Kemény és Mocsai Szókratész nyomában: beszélgetve tanítottak

Mezei Dániel írása a Mandiner Sporton

A legnagyobb szakemberek mindig is a legnevesebb innovátorok voltak

A beszélgetésre a IV. Sport és Innováció Konferencián került sor, amelyet a Testnevelési Egyetem és a Nemzeti Kézilabda Akadémia közösen rendezett, két helyszínen, három napon át és majd 300, de összességében volt, hogy 400 érdeklődő előtt. Lehetne még sorolni az országokat, a résztvevőket, a nagy neveket, de maradjunk a kiindulópontnál. Nem mintha nem lett volna számos érdekes szekció, kerekasztal-beszélgetés, vagy csak szimplán beszélgetés a Budapesten és Balatonbogláron rendezett eseményen, hanem azért, mert a Mesterek szerepe mindig is meghatározta a magyar sportélet eredményességét.

A nagy mesterek általában maguk testesítették meg a tekintélyt, a tudást és az innovációt. Mertek változtatni, új nézőpontot hozni, kibírták az írigységet, a kicsinyességet és tudatosan – vagy éppen ösztönösen – alkalmaztak egészen új edzéselméleti, lélektani, adott esetben innovatív technikai, stratégiai megoldásokat.

akkor talán meg lehet állni egy pillanatra. Vagy legalábbis illene. Anélkül, hogy bárki megsértődne, hogy nem róluk beszélünk. Mocsai minden idők legeredményesebb magyar kézilabdaedzője, Kemény Dénes háromszor vezette olimpiai aranyéremig a magyar vízilabda-válogatottat, Sós Csaba egy hihetetlen magyar úszóedzői tradíció egyik fő éltetője, Wladár Sándor pedig olimpia bajnok úszó, sportvezető, akinek – ahogy a többieknek is – markáns véleménye van, amit érdemes meghallgatni.

Ők cseréltek eszmét az olimpiai mozgalom időszerű kérdéseiről és egy kicsit a magyar sport 2021-es „keresztmetszetéről” is Balatonbogláron, a NEKA-n, egy kellemes kora őszi estén Máté Pál és a cikkszerző moderálásában.

A műsorvezetők, televíziós és kommunikációs szakembereként a tokiói olimpia megrendezése mentén, a koronavírus-járvány kapcsán kialakult helyzetet elemezve próbáltak választ kapni arra,

Mert, ha csak az érmek és helyezések számából indulunk ki, nagyot fordult a világ a magyar sporttal öt év alatt. Több érem, értékes helyezések és olyan sportágakban is kiemelkedő eredmények, amelyekben a magyarok nem szoktak csillogni. Azt már megszoktuk, hogy vannak világnagyságaink, akik a szemünk előtt válnak végképp legendává, gondolva itt Kozák Danutára és Szilágyi Áronra. De ki gondolta volna, hogy a világon szinte mindenhol hihetetlenül népszerű triatlonban Bicsák Bence lehet olimpiai hetedik, Vas Kata Blanka hegyikerékpárban negyedik, vitorlázásban pedig lesz második helyezett sportolónk? Mondjuk ez utóbbi várható volt, mert Berecz Zsombor hajóosztálya sztárja, de a többiek csak jöttek, láttak és szinte győztek. Azonban ezt már sokan leírták, elemezték, de arra a kérdésre talán kevesebb válasz született, hogy miért? Főképp olyanoktól, akik azért láttak már ezt-azt a magyar sport csillagokkal teli égboltján. Sőt, fel is pattintottak oda pár csillagot.

A felvetésre több felől forgatták a választ Kemény Dénesék, és végül

A kormány pandémia alatti hozzáállása nélkül nem ment volna

Egyrészt a vendégek szemlátomást egyetértettek abban – a számítás legcsekélyebb jele nélkül –, hogy az eredményesség nagyrészt a magyar kormány pandémiai alatti hozzáállásának és támogatásának volt köszönhető. A versenyzési és edzési lehetőségek biztosítása, az oltások korai megléte, a nemzetközi események és edzőtáborok szigorú körülmények közötti megtartása – egy vagyonért – mind-mind jelentős mértékben segítették a tokiói eredményességet. Wladár Sándor, mint szövetségi elnök ezt nagyon egyszerűen úgy fogalmazta meg, hogy minden hízelgés és dörgölődzés nélkül köszönet jár ezért. Ehhez nehéz bármit is hozzátenni, esetleg azt, hogy amikor a grundon gyerekként gólt lőttem, akkor roppant mód meglepődtem volna, ha az ellenfél mezét letépve kiszalad a ketrec mellett álló lányok elé és ünnepelni kezd. Helyettem… Mert a sportriporteri szleng azt mondatja velünk, hogy mi nyertünk, de azért józanabb pillanatban mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ők nyertek, esetleg nekem is.

