Boldog ember az, aki nem csak karácsonykor keresztény

Nyitókép: Egy kisfiú üldögél 2024. december 22-én a betlehemi Születés templomában éppen azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Jézus megszületett  /  fotó: HAZEM BADER / AFP

A karácsony az egyik legrejtélyesebb ünnep: úgy keresztény alkalom, hogy az azt megülő emberek nagy része a szeretet, a család ünnepeként éli meg, érintőlegesen sem emlékezve az eredeti Ünnepeltről. A keresztények pedig úgy próbálnak vele szent hagyományt ápolni, hogy eredetileg nem volt keresztény tartalma. Egyik sem baj, így alakult, és így tud szép lenni.

az első keresztények is ennek alapján emlékeztek meg Róla, a halálát és a feltámadását hirdették (az életükkel játszva). Magát a születését csak a 4. századtól ünneplik, azt is a kereszténységet államvallássá tevő császári szándékhoz illeszkedve, egy, a Római Birodalom területén népszerű, december 25-én ünnepelt pogány Nap-évforduló, a dies solis invicti nati krisztianizálásával, kiváltásával.

Nem lényegi, de történeti adalék: Jézus születésekor népszámlálást tartottak az Imperium területén. A Biblia megadja, hogy akkor Heródes volt Iudaea uralkodója és Quirinius Syria (benne Iudaea) tartomány római helytartója, ezért 

A római császári rendelet értelmében pedig minden lakosnak a származása szerinti településen kellett a hatóságok előtt jelentkeznie (emiatt utazott József a családjával lakhelyéről, Názáretből felmenői származási városába, Betlehembe), ezért lehetetlen, hogy egy több milliós népvándorlás lebonyolítására téli időszakot jelöltek meg a római hatóságok. (Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a pásztorok még a mediterrán éghajlatú Betlehemben sem legeltettek nyájat télen). Jézus tehát a születéséhez igazított időszámítási origópont előtt született (!), és minden bizonnyal nem télen, nem december 25-én.

A hagyomány azonban ezt felülírta. Nem az ünnep történeti gyökere volt a fontos, hanem a gyakorlata során felszabaduló szeretet, a karácsony ekképp megszilárdult keresztény tartalma pedig megmaradt még az elmúlt évszázadok szekularizációs törekvései ellenére is. 

A mi megpihenésünkről, a mi csöndünkről, a mi együttléteinkről, az egymásnak adott ajándékainkról, a mi felüdülésünkről, vagyis arról, hogy mi és szeretteink jól érezzük magunkat.

Mégis, ha a karácsony (így vagy úgy tehát) Jézus születésnapja, akkor én ezen a napon most mégsem magunkról, hanem inkább az Ünnepeltről szeretnék röviden írni. Az Ő tiszteletére, és semmiképpen sem úgy, mint aki egy évben egyszer emlékezik meg Róla.

Szerintem az emberi történelem legnagyobb paradoxona, hogy a legnagyobb és legmegdöbbentőbb emberi esemény, amely 

Karácsonykor ugyanis arra emlékezünk, hogy Isten második Személye, a Fiú (aki Szellem) egy nő méhében (testben) megfogant és megszületett. Harminc évvel később pedig ez a férfi megjelenésével, tanításával, csodáival felkavarta az általa meglátogatott térségeket, majd nyilvános kivégzése, három nappal később pedig testben való feltámadása, több száz embernek való többszöri megjelenése, illetve az ebből kiinduló evangéliumi megtéréshullám a lét alapjait felkavaró szenzáció volt.

Az evangélium titka az, hogy a világ minden lehangoló empirikus tapasztalata ellenére a kétezer évvel ezelőtti izgalom mégsem szűnt meg teljesen. 

Jézust az Írások szerint a Szent Lélek támasztotta fel háromnapos halotti állapotából, ez a Szent Lélek pedig – szintén az Írások szerint – most is itt van a Földön, és ezt a valóságot ki tudja jelenteni minden emberi szívnek.

Persze, Jézus abban a fizikai valóságában, ahogy az első tanítványai látták, nem ismerhető meg, hiszen a római katonák egyrészt agyonkorbácsolták, másrészt a kereszten szörnyű szenvedések során meghalt, a sírboltba való elhelyezése után három nappal pedig természetfeletti módon feltámadt, ez a test pedig már más természetű volt: fizikai test volt, mert halat evett, megtapintható volt, de szellemi is, mert a zárt ajtón keresztül is belépett a szobába, eltűnt, majd újra megjelent egy fizikailag máshol fekvő helyen. 

