Ideje múlt időben beszélni az ukrán ellentámadásról, egyben levonni borzalmas következtetéseit – írja legújabb tanulmányában a világhírű politológus. Mearsheimer szerint még akkor sem állt volna be változás a háborúban, ha az ellentámadás sikeres.
A Makronóm Intézet elemzőjének írása.
John J. Mearsheimer világhírű politológus, az offenzív realizmus elméletének kidolgozója legújabb írásában az ukrán ellenoffenzíva kudarcát elemzi. Mint fogalmaz, Kijev és nyugati támogatói abban reménykedtek, hogy az ukrán hadsereg klasszikus villámháborús stratégiát tud végrehajtani, gyors sikerekkel kerülve el az elnyúló lemorzsolódási háborút. Az eredeti (nyugati) tervek szerint egyetlen kiterjedt ponton kellett volna áttörni az orosz védelmet, azután szisztematikusan kiterjeszteni az elfoglalt területekről az utánpótlási vonalak megsemmisítését és az orosz erők megsemmisítését. „A történelmi tapasztalatok világosan jelzik, hogy ez még akkor is különösen nehéz művelet, ha a támadó erők tisztességes harcot vívnak, vagyis a két fél megközelítőleg azonos erőkkel rendelkezik. Itt azonban az ukránok felkészületlenek voltak egy villámháború megvívására, ellentétben az ellenféllel, amely nagyon is felkészült volt a támadások meghiúsítására. Vagyis: az ellenoffenzíva minden eleme az első pillanattól kezdve az ukránok ellen szólt” – írja.
Mearsheimer utal arra a felfokozott hurráoptimizmusra, amelyet a nyugati média és a politikai döntéshozók próbáltak diktálni az egyébként is sok hónapos csúszással elindított ukrán támadás kezdete előtt, és amelyet utólag már vagy letagadnak, vagy igyekeznek egykori mondataikat megmásítani.
Mint írja, a nyugati nyomás katasztrofális volt Ukrajnára nézve, amelynek vezetői tisztában voltak vele, hogy nincsenek felkészülve egy ilyen volumenű offenzívára. Idézi Valerij Zaluzsnij tábornokot, az ukrán hadsereg főparancsnokát is, aki dühösen fakadt ki azért, mert a Nyugat belehajszolja a katonáit egy olyan ellenoffenzívába, amelyhez egyébként éppen a Nyugat nem biztosított fegyvereket.
Ahogy teltek a hetek és a hónapok, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ukrán hadsereg tulajdonképpen néhány kilométeres, hadászati szempontból elhanyagolható, az orosz fő védelmi vonalakat nem is érintő előrehaladást tudott elérni, az optimista hangok kezdtek bágyadtabbá válni a nyugati véleményvezérek és a média részéről. Bár Jake Sullivan, az USA nemzetbiztonsági tanácsadója még augusztus utolsó hetében is úgy fogalmazott: Ukrajna „módszeresen és szisztematikusan halad előre”, a hivatalos és kötelezően optimista narratívával ellentétben egyre sűrűbben bukkantak fel olyan hivatalos és félhivatalos vélemények, amelyek szerint a Nyugat arra kényszeríti Ukrajnát, hogy egy olyan háborút vívjon, amelyet soha nem fog megnyerni.
Mint írja, óriási hiba volt az ukrán hadsereg 2022-es, valóban villámháborúra emlékeztető területvisszafoglalási támadását alapul venni a mostani, kierőszakolt támadáshoz.
Az elhúzódó és egyre több országban egyre nagyobb elutasításba ütköző háború azonban arra késztette Ukrajnát, hogy elfogadja a Nyugat „parancsát” egy ellenoffenzíva indítására a gyors sikerek reményében. Ennek meghiúsulása immár teljesen nyilvánvaló
– írja Mearsheimer, hozzátéve, hogy a hadművelet kontraproduktív hatást fog elérni, a fegyverszállításokba lassan belefásuló és az eredménytelenséget számonkérő nyugati államok lassú narratívaváltozása ugyanis előbb-utóbb a diplomáciai megoldást fogja előnyben részesíteni a láthatóan sehová nem vezető fegyveres helyett.
