A támadótenisz Roland Garrosát nyerte meg Novak Djokovic, hézagtalan játékával

Nemigen találni senkit, aki emlékezne szebb párizsi időjárásra a Francia Nyílt Teniszbajnokság elmúlt évtizedeiből. A teniszben, talán minden más sportágnál inkább, ez összefüggésben van azzal, hogy jó ideje a legtöbb káprázatos meccset hozó két héten vagyunk túl. 

Az összefüggés többrétű. A tenisz simogatja a szépérzéket—pólók gallérjai, szoknyák, a röpték, a vádlik, légies lábmunka egy körbetáncolt tenyereshez. Az áthatóan kék ég alatt a hatás fokozódik, és rendszerint a játék is javul: szélcsendben finomabban lehet megütni a labdát, illetve melegben gyorsul a pálya, ami a bátrabb játékosnak kedvez.

A fiataloknak kell jó ideje bátornak lenni. Novak Djokovic, Rafael Nadal és Roger Federer mellett egész játékosnemzedékek reményei sorvadtak el egy Grand Slam győzelemre. 

Roger Federer a Roland Garrost, és még inkább a salakot, mint az ő lényegretörő teniszéhez legkevésbé illő borítást azóta mellőzi, hogy a krisztusi korba lépett, aminek hat éve. Idén, bő egy éves sérülésből visszatérve, úgy döntött, nem hagyja ki a tornát, hanem felkészülésnek használja az ő igazi esélyeire idén nyáron: Wimbledonra, az olimpiára és a US Openre. Negyed órák erejéig biztató játékkal, továbbra is tökéletes ütésekkel, ám egy kicsit lomhább lábmunkával játszott három fordulót, majd – miután a harmadik meccs pillanatnyi teljesítőképessége határán volt – a negyediktől visszalépett. Egyetlen ember van, akinek elnézik, hogy az év egyik legfontosabb tornája közben a másikra, Wimbledonra gondoljon; ő.

Rafael Nadal és Novak Djokovic azonban a legnagyobb esélyesekként érkeztek Párizsba. Nadal címvédőként, tizenháromszoros bajnokként. A világelső Djokovic pedig az egyetlen aktív játékosként, aki megverte őt itt. (Arról, hogy mit jelent Nadalnak a Roland Garros és a Roland Garroson Nadal, korábbi cikkünkben olvashat kivonatosan.)

A kiemelések alapja a világranglista, nem a salakos eredmények, így Nadalt csak a harmadik helyen rangsorolták – hiába kapott szobrot idén a centerpálya mellett már aktív korában. A sorsolás tehát hozhatta úgy, hogy már a négy között találkozik Nadal és Djokovic, nem csak a döntőben. Így is hozta.

Az első héten, a legjobb tizenhatig egyiküknek sem akadt semmiféle gondja, szettet sem veszítettek. Nadalnak volt két szorosabb játszmája, Djokovicnak annyi sem. A negyedik fordulóban, múlt hétfőn, viszont a világ két legerősebb tinédzsere várt rájuk. Djokovicra Lorenzo Musetti, Nadalra a szintén olasz, dél-tiroli, Jannik Sinner.

A szerb világelsőé volt a korábbi meccs. Lorenzo Musetti már most, 19 évesen a világ legötletesebb és legfinomabb kezű játékosai közé tartozik. Finomabb kézből párat talán lehetne mondani az egész felnőtt mezőnyből – főként a szépségbe belehaló buliteniszezőkét. Gazdagabb, gyorsabban cikázó ötlettárból már annyit sem. Musetti tehetségéről sokat elmond az, hogy egy valaki van, aki mindkettőben előtte van: Roger Federer. 

Az első két szettből Musetti akkora színházat kerekített, amekkorát csak egy vérbő olasz tud. Novak Djokovic hiába hozta a kíméletlen, precíz, ellenfél lehetőségeit leszűkítő alapteniszét, Musettinek hol a zsenije, hol a csuklója állt elő újabb megoldásokkal. Elégszer tudott a hosszú labdamenetekben kitörni a Djokovic által rákényszerített játékból ahhoz, hogy két szoros szettet játszon. Ez sem kis dolog, maroknyian ha vannak a világon, akik egy jó Djokovic ellen tényezők a pályán. De Musetti nem csak szoros szetteket játszott, elhozta tiebrékben mindkettőt. Bátor, vagány játékkal, ejtésekkel, röptével, oldalváltásokkal. Támadva.

Novak Djokovic ekkor fordított a meccsen. Salakon, ami a védekezőnek kedvez, elkezdett már Musetti előtt támadni. Ő, a világ talán (talán-talán valaha volt) legjobb védekezője. Musetti talán legfontosabb dicsérete ez: rábírta Djokovicot, hogy feladja az alapjátékát. Viszont ez volt az utolsó dicsérete is a meccsen, egyetlen játékot nyert innentől. Djokovic új taktikájával, miszerint gyakorlatilag nem hagyta a saját tempójában egyszer sem ütni a meccs végéig Musettit, villámgyorsan megfordította a meccset. Két és fél óra alatt került a világelső a kieséstől egy szettre, egy óra és pár perc múlva továbbjutott.

