A lehetséges küldetés

Több, mint egy évtizednyi pályafutással a hátad mögött nyugodtan állíthatjuk, hogy nem mindennapi eredményeket értél el. Beteg emberként határoztad el, hogy kajakos leszel. Nehéz döntés volt?

Igazából nem tudom meghatározni, honnan jött az ötlet. Úgy éreztem, kezdenem kell valamit az életemmel és ezzel egyetértettek az ismerőseim is. Azonban amikor a kajakozás iránt érdeklődtem, sokan nem örültek. Féltettek, hogy baj lesz. Én úgy gondoltam, hogy nincs vesztenivalóm a sok kudarc után, így kitartottam a kajak-kenu sportág mellett. Kezdetben rendszeresen bevéreztek az ízületeim, nem volt hozzászokva a szervezetem a tartós terheléshez, a rendszeres sportoláshoz. A vízen töltött hetekből hónapok, majd évek lettek. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy a szervezetem egyre többet és többet bír, jobb lett a közérzetem és úgy éreztem magamat, mintha egészséges ember lennék. Ezt a környezetem is észrevette. A mai napig lejárok a szigetre evezni, szeretem a kajakozást. Az edzések egyik legerősebb momentuma a csapat, melynek részévé váltam. Eleinte az Építők MDKC szabadidős szakosztályába jártam, az utóbbi években pedig a Kajak Akadémia csoportjába. Sok barátot szereztem a vízen, akiktől rengeteg segítséget, biztatást kapok.

BA: Bár szabadidősként ragadtad meg a lapátot, az utóbbi években egyre gyakrabban láthattunk versenyeken is. Mikor történt az áttörés, aminek köszönhetően merészebb tervekre vállalkoztál?

Amire nagyon büszke vagyok, hogy 2010-ben, a nevezésem körüli hosszas küzdelem után részt vehettem egy legendás kajak-kenu rendezvényen, a Bécs-Budapest maratonon. Úgy indultam el a túrára, hogy ha nem bírom fizikailag az első napot, nem leszek makacs és felelőtlen, hanem kiszállok – nem kockáztatom a saját magam életét és a szervezők hírnevét. Végül az első nap végén fáradtan, de beértem a célba. Kimerültem, de úgy éreztem folytatni akarom a túrát. A harmadik nap végén kezdtem hinni abban, hogy sikerülni fog. Az ötödik napon nagy megkönnyebbüléssel futottam be a csapattal a Lágymányosi öbölbe, a célba. Ekkor jöttem rá arra, hogy nekem is van helyem a túrabajnokságok világában.

Az utóbbi két évben pedig úgy eveztél ebben a világban, mintha oda születtél volna. Kitől kaptad a kezdő lökést?

A 2011-es és 2012-es túrabajnokságra az edzőm, Fülep Márton beszélt rá, hogy bátran induljak el a többiekkel együtt. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Igaza is lett! A túrákon a „para” kategóriában indultam. Sok szép látnivalót és jó élményt kaptam.

Bizonyára nem volt könnyű dolgod egyik bajnokságon sem. Mesélnél egy kicsit erről az időszakról?

2011. június 18-án, Tiszafüreden, az éves túrabajnokság harmadik állomásán, amikor a nap végén derült ki, hogy 29 km helyett végül 42 km a táv, amit le kellett evezni: nagyon jó érzéssel töltött el a tudat, hogy sikerült. Illetve az ötödik, záró állomás, Dunakiliti emléke marad meg a legjobban bennem. Nagyon féltem a 11 átemeléstől, talán jobban, mint a 42 km leevezésétől. Végül sikerült és a nap végén kategória győztesként hívtak ki, ami nagyon jó érzés volt. Igaz, ez a túrabajnokság nem a versenyről szólt, hanem a túrákról és az élményekről, de a kategória győzelem szuper érzés. A 2012-es túrabajnokság két, számomra élményekben gazdag fordulója a Rába lapátolás és az előző évből is emlékezetes Dunakiliti. Idén ezt a két állomást kajakos társamnak Tóth Balázsnak köszönhetem, aki a két túrán – a veszélyekkel és a nehézségekkel nem törődve – védő angyalként ott volt velem. Ezért neki külön hálás vagyok.