A magyar habitus

A másik gondolatot és választ Mocsai Lajos pendített meg, amelyhez mások is csatlakoztak, ez pedig a habitus. A magyar sportlói alkat, ha van ilyen, a korábbi sikeres edző szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy igen sikeres olimpiáról beszélhetünk. A Testnevelési Egyetem kuratóriumi elnöke úgy vélte,

Képesek vagyunk nehéz helyzetben koncentráltabban, összeszedettebben versenyezni, ami komoly előnyt jelent egy olyan olimpián, ahol a körülmények a korábbi versenyekhez nehezen hasonlíthatók. Mert bárki bármit mond: sokakban lehetett veszélyérzet, sok volt a kényelmetlenség, kezdve a bezártsággal, folytatva a folyamatos COVID-szűrésekkel és a japánok elképesztő mániáival.

Vannak, akik sportpszichológussal dolgozva próbálják leküzdeni mindezt, a magyar sportolók azonban emellett lehet, hogy még alkatilag is jobban bírták az olimpia – hogy is fogalmazzunk – újszerűségét. Nem kell ezt tovább ragozni, valóban volt egy olyan kinézete a szereplésnek, hogy nekünk most jobban megy. Még úgy is, hogy több esetben volt peches egy-egy kiemelkedő tehetségű sportolónk.   

Egyértelmű, hogy a sportban az elmúlt tíz évben rengeteget javultak a körülmények Magyarországon. Evidencia, hogy a magyar élsportolók emiatt a felkészülés során előnyben vannak, ahogy az is, hogy a tehetségek egyre nagyobb számban kapnak világszínvonalú, vagy ahhoz közelítő tehetséggondozást. Sós Csaba ezt úgy összegezte, most már nem lehet másokra mutogatni, mert az eredmény elérése csak rajtunk múlik. Szerencsére ezt sokan így látják.

Ötven év hátrány

50 év hátrányát kellett, kell ledolgozni, ami nem könnyű feladat, de talán sikerült. Most azonban egy új szemléletre, hozzáállásra van szükség, hangzott el. Nevezetesen olyanra, amely képes a rendszert működtetve, saját lábra állva a magyar sportot „átvinni a túlsó partra”. Nem lehet elvárni, hogy az állam hosszú éveken keresztül fenntartja majd ezt a támogatási színvonalat.

Sós Csaba és Wladár Sándor a beszélgetés során a magyar sport Tokió előtti helyzetét remekül jellemezve két gondolatban foglalták össze az idei hazai sportvalóságot. Sós professzor szerint

és az itt lévők közül többen így kerültek a magyar úszók elé a tokiói befutónál. Wladár Sándor a díjjal egyetértett, elméletben, mert rögvest megfogadta, hogy ilyenre többet nem lesz példa, „amíg elnök vagyok, biztos, hogy nem.”

Így jönnek mennek a Fair Play-díjak egy röpke beszélgetés alatt.

Azonban az egyórás eszmecsere végén akadt még egy gondolat, ami említést érdemlő. Ez pedig a hazai nemzetközi versenyrendezés, amelynek fontosságát a beszélgetésben résztvevők közül talán senki sem vitatta, csupán az fogalmazódott meg kérdésként, elég súlyos kérdésként, hogy mely sportágakban van erre valóban szükség? Úgy, hogy az a magyar sport, a közönség és a fiatalok érdekeit szolgálja.

Ilyen mély lélegzetet azonban most ne vegyünk. Mélyvíz, csak úszni tudóknak. Szóval mindez legyen egy másik kerekasztal vagy éppen cikk témája.

A nyitóképen: Balról jobbra Mocsai Lajos, Sós Csaba, Kemény Dénes, Wladár Sándor, Mezei Dániel és Máté Pál. Fotó: NEKA és TE sajtó