Ez a Jézus 40 napig feltámadott testben itt tartózkodott a Földön, és ebben a testben vitetett fel a Mennybe.

A Fiú tehát visszatért az Atyához a Mennybe, de az Isten harmadik Személye, a Szent Lélek továbbra is itt maradt velünk, és Ő az, aki pontos képet ad Krisztusról, hiszen senki sem ismeri jobban, Ő maga Krisztus Szelleme.

Ha tehát nem ismerhetjük meg Jézus személyét olyan módon, mint az őt fizikailag ismerő tanítványai, de személyisége lényegét mégis igen a Szent Lélek által, akkor csak az a kérdés, hogy 

Jézus közvetlen tanítványai írták le az Újszövetség könyveit, de a szövegek pontosságára mégsem ez, az egyébként szemtanúi hitelesség, hanem a Szentlélek kijelentése a garancia. Maga az Írás állítja magáról, hogy a Szentlélek a szerzője, és az Ő kijelentéséből fakad, hogy a szavak pontosan írják le Krisztus természetét, illetve a vele történt eseményeket.

Sőt: az Írás azt állítja, hogy szoros, lényegi azonosság van az Ige (logosz) és a Fiú (Krisztus) természete között. Ahogy 

Ahogy János apostol írja: az Ige maga az Isten, ugyanakkor az Ige „Istennél volt” (Jn 1:1), vagyis, ha az Istennél lévő Istenről van szó, akkor az a Fiú lehet, aki Istenként az Atyánál volt. Ergo: az Ige egy isteni esszencia, Isten tökéletes kinyilatkoztatása, amelyet Krisztus természeteként a Szent Lélek egy „magban” elhelyezett egy – kiválasztott sorsát vállaló – zsidó hölgy méhében, és ennek eredményeként a Fiú megtestesült Jézusban; illetve amelyet isteni Szóként a Szent Lélek egy „magban” közvetített kiválasztott emberekhez, akik ezt leírták, és ennek eredményeként az Ige materializálódott a Szentírásban. Ami számunkra a lényeg: ha hittel olvassuk az Írást, akkor abból Jézus Krisztus valódi karakterét ismerjük meg.

Isten tehát ma is megismerhető, és éppen olyan pontossággal, mint ha kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben a Templom előtti téren állva fizikailag ott lennénk és hallgatnánk a Mestert.

Mit gondolhat tehát a feltámadott Jézus a Mennyben a mi karácsonyainkról? Nagyjából tudható. 

– ezért vállalta, hogy Isten Fiaként emberré lesz, ezért vállalta a minden emberi gyarlósággal és bajjal együtt járó harmincvalahány évet, ezért a szenvedéseket a kivégzők kezétől, és ezért a fizikai halált és a három napig tartó szellemi sötétséget is.

Mit akar tehát? Azt, hogy minden emberi szív – míg az élete tart – erre valahogy reagáljon.

Jézus pontosan beszélt arról, mit vár el a követőitől: egy olyan önzetlen önfeladást, mint ami Őt jellemezte. Ő letette az életét értünk, hogy a bűnös élet helyett lehetőséget kapjunk a megszentelt (vagyis a bűntől elválasztott) életre. 

– egész életében, minden nap, minden tettében, minden indulatával Krisztus követője akar lenni. Egészen pontosan: az lehet tanítvány, aki megértette, mekkora kegyelem, hogy leteheti az életét Jézusért, mert az nem veszteség, hanem a legtöbb, amit az ember az élete folyamán megnyerhet. A mindentől (benne a saját egónktól) való szabadság átélése, az igazság megértése és a Teremtő által mindig is nekünk rendelt valóságba, egy új dimenzióba való átlépés, az örök élet.

Az ünnep nem a világi életünk néhány napra való felfüggesztése, hogy miután kicsit jónak éreztük magunkat, ismét visszatérhessünk önközpontú világunkba – nem a kiemelt napok a szentek, amikor átmenetileg ünneplőbe öltözünk, hanem nekünk kell szentté lennünk, hogy a szívünket ünneplőben tudjuk tartani minden nap, hogy alkalmasak legyünk a Vele való találkozásra a legvégén. Legkésőbb a halálunk óráján.

Ezért bölcs az, aki a „következendő dolgok árnyékában”, az ünnepben (Kol 2:16-17) is meglátja az árnyék által jelzett, de egyelőre még rejtett valóságot, és arra készül.

Boldog karácsonyt kívánok mindannyiunknak!

--