Ezt is ajánljuk a témában
Európa csapdahelyzetbe került az orosz-ukrán háború miatt, miután túl gyenge ahhoz, hogy önállóan cselekedjen akár a szankciós politika, akár a védelem területén. Ezért azt csinálja, amit az USA diktál neki – mondta John J. Mearsheimer világhírű politológus budapesti látogatása során.
Mearsheimer tanulmányában hosszan elemzi, mi szükséges egy sikeres villámháború megindításához és kivitelezéséhez, a mobilitási képességektől kezdve a védelmi vonalak áttörésén és az ellenség logisztikai képességeinek megbénításán át a szükséges fegyverzetig (hangsúlyozva a légierő nélkülözhetetlen szerepét) és a rendkívül rugalmas parancsnoki struktúráig. Rámutat, hogy ezek közül az ukrán félnek tulajdonképpen egyik sem állt rendelkezésre és eleve hátrányban volt a hatalmas orosz védelmi erőhöz képest, ez pedig azt eredményezte, amelyre a villámháborús offenzíva kritikusai már a támadás kezdete előtt rámutattak: óriási ember és anyagveszteség után folytatódik egy reménytelen lemorzsolódási háború, amelyből csak az orosz fél kerülhet ki győztesen.
Rámutat arra is, hogy az ukrán hadsereg kulcsfontosságú egységei, amelyek a villámháború végrehajtásával voltak megbízva, rosszul képzettek voltak, és nem rendelkeztek harci tapasztalattal – különösen a páncélos hadviselés terén nem.
A katonák zömét 4-6 hét NATO-kiképzés után küldték a frontvonalba, ez az idő pedig messze nem elegendő egy ilyen súlyú offenzíva megindításához.
Mearsheimer hozzáteszi: az újoncokat ráadásul különböző országokban képezték ki, ami – NATO-szabványok ide vagy oda – tovább gyengítette az egységes erőt. Súlyosbította a helyzetet a rosszul kiképzett katonák mellett az, hogy legtöbbjüknek semmiféle harci tapasztalata nem volt, egyrészt a háború során eddig meghalt vagy súlyosan megsérült katonák nagy száma, másrészt a tapasztalt harcosok „tartalékba” helyezése miatt – utóbbiakra éppen a háború folytatásához lesz szükség.
Mearsheimer szerint azonban a legsúlyosabb hiba az volt, hogy a támadó erők gyakorlatilag egyáltalán nem rendelkeztek légitámogatással, a nélkül pedig lehetetlen gyors offenzívát végrehajtani. Az amerikai hadsereg egyik tábornokát idézi, aki úgy fogalmazott: „Amerika soha nem próbálna megtámadni egy felkészült védelmet légi fölény nélkül. Ez az ukránoknak egyáltalán nincs. Ezeket a csapatokat olyan bevetésre küldik, amilyet mi soha nem engednénk – hogy ellentámadást indítsanak teljes légitámogatás nélkül”.
Végül kiemeli: bár a nyugati harcjárművek Ukrajnába küldését a média valamiféle csodaváró sikertörténetként mutatja be, valójában a számuk messze nem volt elegendő, a karbantartásuk pedig olyan logisztikai kihívást jelentett, amelyet az ukránok nem tudtak megoldani. Ahogyan a Wall Street Journal írta: „a nyugati katonai döntéshozók pontosan tisztában voltak vele, hogy Kijev nem rendelkezik elegendő fegyverrel és kiképzett katonával ahhoz, hogy megsemmisítse vagy visszavonulásra késztesse az orosz erőket. De hittek benne, hogy az ukrán bátorság és találékonyság győzelemre vezethet”.