Rögtön utánuk Rafael Nadal és Jannik Sinner érkeztek. Sinner egészen más játékos, mint Musetti. Kinézetre szöges ellentétek: Musetti olasz egy divatlapból, Sinner vörös, leégésre hajlamos srác a hegyekből. Sinner ereje a tökéletes időzítésű ütésekben van. Illetve pont, hogy nem az ereje, annyira hatékonyan találja el a tenyeresét és a fonákját, hogy alig kell neki karizom ahhoz, hogy a mezőnyben a leggyorsabb labdákat üsse.

Tavaly is találkoztak Nadallal a Garroson, akkor is szervált az első játszmáért. Idén is elvesztette. Aztán a meccset is, idén a maradékát elég simán. Ez csak tovább emelte Musetti első két szettjének az értékét, megmutatva, hogy mekkora különbség van a szettnyerés és annak esélye között, ha a történelem legnagyobbjaival játszol.

A legjobb nyolc között Nadal egy nagyon jó salakossal, Diego Schwartzmannal találkozott. Az argentin Schwartzman egy szettet elvett tőle, ezzel Nadal mindkét leghosszabb zsinórban megnyert szettsorozatának ő vetett véget, de a meccsre nem volt esélye. Schwartzman legfőbb előnye minden salakos meccsen, hogy nagyon érzi a borítást, de Nadal pedig a vitathatatlan legnagyobbja, jó formában. 

Djokovic is szettet vesztett a negyeddöntőben, Matteo Berrettini ellen, akinek a tenisze – nagy szerva, nagy tenyeres – salakon ér a legkevesebbet, de az idei gyors pályán a legjobb nyolcig vitte. Az elcsent harmadik szett után a szerb vérfagyasztó módon zárta le meccset.

Ahogy egyre többet látunk például Djokovicon keresztül a szerb sportolói menalitásból, úgy tetszik még nagyobb hőstettnek a Kemény-féle pólócsapat olimpiai triplája.

Összejött tehát a Nadal-Djokovic elődöntő. Erről a történelmi meccsről, a harmadik szett földöntúli színvonaláról, ami felülírta a párizsi kijárási tilalmat, korábban beszámoltunk hosszabban. Röviden: Novak Djokovic másodszor is legyőzte Rafael Nadalt a Philippe Chatrier salakján, ahol rajta kívül soha, senki.

Novak Djokovic győzelme tizenkétszer ritkább mint a Holdon járni

A világelső szerb legyőzte Rafael Nadalt a földgolyó legfontosabb salakpályáján, a Philippe Chatrier-en. Ez a sport valaha volt legnagyobb feladata. Djokovicnak másodszor sikerült, rajta kívül soha senkinek. Bővebben...

Amikor először sikerült ugyanez neki, akkor a döntőt elvesztette.

Idén sem tetszett ez lehetetlennek, Stefanos Tsitsipas, az év és a tavaszi salakszezon legjobb formában játszó játékosa volt az ellenfele. A görög 22 éves, több kortársával együtt egészen közel áll már Djokovichoz, Nadalhoz, Federerhez teniszben, főleg salakon. A dacos öntudatával, ami a többiekből hiányzik, akár élete első Grand Slam döntőjét is megnyerhette volna. 

Így is kezdett. Az első szett csak a végjátékban többször fordult, mint a régi nagyok megilletődött zöldfülűek elleni sokszor látott forgatókönyve egy egész meccsen. A szettlabdát is hárító Tsitsipas került előnybe.

Majd, szinte azt mondhatni, simán, elhozta a második játszmát is. Djokovicnak ugyanarra a mutatványra volt szüksége, mint Musetti ellen. Csakhogy itt már nem az év tiniszenzációja, hanem egy világbajnok ellen. Az ellen a Tsitsipas ellen, aki megverte őt majdnem 0-2-ről tavaly a Garroson; aki idén már megverte 0-2-ről Nadalt Ausztráliában. Aki kis híján mindkettejüket megverte salakon egy hónap alatt, miután áprilisban Monte Carloban mesterversenyt nyert.

Djokovic megoldása szinte ugyanaz volt, mint három körrel korábban: elhagyta a hosszú labdameneteket, támadott. Ezzel semmi időt nem hagyott a görög hatalmas tenyeresére. Tsitsipas nagyon széles mozdulattal üt, amit ha nincs ideje végigcsinálni, sokat hibázik. A fordítás ezúttal kicsit lassabban zajlott le, de zökkenőmentesen: az eredményben karnyújtásnyira lévő trófeáért küzdő Tsitsipas végül esélyt sem kapott. A kicsit lassabban eufemizmus, két és fél órát takar, Tsitsipas mégis azt nyilatkozta a meccs után, bárcsak tudná, mi történt.

Novak Djokovic minden idők legjobban fogadó és legstabilabb játékosa, egyik legnagyobb védekezője. Övé a legerősebb fej, amit sportpályán el lehet képzelni: tulajdonképpen minden címét ellenszurkolás közepette nyerte, szinte soha nem vesztett meccset, amit meg kellett volna nyernie, és számtalanszor nyert olyat, amit mindenki más elvesztett volna.

Ezt az idei Roland Garroson, főként Nadal ellen, mind ismét bemutatta. Lorenzo Musetti és Stefanos Tsitsipas két-két vagány szettje után viszont az is kiderült, támadni is tud annyira, mint akárki. Csak általában van biztosabb útja a győzelemhez.

Nyitókép: MARTIN BUREAU / AFP