Három meccs is elég lehet mindenre, amire az EB nekünk való

Ám hiába játsza az első két meccsét (ma és szombaton) a magyar válogatott hazai pályán, telt ház előtt, olyan heteken át tartó népünnepély nincs kilátásban, mint öt éve. Akkor két fordulóig vezettük a csoportunkat; most, a halálcsoportban ennek a töredéke, egy aprócska döntetlen legalább ekkora eredmény lenne. Egy olyan, amin gólt is rúgunk, egész biztosan nagyobb.

Ezt sokan tudják, ám még ha elegen is: szakmai tömegmámor nem létezik.

Győzelmi igen, láttuk legutóbb, csakhogy ilyenre tévképzeteink sem nagyon lehetnek a legutóbbi két világbajnok és a címvédő ellen. Németország, Franciaország és Portugália is végső esélyesek. A másik kettő miatt biztosan nem engedhetik meg maguknak, hogy pontokat potyogtassanak el a magyarok ellen.

És meglepni sem igen tudjuk őket, mivel a válogatottunk eredményességben is, játékban is embermlékezet óta nem látott formát mutat. Tartósan, mióta a nemzetközi foci az ősszel újraindult. Az érdem elsősorban a szövetségi kapitányé, Marco Rossié. Beismerte, amit fáj: egy évtizedre biztosan vagyunk attól, hogy a nagy magyar hagyománynak megfelelő stílusban focizzunk, előrébb tartó válogatottak is be kell érjék a stabil védekezésre és gyors labdakihoztalra építő alapjátékkal. A játékosokkal ő értettette ezt meg; a közvéleménnyel a győzelmek.

Nem akar tehát a csapat túl sokat, de azt pontosan és nagyon. Minthogy az ellenfelek minőségi fölénye nagy vonalakban mindenképpen ellenálló játékra kényszerítene minket, az elmúlt pár évnyi megszokás mindhárom csoportmeccsen viszonylagos előnyt jelent. Jobban ismerve a helyzetet magunk választhatjuk meg a nagy vonalakon belüli részleteket, és talán kevesebbet is hibázunk majd.

Jó ideje minden meccs hoz egynehány világszínvonal közelében végigvitt magyar támadást, akár különböző műfajokban is. Tudunk labdaszerzés után kevés passzal átrohanni az egész pályán, és tudunk egy, néha bő, percig adogatni az ellenfél tizenhatosa előtt, amíg lukra nem hagynak egy kis területet. Nem csak a ‘10-es évek focijának antitézisét és tézisét, hanem az új évtized elejének szintézisét is láttuk már Rossi alatt: labdaszerzés az ellenfél térfelén, két passz a nagy területekre, lövés.

Gól?

Kis-közepes csapatok ellen, nem a világ szeme előtt játszott meccseken, tudva, hogy lesz még lehetőség: igen, majd’ egy éve szinte mindig gól. Hogy szerezhetünk-e pontot, azon fog múlni, lehet-e közel hibátlanul lezárni a helyzeteket szögesen ellentétes körülmények között is. Kettőnél több próbálkozásunk meccsenként aligha adatik majd.

Pislákol némi remény, hogy eggyel azért több. A járvány miatt az előző szezon hihetetlenül zsúfolt lett – nem véletlen, hogy a Bajnokok Ligája döntőjében egy olyan klub, amelynek kétszer akkora játékoskerete van, mint bármelyik másiknak, játszott egy olyannal, amely gyakorlatilag csak egy fél szezont játszott le, miután februárig csak szenderegtek. A legnagyobb játékosok kifacsarva érkeztek a válogatottjaikhoz. Mindig, de idén különösen. (A mi legjobbunk, könnyen lehet, hogy egyszer majd nagyunk, Szoboszlai Dominik ezoterikusan makacs sérülése miatt az egész tornát kihagyja.)

A gond, hogy ehhez pályán kell lennie a legjobbjaiknak szinte végig. Ha viszont, persze némileg kockáztatva, hogy az ellenfél egyenlít, még a második gólért is mennek, utána pihenhet, akire a nagyobb meccseken lesz szükség. Ez a dilemma minden világ- és Európa-bajnoki csoportkört áthat, és mindig határesetes. A szokottnál is fáradtabb sztárok miatt többször billenhet arra, hogy valamivel többet kockáztatnak a második gólért ellenünk. 

Nem nagy remény, de ilyen csoportban vagyunk.

Érdemes előre felkészülni, hogy a francia, német, portugál hármas valamelyikének a győzelem lehozása mellett egy gólbörze is fontossá fog válni. A hat csoport hat darab harmadik helyezettje közül csupán négy jut tovább az egyenes kieséses szakaszba, a pontszámok után a gólkülönbség dönt. Egyetlen másik csoportban sincs három ilyen képességű válogatott, mint a mienkben. (Lehet, hogy az egész világon sem.) Amelyikük egyet is pislog, egy szem magyarok elleni győzelemmel végezhet a harmadikként. Balul sülhetne el, ha ráérősen csak annyira vernek meg minket, mint a többi csoportban harmadik helyen végző középcsapatok –teljes erőbedobással – az ottani kiesőket. Továbbá ha (úgy) esik a nagyok közt egy döntetlen, a csoport első helye, a jóval könnyebb ág is múlhat a gólkülönbségen, mely esetben háromszor 90 percig szüntelen tűz alatt lesz a magyar kapu. 

Semmiképpen sem szabad tehát csak az eredmények alapján megítélnünk majd a válogatott szereplését. Egyrészt a játékunk fejlődése túlmutat azon, hogy a pár adódó helyzetből hányat lő be, aki odakerül egy semmihez sem fogható lelkiállapotban. Másrészt egy nemrég összeszegezett hajócskában hánykolódunk, volt egy árbócunk, amivel kihajóztunk, de letört, és bár a kapitányunkban lehet hinni, ő is, a legénység nagyja is a Balatonhoz vannak szokva, nem a világóceán tajtékaihoz.

Öt éve hiába nyertünk meccset, jutottunk tovább, ejtettük ki kis híján a későbbi győztest, a magyar játékosok nem lettek kelendőbbek. Amit világraszóló sikernek hittünk, csak nekünk volt az. Belülről csoda – kívülről anomália. Most viszont az elmúlt három évben a magyar bajnok feljutott az Európa Liga vagy a Bajnokok Ligája főtáblájára, Szoboszlai tehetsége közszájon forog Madridtól Londonig, és zsinórban a második Európa-bajnokságon van kint a válogatott. Ma már sokkal hihetőbb, hogy magyar játékosba is megéri fektetni, ha valamelyikük kitűnik, és már maga a kitűnés is hihetőbb ilyen csoportellenfelekkel szemben.

A legfontosabb hozadéka az lenne az EB-nek, ha általa több magyar játékos tudna magasabb polcokon lévő klubokhoz szerződni. Hogy aztán olyasmi ingerek érjék őket, mint érték azokat, akiknek az egy-két meccsre ideérkezte Magyarország valaha volt egyik legnagyobb sporteseményét jelenti.

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán