Ridley Scott Napóleon című filmjének 158 perce, még ha a néző borzongását váltja is ki, arra mindenképpen alkalmas, hogy felelevenítsük a tudásunkat a kis káplárról. A filmből azonban nem tudunk meg semmit a főszereplő géniuszáról, hogy miért tartják ma is a történelem egyik legnagyobb tábornokának.
Az első számú gond az, hogy Ridley Scott azt hirdette, életrajzi filmet készített Napóleonról. Ez azt jelenti, hogy hiteles, a történelmi tényeknek megfelelő alkotást várunk. Ezzel szemben olyan történelmi fikció nézői lettünk, mint amilyen a Gladiátor volt.
A második gond az, hogy nem kapunk magyarázatot arra, miért szükséges ez a filmbe csomagolt karaktergyilkosság. Nem derül ki, miért hasonlította a rendező Hitlerhez és Sztálinhoz Napóleont, pedig az jelenthetne egy új értékelést, új szempontrendszert Bonapartéról. Így marad az értetlenkedésünk, hogy miért készült egy olyan film, amelynek a történelmi ferdítéseit hivatásos és amatőr történészek százai elemezték már az első napokban is.
Ami legalább ilyen rossz, hogy
a mozi jóformán semmit nem mutat meg Napóleon személyiségéről. Nem ismerkedünk meg a kimagasló intellektusával, félelmetes munkabírásával – gyakran akár 36-48 órán át is dolgozott pihenés nélkül –, sem pedig gyors észjárásával és zseniális memóriájával.
1800-ban, a második itáliai hadjárat idején egy hadtestparancsnok éppen a törzskarnál volt, és nem tudott válaszolni arra, hol van a saját alakulata. A segédtisztek őrült gyorsasággal kezdték keresni az adott alakulatot a térképeken, és elolvasták a korábbi levelezést, hogy abból megállapítsák a hadtest valószínű pozícióját. Miközben kétségbeesetten igyekeztek megválaszolni a kérdést, Napóleon megszólalt, és emlékezetből tájékoztatta a saját tábornokát a hadtest pillanatnyi pozíciójáról, arról, hol lesz az egység a következő három napban, a hadtestet alkotó ezredekről, azok erejéről, az azokat vezető tisztek nevéről, valamint eddigi teljesítményükről.
Mindezt részleteiben fel tudta idézni, annak ellenére, hogy a hadsereg hét hadtestből állt, 200 ezer katonával.
Bonaparte személyiségének összetettségével sem ismerkedünk meg. Nem értjük meg, mennyire zavarta a szerzett nemességével betegesen kérkedő, amúgy vagyontalan apja sznobizmusa. Nem tapasztaljuk, mennyire bizonytalanná tette az átlagos, 168 centis magassága vagy a korzikai akcentusa, ami miatt kigúnyolták a katonaiskola diákjai.
A korai nincstelenség miatt betegesen fontos volt számára a pénz. Ennek egyik jele, hogy első konzulként és császárként a hadjárataira is magával vitt egy arannyal teli ládikát, csak hogy megérinthesse az érméket, pedig ekkor már igazán nem volt szüksége készpénzre. Egy másik, ennél végzetesebb következmény az volt, hogy kapzsi és megalázó békéket kényszerített az ellenségeire.
Ugyanígy érintetlen marad a kérdés, hogyan sikerült ennek a kisebbségi érzésektől terhelt alacsony embernek mindössze 11 év alatt századosból császárrá válnia. Mi hajtotta őt?
Napóleon, miközben szabadulni akart a nyomasztó otthoni körülmények, terhek és elvárások alól, és szégyellte az apja végtelen sznobizmusát, öntudatlanul megvalósította az apai álmot. Mintha mindenekfelett állt volna az apja elvárása, amelynek eminens módon kellett megfelelnie.
Ez egyetlen módon volt lehetséges: ha legyűri, vagy legalábbis kordában tartja a szorongásait a művelt és gazdag középosztállyal, valamint arisztokráciával szemben, és rendületlenül halad felfelé a társadalmi ranglétrán.
