A szerző a Makronóm elemzője.
Az elektromos járművek térhódítása Kínát főszereplővé tette a globális piacon. Az akkumulátorokhoz szükséges lítium bányászata eddig is kulcsfontosságú volt Peking számára, amióta azonban Donald Trump abszurd vámháborúba kezdett az ázsiai hatalom ellen, Hszi Csin-ping elnök ideája az importfüggetlenedésről és az önellátásról még hangsúlyosabbá vált.
Pedig a bányászat napjainkban gyakorlatilag veszteséges. Globálisan akkora lett a kitermelés, hogy a 2022-es csúcshoz képest a lítium ára 90 százalékot zuhant. A két nagy bányászhatalom, Chile és Ausztrália a haszonkulcs védelmében egyenesen csökkentette a kapacitásait, a befektetett kitermelési összeg ugyanis már nem összehangolható a várt bevétellel. Kína azonban ennek az ellenkezőjét teszi.
Bármennyire is veszteséges a bányászat, rendületlenül folytatja tovább, sőt: emeli a tétet és a kvótát az önellátás felé vezető úton.
Az autonómia immár prioritás a globálisan vezető akkugyártóknak (például a CATL-nek) és az autóipari vállalatoknak, amelyeknek saját zöldenergiás befektetései segítenek megőrizni piacvezető pozíciójukat.
Kínában a lítiumbányászat a lepidolit kitermelésével kezdődik. Az ásvány bőségesen bányászható, ellenben csak egészen kis mennyiségű fémet tartalmaz, igen költséges a finomítása, cserébe nagy mennyiségű ipari hulladékot termel. Vagyis a bányászata napjainkban egyszerűen nem éri meg. Peking azonban már messze nem kizárólag piaci logikával gondolkodik: amennyiben a cél az önellátás megteremtése, az azonnal szentesíti az az eszközt.
Kína fő ereje egyébként sem a bányászatban, hanem a finomítói kapacitás globális egyeduralmában rejlik. Ez kulcsfontosságú erő ahhoz, hogy egy kereskedelmi háborúban nyomásgyakorló eszközként használhassa az exportkorlátozásokat vagy éppen az exporttilalmat az ellenfél nyomatékos meggyőzésére. Annál is inkább, mert Kína jelenleg kiaknázható lítiumkészletei nem fedezik a szükségleteit – kénytelen az ausztrál és a chilei importra támaszkodni, miközben energiát és pénzt nem kímélve vadászik új, külföldi nyersanyaglelőhelyekre, elsősorban Afrikában. A nyersanyag-nacionalizmusnak köszönhetően ráadásul az exportáló országok (Kínára) egyre féltékenyebben védik a kritikus ásványkészleteiket, az önellátási törekvések tehát még inkább előtérbe kerültek.