Mancini alatt nemcsak a játékoskeret, hanem a játékfelfogás is megváltozott. A Conte által használt 3-5-2-es formáció helyett 4-3-3-as felállást alkalmaz, a reaktív játék helyett proaktivitásra törekszik. Az olasz focira jellemző stabil védekező stílust felváltotta a labdabirtokláson és a támadó futball priorizálásán alapuló játék. A 2016-os Európa-bajnokságon az olasz válogatott átlagban 44,8%-ban birtokolta a labdát, az idei kontinenstornán pedig már elérte az 56%-ot. 2016-ban mérkőzésenként átlagban 9,6 lövéssel próbálkoztak, most majdnem dupla annyiszor kísérleteznek, 18,5-el meccsenként. Ez a gólok számában is tetten érhető, hiszen a Mancini-féle Azzuri két mérkőzésen szerzett annyi gólt az Európa-bajnokságon (6), mint öt évvel korábban összesen, Conte edzősködése alatt.
Most tekintsük át az olasz válogatott Törökország és Svájc elleni mérkőzései alapján, hogy mi volt Mancini elképzelése a pályán és mitől ilyen hatékony csapata játéka. Védekezésüket legtöbbször már az ellenfél térfelén megkezdik, céljuk a labda mihamarabbi visszaszerzése. A török válogatott láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel az intenzív letámadással, ezt jól mutatja, hogy kapusuk Cakir 30-szor próbálkozott hosszú labdákkal. Ezekkel legtöbbször a jobbszélső Karamant kereste, aki mindössze a felé menő labdák 37,5%-át tudta sikeresen megjátszani. Ebből is következik, hogy az olasz hátsó sor is remekelt, mivel a légipárbajok megnyerésével elvették a labdabirtoklás lehetőségét az ellenféltől, csupán 37%-ban volt a törököknél a labda a mérkőzés folyamán. Ezzel a védekezéssel – ahogy azt az eredmény is mutatja – Svájcnak is meggyűlt a baja, hiszen összesen egy nagy helyzetet tudtak kialakítani. A védekezés hatékonyságát mutatja, hogy a tornán még nem kaptak gólt és összesen kilenc lövést engedtek ellenfeleiknek.