Azt sem tudjuk meg a filmből, hogy miközben Napóleon meglepően közvetlen, barátságos, megértő és őszinte volt a közemberekkel, közkatonákkal, szolgákkal és a gyerekekkel, az azonos státusúakkal bicskanyitogató arroganciával viselkedett.
Egyetlen kocka erejéig sem kapunk bepillantást Napóleon belső világába, motivációiba és hiányaiba.
A fentiekkel ellentétben az számított Ridley Scottnak. hogy a filmben legyenek fekete szereplők is. A gond ezzel csak annyi, hogy mindössze egyetlen fekete férfi szerepeltetése felel meg a tényeknek, méghozzá Thomas Alexandre Dumas tábornoké, aki valóban Napóleon törzséhez tartozott. A tábornok, az író Alexandre Dumas apja Haitin született rabszolgaként. Az ő sorsa lehetett volna egy izgalmas szál a filmben, hiszen Bonaparte 1802-ben visszaállította a rabszolgaságot, amelyet a köztársaság 1794-ben eltörölt a francia birodalomban. Dumas és Napóleon együtt harcolt Itáliában, illetve Egyiptomban. Egyfajta rivalizálás alakult ki közöttük, és előfordult, hogy egyet nem értésük jeléül súlyos sértéseket vágtak egymás fejéhez.
Dumas tábornok néma szereplővé degradálása a filmben nem az író és a rendező érdeklődését mutatja Napóleon és kora, vagy akár a kisebbségben élő emberek mai sorsa iránt, hanem pusztán a kötelező, szolgai igazodást az aktuális ideológiai-politikai irányzatokhoz.
De térjünk vissza Napóleon személyéhez. Tízéves korától katonai képzést kapott. Először a Brielle-le-Chateau-i bentlakásos katonai kollégium diákja volt, ahol mai kifejezéssel iskolai abúzus, bullying áldozatává vált. Itt érte társai napi gúnyolódása az akcentusa és a termete miatt. Az iskolában még kisebb volt a társainál, később nőtt megTalán a verbális bántalmazás miatt is igyekezett jól tanulni. Már itt kitűnt a matematikai tehetségével, de sok más tantárgy mellett történelemből és földrajzból is kitűnően szerepelt. Az idegen nyelvek nem mentek neki, ezért a némettanára idiótának tartotta A kadétiskola után felvették az École Royale Militaire nevű hadiakadémiára, ahol tüzértisztnek tanult. Az apja halála miatt visszaesett a jövedelme, ezért feleannyi idő alatt végezte el az iskolát, hogy mielőbb szolgálatba állhasson. 1785-ben sikerrel tette le a záróvizsgáját a híres matematikus-csillagász, Pierre-Simon de Laplace előtt.
Hadnagyként kezdte a szolgálatát 1786 elején. A forradalom kitörése után hazautazott, ott pedig a korzikai franciabarát köztársaságiakat támogatta. 1792-ben századosi rangot szerzett,
Korzikát azonban el kellett hagynia a családjával együtt, amikor Paoli, a helyi vezető szakított a köztársasággal, és kihirdette a sziget elszakadását Franciaországtól.
Bár az eset látszólag visszavetette a karrierjét, hamarosan kiderült, hogy így közel kerülhetett a tűzhöz. Amikor megírta a Vacsora Beaucaire-ben című röpiratát, felfigyelt rá a jakobinus diktatúra fejének öccse, Augustin de Robespierre. Napóleon megtalálta az első nagyhatalmú patrónusát, aki támogathatta az előremenetelben.
Az volt a szerencséje, hogy a forradalom eltörölte az ancien régime, a régi rend szellemiségét, ahol a születési előjogok határozták meg, ki hova juthat. A forradalom annyiban valóban egyenlőséget hozott, hogy felhívhatták magukra a figyelmet a kurrens szakmák alacsony rangú, de tehetséges, képzett képviselői. Márpedig a katonatiszti szakma menőnek számított, hiába örökölte meg a kiváló francia tisztképzést és tisztikart az új kormány. Jeremy Black történész szerint az európai uralkodók rettegtek attól, hogy az ő országaikat is elsodorja a forradalom. Utánpótlásra tehát szükség volt, Franciaország az életéért küzdött.
Érdemes megnézni, kik voltak a tábornokok és parancsnokok a Napóleont megelőző évtizedekben, vagy akár az egész évszázadban. Született arisztokraták. Ha nincs a forradalom, Bonaparte nem lesz tábornok.
Ez az időszak kitermelte a tehetséges embereket, és tagadhatatlanul ott volt a levegőben, hogy aki ért valamihez, az lehet akármilyen fiatal, magasra juthat.
1794-ben megbukott a jakobinus kormány, Robespierre-t elfogták és július 28-án kivégezték Párizsban. Az új, öttagú Direktórium vezetője Barras lett.
Az új pártfogója hatalma ellenére Napóleon, mint a Robespierre-fivérek korábbi kegyeltje, házi őrizetbe került. A vizsgálatot nem más, mint a korzikai patrónusa, Saliceti folytatta ellene, aki igazolni igyekezett, hogy neki aztán semmi köze a jakobinus körökhöz.
Mivel semmilyen törvénytelenséget nem tudtak rábizonyítani, két hét múlva ejtették is ellene az állami vagyon elsikkasztásának kreált vádját. Ha nem is fokozták le, épp a korábbi támogatói miatt kiesett az új kormány kegyeiből. Amikor átmenetileg a Topográfiai Bizottságba helyezték, kitartóan bombázta a feletteseit áthelyezési kérelmekkel, amelyeket visszadobtak. Az elutasításnak köszönhette, hogy Párizsban volt, amikor 1795. október 3-án a királypárti lázadók támadást intéztek a Tuilériák palotája ellen, ahol a köztársaság parlamentje, a Konvent ülésezett.
Napóleon ismét jókor volt jó helyen, és megint bizonyította, hogy egy szempillantás alatt tud dönteni, vagyis meg tudja ragadni a lehetőséget. A félreállított tábornok igent mondott, amikor a tömegtől rettegő Barras felajánlotta neki a Konventet védő csapatok parancsokságát. J. David Markham történész emlékeztet rá, hogy ez nem volt könnyű döntés.
Napóleon 1795. október 5-én kiadta a tűzparancsot a kormány védelmében.
„Kartáccsal tüzelj!”
A sortűzben és az ezt követő harcban 1400-an haltak meg. A csőcselék szétfutott, és soha többé nem merészelt a hadsereg ellen vonulni.
Bonaparte a forradalom és az új kormány, a Direktórium megmentője lett. A kartácstűz végre dicsőséget, társadalmi, illetve politikai elismerést hozott számára. A mentőakció nyomán Paul Barras, a jakobikusok elleni lázadás vezére, a kormányzat feje Bonaparte lekötelezettjévé vált, ezért immár lelkesen segítette a pártfogoltja előmenetelét. Napóleont kinevezték a belső erők főparancsnokává, ami praktikusan a belügyminiszteri posztnak felelt meg, később pedig az itáliai hadsereg főparancsnokává. Mindez még nagyobb javadalmazást jelentett, ami továbbra is az önértékelésének az egyik fokmérője volt.
Ezek a hónapok Napóleon életének első örömteli időszakát jelentették. Megnyíltak előtte az addig zárt világot jelentő paloták, a művelt, a terror után visszatérő arisztokrácia előkelő körei. Ő lett az úri társaság szívesen látott VIP-vendége.
Paul Barras, a minden széljárásváltozásra érzékeny diplomata, a pragmatikus politikus örömmel mutatta be a celebtábornokot a felső tízezernek.
Napóleon ekkor már a sógornője húga, Désirée Clary szeretője volt, aki később Jean-Baptiste Bernadotte gróf, svéd király felesége lett. Ami az immár sztártábornok kisebbségi érzéseiből fakadó konzervatizmusát sokkolta, az előkelő párizsi körök fékevesztett dekadenciája volt. Az őrült tombolás oka az volt, hogy a társadalom egy emberként lélegzett fel a borzalmas jakobinus terror bukása utána, és ahogy ez lenni szokott, az elnyomás után a túlélés öröme szabadosságban is jelentkezett – ezt pedig nem tudta feldolgozni Bonaparte.