E vágyálom mellett Nyugaton sokan ostoba módon azt hitték: az orosz hadsereg gyenge ellenállást fejt ki, de akár össze is omlik az ellentámadás során”
– írja Mearsheimer.
Ráadásul – mutat rá újra – a villámháborús offenzíva eredeti célja valóban nem az orosz hadsereg szétzúzása volt, hanem területvisszafoglalás és Putyin tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Utóbbi nonszensz ötlet, véli a professzor, a Kreml ugyanis változatlanul egzisztenciális fenyegetésként fogja fel Ukrajna és Washington törekvéseit, így mindent elkövet annak érdekében, hogy az „ellenséget még a kapuknál” legyőzze. Vagyis: az ukrán villámháború kudarcra volt ítélve, de még ha el is tudta volna érni korlátozott céljait, akkor sem sikerült volna Ukrajna és a Nyugat számára kedvező feltételekkel befejezni a háborút.
Mearsheimer összegzésében kiemeli: az ukrán ellentámadás végzetes kudarcot vallott, csalódást okozva a nyugati elvárásoknak. A harcok során hadseregének el kellene érnie Oroszország mélyen húzódó védelmét, az offenzíva azonban elakadt az orosz fő védelmi vonalak előtti szürke zónában. A nyugati tisztviselők jelentése szerint
Ukrajna az ellentámadás első két hetében elveszítette a csatatéren alkalmazott fegyvereinek mintegy 20 százalékát, beleértve a Nyugat által biztosított páncélozott harcjárműveket is.
Az erőltetett nyugati taktikával szemben az ukránok – az eredménytelenséget látva – önjáróvá váltak, és nagy, átfogó támadások helyett kis létszámú egységekkel, illetve az azokat biztosító tüzérségi támogatással próbálnak lyukakat ütni az orosz védelmi rendszerben. Ez – véli a politológus – csökkentette ugyan az ukrán emberveszteséget, ám az előrehaladásban alig hozott eredményt.
Valójában Ukrajna már lemondott a villámháborús offenzíváról, amit Mearsheimer szerint nem is lehetett komoly lehetőségként értelmezni, tekintve az ukrán erők eddigi teljesítményét.
A Nyugat most menteni akarja a menthetetlent, és még mindig abban reménykedik, hogy az Ukrajnának küldött újabb és újabb fegyverszállítmányok megfordíthatják a háború menetét. Az F-16-osok vagy az ATACMS-rendszerek azonban önmagukban nem sokat fognak érni. Mearsheimer ezzel kapcsolatban Mark Milley tábornokot, az USA hadseregének vezérkar főnökét citálja, aki azt mondta: „A háborúban nincsenek ezüst pisztolygolyók. A csaták kimenetele rengeteg változó függvénye”.
Ezt is ajánljuk a témában
A világhírű politológus szerint Ukrajna mindenképpen elveszti a háborút, ugyanakkor Oroszország az eredeti céljait már soha nem fogja elérni.
„Úgy tűnik, hogy a nyugati elit és a legtöbb ukrán beletörődött abba, hogy nincs menekvés az Oroszországgal vívott véres lemorzsolódási háború elől. Egyre többen kételkednek abban, hogy Ukrajna győzni tud – a katasztrofális és végzetes ellenoffenzívát éppen azért szorgalmazták a nyugati döntéshozók, hogy ezeket a hangokat elhallgattassák” – fogalmaz Mearsheimer, hangsúlyozva, hogy meg kellene érteni végre az erőviszonyokat, és felfogni, hogy Oroszország minimum 5:1 arányban vezet mind a katonák, mind a haditechnikai eszközök számát illetően, a jelek szerint pedig a hadiipari kapacitása is dinamikusabban nő, mint a Washington vezette Nyugatnak.