13 év nagyon hosszú idő, bennfentes vagy már a csapatban. Milyennek látod a sporttársaidat, talán azt is mondhatjuk, kajakos barátaidat?

Itt nem a versenysporton, teljesítmény-kényszeren van a hangsúly. A tanulás, a munka és a család mellett, kikapcsolódni, mozogni jövünk a Margitszigetre. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy minden csapattagnak megvan a saját célkitűzése, milyen szintre is szeretne eljutni a kajakozásban: egy technikásabb hajótípust megülni, hosszabb vízitúrákra menni, egy-egy dunai séta- vagy szárnyashajó hullámaival megbirkózni... És bőven van alkalmunk a vidámságra/bolondságokra is, bográcsolunk, pizzázunk, karácsonyozunk... Talán a legfontosabb célja a rendszeres sportolásnak, hogy bekerülhess egy csapatba; olyan emberek közé, akikre bármikor számíthatsz.

Más emberek szemszögéből nézve, te milyen tanulságot vonnál le a történetedből?

Úgy érzem, hogy ha én ilyen hátrányos helyzetből, kitartással és akaraterővel el tudtam érni, hogy sportember lehessek, akkor erre bárki képes lehet. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy tűzzön ki maga elé merész célokat, még akkor is, ha azok lehetetlennek tűnnek. Ha én nem tettem volna ugyanezt annak idején és nem kezdtem volna kajakozni, most valószínűleg sokkal rosszabb lenne a testi és lelki állapotom.

Azt hiszem, már eddig is nagyon sokat tettél magadért és a környezetedért azzal, hogy betegséged ellenére ennyi mindent elértél. Vannak még terveid a jövőre nézve?

Egyik nagy álmom, hogy teljes hosszában végigevezhessem a Dunát. Erre lehetőséget nyújt egy túracsoport, mely arra invitálja a kajak-kenu szerelmeseit, hogy együtt teljesítsék a 2840 km-es távot. A közeljövőben arra készülök, hogy csatlakozhassak hozzájuk.

Ez egy fantasztikus ötlet, szurkolok hogy sikerüljön! Mit gondolsz, mire van szüksége egy embernek ahhoz, hogy szabadidős sportolóként valóra válthassa álmait?

Szerintem minden embernek – akár hátrányos helyzetű, akár hétköznapi ember vagy versenyszerűen sportoló – elsősorban önmagát kell legyőznie ahhoz, hogy elérje céljait. Ha ez sikerül, jobb emberré válhatunk tőle, akkor pedig jöhet az újabb kihívás, hogy még tovább juthassunk. Muhammad Ali bokszolót idézve: „A lehetetlen nem létezik.”

*

Hemofília: közismertebb nevén vérzékenység.

Az „A” típusú hemofília esetében a VIII-as faktor, míg a B típusúban a IX-es faktor aktivitása csökkent. Mivel a hibás gén az X kromoszómán helyezkedik el, a vérzékenység nagyrészt férfiakon mutatkozik, a nők csak átörökítik. A hemofília az egyik legrégebben ismert vérzési rendellenesség, ezt már az ókorból fennmaradt írásos feljegyzések is bizonyítják. Fájdalmas tünetei, mint pl. az ízületi vagy izom vérzés, rendkívül megnehezítik a betegek életét és visszafordíthatatlan mozgásszervi károsodásokat okoznak.

*

Az interjú elkészítésében és publikálásában közre működtek: Kovács Szilvia, Pintér Erik, Budai Kitti Titanilla, Kamarási Zoltán, Demeter Zita, Gerényi Gábor.