Egészen addig ambivalencia jellemezte Napóleon érzéseit a szexszel kapcsolatban, amíg 1796-ban Paul Barras be nem mutatta egy megunt szeretőjének, a Napóleonnál 6 évvel idősebb, szuvas fogú, martinique-i születésű kurtizánnak, akinek a műveltsége, nagyvilági személyisége vonzotta, a „romlottsága” pedig egyszerre taszította és csábította a tábornokot. Ez az asszony Joséphine de Beauharnais volt, az idősebb befolyásos politikusok kegyeit kereső kétgyerekes özvegy. A nő a politikai hatalom és a társadalmi rang megszerzése érdekében fontos kormányzati szereplőkkel folytatott viszonyt, a saját kedvtelésére pedig nála jóval fiatalabb férfiakat tartott szeretőnek.
Bonaparte első itáliai hadjárata megtestesítette mindazt, amiért ma is a történelem egyik legjobb tábornokának tartják. Minden, ami a későbbiekben jellemezte a hadművészetét, és ami lehetővé tette a hatalmas győzelmeit Austerlitznél vagy Wagramnál, már jelen volt az első önálló parancsnoki időszakában, Itáliában.
Napóleon először átszervezte az itáliai hadsereget és kialakította a hadtestek rugalmas rendszerét. Másodszor villámsebességgel mozgatta a csapatait. Ez a példátlan tempó és a francia hadsereg rugalmassága valósággal sokkolta az olasz és osztrák tisztikart.
Ahogy ezt egy francia gyalogos tiszt a naplójában megfogalmazta:
Napóleon egy új harcmodort talált fel, amikor a lábunkkal helyettesítette a szuronyokat.
Az itáliai hadsereg ezeknek a változtatásoknak köszönhette a sikerét. Augereau tábornok csapatai 36 óra alatt 80 kilométert tettek meg, amit addig fizikailag lehetetlennek tartottak. Ez megelőlegezte Bonaparte későbbi emlékezetes hadműveleteit, például az 1805-ös mozgásokat, amikor Soult marsall hadereje 22 nap alatt 443 kilométert (!) masírozott. Davout csapatai pedig kétnapos, 140 kilométeres erőltetett menet után érkeztek meg az austerlitzi csatába, és ez döntötte el, hogy az ütközet nem vereség, hanem Napóleon legfényesebb győzelme lett. David Chandler történész szerint Bonaparte a manőverező harc művésze volt.
Ezzel tett a legtöbbet a hadművészet fejlődéséért, ezt a rugalmas mobilitást ő találta fel, és ezt ma is tanítják a hadiakadémiákon.
Napóleon az osztrákok ellen fordult a szárd-piemonti csapatok legyőzése után. 1796. május 10-én a lombardiai Lodinál utolérte Johann Peter Beaulieu osztrák tábornok utóvédjét. A csatában kb. 18 ezer francia harcolt mintegy 10 ezer horvát, olasz és osztrák katona ellen, tehát messze nem volt olyan méretű ütközet, mint a későbbiek. Ráadásul nem érte el a stratégiai célját, az ellenség megsemmisítését, mégis szimbolikusnak tekinthetjük, mondja J. David Markham.
Napóleonra és a franciák moráljára volt óriási hatással ez a csata.
Itt történt, hogy ő maga irányozta az ágyúkat a hídra, ami pedig egy káplár feladata lett volna. Ezért nevezték el a katonák a „mi kis káplárunk”-nak. Itt tartott először lelkesítő beszédeket, és ő vezette a rohamot a híd ellen, ami feltüzelte a katonákat.
Azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen ekkor forrt össze a tábornok és a serege egyetlen organikus, harcoló szervezetté.
