport. Mérő előadása előtt homályosan olyasmiket gondoltam, hogy azért, mert önfeledtségében ez a leginkább játék. Most el tudom képzelni, hogy pont az ellentéte igaz: kimerevítettségében ez a legkevésbé az.

Aki szeret hasonlókon merengeni, ez nem rossz lehetőség. Esik szó sok másról is. Például, hogy a játék definíció szerint nem létfontosságú, de Grastyán Endre idegfiziológus kimutatta, hogy ami anyagot termel tőle az agy, az elengedhetetlen az élethez. Vagy arról, hogy mi a közös egy vonzó nőben és egy jó játékban; hogy milyen világot hoznak létre a népek, akik gózni tanulnak a nagypapájuktól, és milyet, akik sakkozni. Persze végleges válaszokat ne várjon senki, ez más műfaj. Egy tudós beszél.