Különösen fontos tényező a háború kimenetelét illetően, hogy az ellenoffenzíva kudarcba fulladására miként fog reagálni a Nyugat a felszín alatt, vagyis a propagandaszólamok mögött tovább reped-e az egység, és egy ilyen kudarc árnyékában meddig fog tartani még a támogatás a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok részéről.
Arra a kérdésre, hogy mi következik most, Mearsheimer két választ ad. Először is az egymásra mutogatás hetei jönnek. Ez a folyamat egyébként máris elkezdődött: az ukránok a nyugati fegyverszállítások lassúságát és az ellenoffenzíva kikényszerítését okolják, míg a NATO-elit Kijevet hibáztatja azért, mert eltért az általuk szorgalmazott stratégiától. A politológus véleménye szerint:
A Nyugat természetesen hibázott, az ukrán vezetésnek azonban lett volna döntési lehetősége, és visszautasíthatta volna az amerikai nyomást. Végül is országuk túlélése a tét, így jobban jártak volna, ha a védekezésnél maradnak, amely kevesebb áldozattal jár, és az esélyük is nagyobb lett volna az általuk ellenőrzött területek megtartására.
Másodszor – mondja Mearsheimer – a nyugati szövetségesek körében a kudarcot látva nagyon fel fognak erősödni azok a hangok, amelyek diplomáciai megoldást követelnek. A sikertelen ellenoffenzíva azt bizonyítja, hogy Ukrajna nem tud előrehaladást elérni a csatatéren, így valóban itt az ideje békemegállapodást kötni Oroszországgal, még akkor is, ha Kijevnek és a Nyugatnak ehhez engedményeket kell tennie. Ukrajna helyzete ugyanis egyre rosszabb lesz, ha a háború folytatódik.
A professzor ugyanakkor azonnal rámutat, hogy bármilyen jól hangzik a diplomáciai konfliktusrendezés ötlete, éppen az tűnik a legkivitelezhetetlenebbnek.
A két fél között olyan konfliktusok vannak a területi és a biztonsági garanciák kérdésében, amelyek eleve kizárják egy értelmes békemegállapodás lehetőségét. Míg Ukrajna ragaszkodik ahhoz, hogy visszakapja Oroszországtól az összes annektált területet, Moszkva egyértelművé tette, hogy egy esetleges békéről csak abban az esetben lehet beszélni, ha azok örökre Oroszország részei maradnak.
Ami a biztonsági garanciákat illeti: míg a Kreml Ukrajna semlegességét követeli, Kijev (legalábbis a jelenlegi vezetés) visszavonhatatlanul elkötelezte magát a NATO-tagság vagy egy USA által irányított nyugati védelmi struktúra kialakítása mellett.
Valójában – hívja fel a figyelmet a politológus – ezzel vissza is kanyarodtunk a háború fő kiváltó okához, még akkor is, ha az amerikai és az európai külpolitikai elit ezt nem hajlandó elfogadni.
„A legvalószínűbb az, hogy a háború tovább folytatódik, majd valamikor egy befagyott konfliktussal végződik úgy, hogy Oroszország az elfoglalt ukrán területek jelentős részét megtartja. De még ez sem vet véget az Oroszország és Ukrajna, illetve Oroszország és a Nyugat közötti konfliktusnak” – zárja tanulmányát John Mearsheimer.
Nyitókép: MTI/EPA/Oleh Petraszjuk
Belső fotó: MTI/Bruzák Noémi
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
Bajba kerülhetnek az emberek, ha nem megfelelően tárolják a tűzifát.
Kijev a dróngyártást is felpörgetné.
Egyes ukrán állítások szerint Észak-Korea mintegy 10 ezer katonát küldött Oroszországba, köztük elitalakulatokat is.
Akár fél napos áramkimaradások is lehetnek a télen Ukrajnában, de van rosszabb forgatókönyv is a Politico szerint.
Két évvel a borzalmak után újra előtörhetnek az emlékek a magyar kapusból.
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