A francia támadás eredményes volt, a csapatok áttörtek a hídon és elfogták a horvátok ágyúit. Napóleon később ezt írta erről:
„Lodi után rájöttem, nem csupán egy tábornok vagyok a sok közül, hanem olyan ember, aki arra hivatott, hogy irányítsa egy nép sorsát. Világossá vált számomra, hogy hazánk politikai életének színpadán akár főszerepet is játszhatnék.”
A nagyság, az elhivatottság érzése itt még nem vette át a hatalmat Bonaparte felett, mint később, amikor a saját tévedhetetlenségének a hite hibás döntésekre sarkallta. A küldetéstudat és a grandiozitás azonban már megjelent a személyiségében.
A győzelem eredményeképpen francia kézre került Lombardia. Milánó fellobogózva fogadta Napóleont.
Bonaparte ekkor a 26. évében járt. A másik oldalon Karl Sebottendorf oszták tábornok 56, Michelangelo Colli-Marchi piemonti főparancsnok 58, Johann Beaulieu osztrák főparancsnok pedig 70 éves volt. A legfiatalabb ellenfele a Lodi osztrák utóvéd horvát parancsnoka, Josip Filip Vukasović volt a maga 41 évével.
Napóleon csapatai május 15-én bevonultak Milánóba. Ez volt az első fejlett, gazdag város, amelyet Bonaparte elfoglalt.
Bár a fellegvárat körül kellett venniük a franciáknak, és ostrom alatt kellett tartaniuk, mert egy osztrák csapat behúzódott a falak mögé, Milánó egésze szabad lett. Napóleon olasz hazafiakat, mérsékelt politikusokat állított a város élére, és életében először megmerítkezett a hódító szerepében.
Képzeljük el, milyen hangulatban érkezhetett meg az alacsony sorból származó, megvetett akcentusú, még mindig szinte szegény, korzikai tábornok és a közrendű tisztjeinek csoportja ebbe a fényes, gazdag, előkelő és modern nagyvárosba! Képzeljük magunk elé, ahogy a városi felső tízezer tagjai udvariasságból meghívják a hódító sereg tisztikarát a palotáikba. Pörgessük le a lelki szemeink előtt azt a filmjelenetet, amikor ezek a poros csizmájú, szakadt egyenruhájú, lesoványodott, a lovaglástól kisebesedett fenekű, meggyötört, borostás, de az életkorukból és a győztes csaták eurófiájából fakadóan életörömmel teli, világverő, nevető fiatalemberek belépnek az ezernyi gyertya fényétől ragyogó, tükröktől csillogó báltermekbe, és a velük született gall kecsességgel táncba viszik a felékszerezett, selyemruhás, gazdag milánói hölgyeket. A köztársasági katonák meghódították Milánó szívét a balzsamos tavaszi lombardiai éjszakákon, és a város megbocsátotta nekik, hogy az első napokon még bűzlöttek az izzadtságtól és a fokhagymaszagtól.
Ez volt az igazi forradalom, nem a száz évvel később külföldről, lezárt vonatkocsiban Oroszországba importált „hivatásos forradalmárok” mozgalma. Ezt a francia forradalom szellemisége, a frissen megszületett tehetségkultusz, a képességek elismerésének új korszaka tette lehetővé. A régi rendben csak a náluk kétszer-háromszor idősebb, nagyon tapasztalt, a XVIII. századi hadművészetet kívülről fújó, de rizsporos parókájukkal egy letűnt, merev gondolkodást képviselő, született arisztokrata tábornokok vehettek volna részt ezeken a bálokon. Az öreg tisztek csak unatkoztak és ásítoztak volna az ilyen estélyeken, hiszen tizenkettő egy tucat, hozzászoktak már a társasági eseményekhez. Ezek a tehetséges, alacsony sorból származó fiatalemberek pedig csak az utcáról nézhették volna sóvárogva a kivilágított palotákat. De ezek a fiatalok, akik nem mellesleg a harcmezőn fityiszt mutattak az öreg tiszteknek, és a bolondját járatták velük, itt most farkaséhséggel vetették rá magukat a büféasztalokra, a gyönyörű és odaadó nőkre – magára az életre.
