Nincs pontos adat arról, hogy mennyi ruhadarab marad eladatlanul a raktárakban, amelyeket szeméttelepre vagy megsemmisítésre kell szállítani, de egyes becslések szerint az évente készült ruhák 40 százalékát, mintegy 60 milliárd ruhadarabot nem tudnak eladni. Ezek a darabok teljesen feleslegesen növelik a divatipar amúgy is magas szénlábnyomát.
A rendelkezésre álló statisztikák azt mutatják, hogy évente 80–150 milliárd ruhadarab készül, és ezek 10–40 százalékát nem tudják eladni. Az adatok riasztó a különbséget mutatnak, hiszen
nem mindegy, hogy évente csak 8 milliárd, de az is elképzelhető, hogy 60 milliárd felesleges ruhadarabról lehet szó.
Novemberben a gyártási mennyiségek átláthatóságáért az Or Foundation elindította a Speak Volumes kampányt, amelyben arra kéri a márkákat, hogy hozzák nyilvánosságra, mennyi ruhadarabot készítettek 2022-ben. Persze eddig csak 32 kis- és középvállalkozás jelentkezett. A legnagyobb darabszám a brit Lucy & Yak brandtől származott, amely 760 951-et gyártott, a legkisebb a skót Mlambótól érkezett, amely mindössze 100-at. Mindezek nagyon távol állnak a divatipar legnagyobb szereplőitől, amelyek több milliárd ruhadarabot is legyártanak.
Közülük egyik sem vett részt a felmérésben. Inkább nem beszélnek erről, mert ez az iparág piszkos titka. Kínos lenne, ha nyilvánosságra kerülne, hogy mennyi terméket nem adtak el, mennyit gyártattak le feleslegesen.
Az Or Foundation (Vagy Alapítvány) a nevével a választásra utal, a belülről történő változtatásra, a vállalati gyarmatosítás erőszakos társadalmi-gazdasági rendszere elől való menekülésre.
A jótékonysági szervezetet 2011-ben jegyezték be az Egyesült Államokban és Ghánában, ez utóbbi azon országok egyikeá, ahová a legtöbbet szállítják a textilhulladékokból.
Több oka is van a túltermelésnek: a gyártók ragaszkodnak a minimális rendelési mennyiségekhez, az egyre gyorsabb kiskereskedelmi ciklus, amelyet az új termékek gyakori szállítása táplál, valamint a piacról való információk hiánya. Bár van néhány új technológia, amely ellensúlyozni tudná ezeket a problémákat, beleértve a fogyasztói kereslet előrejelzésére szolgáló mesterséges intelligenciát és a megrendelésre gyártott modelleket, ezek egyelőre egyiküknél sem terjedtek el széles körben.
Archaikus a jelenlegi gyártási rendszer is, amely ösztönzi a nagyobb mennyiségek legyártását.
Minél több pólót rendelnek, annál olcsóbbak lesznek az egyes ruhadarabok. Ez azért van így, mert az anyag előállításának és a ruhadarabok összevarrásának a legnagyobb költségei a beállításban jelentkeznek. Azaz minél tovább fut a futószalag, annál hatékonyabb.
Ezenfelül a márkák nem szeretnének lemaradni egyetlen akcióról sem, ezért inkább túl sokat rendelnek, mintsem eleget.
Az iparágban tapasztalható túlzott mértékű pazarlás tükrözi azt a szemléletet, hogy a gazdag országokban mennyire eldobhatónak tartják a ruhákat.
Nem tudatosítják, hogy milyen sok emberi munka van a ruháinkban, a gyapotszedéstől, fonástól és szövéstől kezdve a ruhaipari munkásokig, akik a hosszúra nyúló munkaidő miatt gyakran nem látják a gyermekeiket.
Az, hogy a ruhadarabokat ilyen könnyen kidobják, azt is jelzi, hogy mennyire nem becsüljük az embertársaink munkáját.
Azonban nem csak a felesleges készlet az egyetlen probléma: az Or Foundation a túltermelés helyett inkább használja a túlkínálat kifejezést, mivel ez jobban tükrözi azt a folyamatot, amikor a különböző marketingmegoldásokkal a felelősséget a fogyasztókra hárítják.
A márkák nem elég, hogy túl sok ruhát gyártanak, mellette megteremtik a keresletet is a közösségi médián keresztüli erőszakos marketinggel, célzott digitális hirdetésekkel, e-mail kampányokkal, a kedvezmények és akciók látszólag véget nem érő körforgásával.
Természetesen a túlfogyasztás, a megvásárolt ruházati cikkek óriási mennyisége adja az iparág karbonlábnyomának nagy részét.
Egy fenntarthatósággal foglalkozó kutatóintézet szerint a divatiparnak 2030-ig legalább a felére kellene csökkentenie az üvegházhatású gázok kibocsátását a 2018-as szinthez képest, ha el akarja érni a párizsi megállapodásban kitűzött célt. Szerintük a G20-ak magas jövedelmű országaiban – köztük az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Franciaországban és Ausztráliában – a 1,5 Celsius-fok eléréséhez a fogyasztás 60 százalékos mérséklésére lesz szükség.
Amennyiben folytatódik a jelenlegi tendencia, az iparág kibocsátása a következő 10 évben megduplázódik.
A termelés és a fogyasztás visszafogása érdekében egyértelmű, hogy a kiterjesztett gyártói felelősségvállalási rendszerekre vonatkozó, függőben lévő európai jogszabályok megszületésére minél hamarabb szükség van.
A felmerült gyártói felelősség (EPR) rendszerek a gyártó által fizetendő, mindössze 6 eurócentes darabonkénti illetéket, valamint a termék életciklusa végének a kezeléséhez való hozzájárulást javasolnak az olyan kezdeményezések mellett, mint az újrahasznosítás, a downcycling (értékcsökkentett hasznosítás), a bérbeadás, a viszonteladás vagy a javítás.
A szakértők úgy vélik, hogy az illetéknek sokkal magasabbnak kellene lennie ahhoz, hogy érdemi csökkentést eredményezzen.
Mivel a túltermelésnek gazdasági okai vannak, a befizetendő összegnek is jelentősnek kellene lennie ahhoz, hogy az ágazatot megváltoztassa. A Ghánában működő alapítvány vezetői azt is kiemelik, hogy az EPR-szabályozásnak biztosítania kellene, hogy a befolyt összegek eljussanak az olyan közösségekhez, mint például Ghána, amelyek viselik a textilhulladék terheit.
(Forrás: The Guardian)
Ajánljuk még a témában:
Címlapfotó: Shutterstock
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.