Olvasóink talán nem veszik rossz néven, hogy a szerző Földes László Hobó kimagasló alkotását, a magyar popkultúra és rocktörténet egyik alappillérét, a Vadászat című művet idézi, amely más kontextusban, de valami hasonlót fogalmazott meg: „nappal vér folyik, éjjel bor”.
Az itáliai hadjárat a továbbiakban Mantováért zajlott.
Az osztrák seregek többször megpróbálták feltörni a francia ostromgyűrűt, de Napóleon megverte őket Castiglionénál, Bassanónál, Arcolénál és Rivolinál is. Ez utóbbi ütközet után megroppant az osztrák morál, a francia köztársasági hadsereg osztrák területre lépett. Bonaparte serege már alig 100 kilométerre volt Bécstől, amikor az osztrák császár békét kért.
Ez volt Napóleon életének második boldog időszaka. A Joséphine-nel való kapcsolatát vizsgálva azonban látni fogjuk, hogy nem volt felhőtlen a boldogsága.
Térjünk vissza a filmhez. Az eddigiekben azt láttuk, hogy mennyi olyan történelmi tény maradt ki a neves rendező legújabb mozijából, ami segíthetne megérteni Bonapartét és a korszakot. Nézzük most azt, amire Ridley Scott óriási hangsúlyt helyezett. Ha Napóleon személyiségét vizsgáljuk, elkerülhetetlen, hogy a feleségével is foglalkozzunk, és szerencsénkre – vagy szerencsétlenségünkre – a film ehhez ad nekünk egy 158 perces apropót.
A gyenge központi rendezőelvet tovább rontja a karakterek ábrázolása. Még Darth Vader is árnyalt figura a Csillagok háborújában, hiszen szembeszáll a császárral a fia védelmében. Itt azonban fekete-fehér kioktatást kapunk: Napóleon karaktere semmit nem változik a bemutatott 27 év alatt. A film elején épp olyan szerencsétlen, gyáva, szociálisan ügyetlen, a nőkkel lúzer, energiátlan figura, mint a halálakor. Még a kinézete is ugyanolyan a végén, mint az elején, ugyanolyan marad, nem öregszik a közel három évtized alatt.
Joséphine is megmarad szenvedő asszonynak a mozi szerint jóval idősebb, műveletlen, érzéketlen, szeretetlen férje mellett. Bonaparte ugyan a legjobb barátjának nevezi a nőt, de egyetlen intim pillanatot sem látunk kettejük között, ami ezt igazolná. Az intimitást ne tévesszük össze a szexszel, hiszen az intimitás a közelséget, az egymásnak megmutatott sebezhetőségünket jelenti, azt, hogy nem játszunk szerepet a párunk előtt, hanem kölcsönösen azok lehetünk, akik a valóságban, páncél és várfalak nélkül. Még a veszekedéseikben sincs energia, a szexjelenetek pedig Joséphine áldozatát mutatják, mert eleget kell tennie az idősebb férje egysíkú, érzelemmentes követelőzésének.
A filmmel ellentétben a martinique-i születésű nő 6 évvel idősebb volt Napóleonnál. Harminckét évesen szabadult ki a jakobinus terror börtönéből, és mivel nem tudott hozzáférni kivégzett férje vagyonához, kölcsönökből élt. Mindent elkövetett, hogy visszatérhessen a társasági életbe a jakobinusok bukása után, mert ez jelentette számára a kiutat a pénztelenségből és az ismeretlenségből. A tervet sikerrel végrehajtotta,
a szuvas fogai ellenére, mert művelt volt, szellemes és szórakoztató, egy igazi vibráló személyiségű udvari kurtizán.
Több politikussal folytatott viszonyt, amin senki nem ütközött meg a kortársak közül, mert a hivatalos szeretői státus társadalmi rangot és politikai befolyást jelentett a nők számára. Joséphine eközben a saját kedvére nála sokkal fiatalabb férfiakkal szexelt, és ennek Napóleon számára is nagy lett a jelentősége, mint az látni fogjuk, de szokás szerint ezekről sem értesülünk a filmből.
Az özvegy nemsokára Paul Barras, Napóleon nagyhatalmú mentora szeretője lett.
Barras 1795-ben ráunt a nőre, és örömmel mutatta be az asszonyt egy bálon a korzikai pártfogoltjának, aki frissen szerezte meg a tábornoki címet és jövedelmet.
Joséphine nem tartotta sokra a tüzértisztet. Csizmás Kandúrnak nevezte, becsmérlő megjegyzéseket tett Napóleon származására, és koldusoknak nevezte a valóban szerény körülmények között élő Bonaparte családot. Akkor billent át a mérleg nyelve, legalábbis látszólag, amikor Napóleon következetesen ajándékokkal halmozta el, és a játékosságával meghódította a gyerekei szívét. 1796 márciusában házasodtak össze.
Az újdonsült férj alig két nap múlva Itáliába indult, hogy átvegye a köztársasági hadsereg parancsnokságát. Az onnan küldött levelei lelkesedésről, szerelemről, a kapcsolatok kezdeti, idealizációs szakaszának érzelmeiről tanúskodnak. Napóleon naponta több levelet is írt a feleségének:
„Minden pillanatban távolabb vagy tőlem, szerelmem, és egyre kevésbé van erőm nélküled létezni. Mindig te forogsz a gondolataimban.”
Joséphine azonban nem viszonozta a férje lelkesedését. Az okot nem tudjuk, de egyértelműen megfosztotta Napóleont az érzelmeitől, illetve azokat másnak adta. Így sokkal kevesebb levélben válaszolt, és gyakran olyan hidegen, hogy Bonaparte kétségbeesetten reagált az egyikre:
„Mintha egy ismerősödet szólítottad volna meg, nem a férjedet.”
Az asszony ekkor már a nála 9 évvel fiatalabb Hippolyte Charles szeretője volt. A huszárhadnagy Charles Leclerc tábornok, Napóleon sógorának segédtisztjeként szolgált. Amikor Joséphine a férje után indult Itáliába, magával vitte a 23 éves szeretőjét is.
Hippolyte Charles Joséphine egyik szeretője, aki Napóleonnál is fiatalabb volt.
Amikor Bonaparte a dicsőséges győzelemsorozata, a világraszóló hadjárata közepette meglátogatta a felesége lakását Milánóban 1796 novemberében, azt üresen találta. Ez őrjítő fájdalommal, és a hiány, illetve a vágy kettős érzésével töltötte el:
„Már nem szeretlek, sőt, gyűlöllek, te gonosz szajha. Nem írsz nekem, és már nem szereted a férjedet… Bízom benne, hogy nemsokára újra a karomban tarthatlak és csókokkal halmozhatom el a bőrödet.”
Bonaparte 1799-ben kénytelen volt visszatérni Franciaországba – nem Joséphine miatt, hanem mert a francia sereg Egyiptomban rekedt, miután a brit Nelson admirális megverte a francia utánpótlási flottát az Abukir-öbölben.
Közben a kontinensen szerveződött a második koalíció Franciaország ellen, ezért is szükség volt Napóleonra hazájában.
A tábornok a visszatértekor válni készült. Az asszony azonban, miután a megcsalt férje teljhatalmú kormányfő, első konzul, vagyis Franciaország ura lett, a Direktórium megbuktatása után addig hízelgett Napóleonnak, amíg az beadta a derekát, és a házasság megtartása mellett döntött.
Bár Joséphine újfent „isten bizony” megígérte neki a szeretői kapcsolatának megszüntetését, nem tartotta be az ígéretét, és ennek előbb-utóbb visszafordíthatatlan következményei lettek: megroppant a házasság. Ezen az sem segített, hogy a mostohafia, Eugéne de Beauharnais, aki Bonaparte egyik legtehetségesebb tisztje lett, őszinte szeretettel békítgette az anyját és a mostohaapját.
Napóleon ettől fogva sok szeretőt tartott, és Joséphine heves indulatokkal, veszekedésekkel reagált ezekre a viszonyokra. A férje lett a vádlott a házasságukban, ő lett a hűtlenség szobra és a házasság kudarcának első számú felelőse. Ma már talán nárcisztikus jogosultságként jellemeznék ezt a viselkedést a pszichológusok, de akárhogy is, amit szabad volt az asszonynak, nem volt szabad a férjének. Annak az embernek, aki a harcmezőn brillírozott, közelharcban is részt vett, és akinek a csizmája elé borultak az általa megvert európai uralkodók. Ennek a férfinak otthon más volt a szerepe és a jelentősége, egész más minőséget látott benne a felesége, mint a nagyvilág, Bonaparte pedig szenvedett ettől, mégis szerette a nőt. A furcsa, mérgező dinamika fogva tartotta Napóleont, akit ma talán kodependensnek, társfüggőnek írnának le a szakemberek:
„A szeretőim nem képesek rabul ejteni a szívemet.”
1804-ben Napóleont császárrá koronázták, alig tíz évvel az első sikeres katonai akciója, Toulon bevétele után. Így Joséphine, aki vagyontalan társasági kurtizánként csak abban bízhatott, hogy gazdag és befolyásos férfiak szeretőjeként kikapaszkodik a társadalmi gödörből, ahová az első férje kivégzése juttatta, császárné lett. Az elszegényedett, korzikai családból származó férfi és a martinique-i születésű, idősödő, egykor vagyonvesztett kokott belépett az európai uralkodók előkelő klubjába.
Amikor azonban az újdonsült császárné rajtakapta Napóleont az egyik udvarhölgyével, Elisabeth de Vadrey-val, ismét kitört a botrány. Bonaparte erre újra válással fenyegette meg az immár 43 éves Joséphine-t, ezúttal azért, mert nem született gyerekük. Márpedig a dinasztialapításra politikai okokból nagy szükség lett volna, hiszen eddig Napóleon unokaöccse, Napoléon Charles Buonaparte volt a kijelölt örökös.
A házasságukat 1809. december 15-én bontották fel. A válási szertartáson mindketten olyan nyilatkozatot olvastak fel, amelyben biztosították egymást a szeretetükről.
Szó sem volt arról, hogy Bonaparte megpofozta volna a nőt, és az elvált házaspár jóban maradt a későbbiekben is.
Napóleon hatalmas vagyont adományozott Joséphine-nek, egyebek mellett azt a kastélyt is megkapta, ahol szeretett időt tölteni, emellett megtarthatta a császárnéi címet. A császár többször meglátogatta a volt feleségét és szeretettel bánt vele. A jó kapcsolat fenntartása Napóleonon múlott, mert a kapcsolatban ő volt az alárendelődő fél a nagyvilági, céltudatos, a férjét lenéző és a jóval fiatalabb férfiakat kedvelő feleségéhez képest.
1810. március 11-én Napóleon elvette feleségül az osztrák Mária Lujza hercegnőt. Kettejük fia majdnem pontosan egy évvel később született meg.
Bonaparte négy évvel később, 1814 májusában értesült Joséphine haláláról, amikor bukott császárként az első száműzetése helyszínén, Elba szigetén élt. A hír megrendítette őt. Bezárkózott a szobájába, és 48 órán át nem jött elő. A szeretetét a volt felesége iránt az is jelzi, hogy ezek voltak az utolsó szavai a végleges száműzetése helyszínén, Szt. Ilonán, 1821. május 5-én:
„Franciaország, hadsereg, Joséphine.”
Erről sem tudunk meg semmit a filmből.
Az eredeti cikksorozatot Nóti-Nagy Attila tollából a Makronóm blogján olvashatják.
Címlapfotó: Tehran Times
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Az ukrán elnök veszélyezteti Szlovákiát – véli a kormányfő.
A katonai szövetségben abból indulnak ki, hogy az USA nem fordít hátat a közösségnek, betartja vállalt kötelezettségeit – mondta Boris Ruge.
