Niall Ferguson: Már a második hidegháborúban élünk

Az ukrajnai háború idején az Egyesült Államok dominálta unipoláris struktúra inogni látszik. Többen a multipolaritással szemben második hidegháborúról értekeznek.

Francis Fukuyama 1989-ben a történelem végét és a liberális demokrácia győzelmét vizionálta, de az idő rácáfolt. Többek között Samuel P. Huntington felismerte, hogy az Amerikai Egyesült Államok nehezen tudja fenntartani globális vezető szerepét közös ellenségkép nélkül. Huntington a civilizációk összecsapását tételezte fel, és megpróbálta a világot ismét felosztani a Nyugatra és a többiekre, ezzel mintha kicsiben újrateremtette volna a hidegháborút. Mindezek alapján az USA vezette tömb legvalószínűbb új ellenfele Kína, az iszlám és az ortodox világ. És valóban, a 2010-es évek végére kihívók jelentek meg a geopolitikában: az Egyesült Államok, mivel jó ideje hegemón szerepben van, hajlamos lett meggondolatlan és hibás döntéseket hozni, bizonyos változásokról pedig egyszerűen tudomást sem venni. Ezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy nincs tudatában a világgazdaság szerkezeti átalakulásának, tekintve, hogy a globalizáció eszméjét korábban páratlanul élvezte és védelmezte. A nyugati eredetű transznacionális vállalatok az alacsony költségekre hivatkozva egymás után telepítették át termelésüket Kínába és más harmadik világbeli országokba. Az 1990-es és 2000-es években a befektetésekre, külföldi tőkére és technológiatranszferre vágyó országok – például Kína, Indonézia és Vietnám – kormányai gazdaságpolitikájuk egyik prioritásává tették, hogy ösztönzőkkel vonzzák a nyugati vállalatokat. Ma már jól látszik, könnyelműség volt az USA részéről, hogy nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a hidegháború utáni első években nagy ipari elvándorlás indult meg a Távol-Keletre. Az e cégek jelentette kiesést, veszteséget pénzügyi előnyeivel próbálta fedezni. A gyártás leépítése azonban munkanélküliséghez, a munkavállalók vásárlóerejének csökkenéséhez és egyéb másodlagos hatásokhoz vezetett.

Az USA kudarcai

Ráadásul a 2010-es években külpolitikai fiaskók is övezték az Egyesült Államok csendőrködését, ilyen volt a 2001–2021-es afganisztáni és a 2003–2011-es iraki invázió sikertelensége. Az USA rengeteg pénzt és még annál is nagyobb presztízst veszített e két felesleges, sok ezer kilométerre lévő had­művelet balsikerének következtében. Az afganisztáni és az iraki akció az Egyesült Államokról alkotott képen is sérüléseket okozott: megdőlt a legyőzhetetlen Amerika és a tökéletes demokrácia mítosza. A 2008-as pénzügyi válság végül ott érte az USA-t, ahol a leginkább bízott magában, és a legerősebbnek tartotta magát: megdőlt a neoliberális, végtelenül piacpárti gazdaságpolitika kizárólagossága. A 2010-es évekre néhány ország, például Kína, India, Brazília, Dél-Afrika, Indonézia és Oroszország egyre inkább kezdett regionális gazdasági és politikai hatalmi központtá válni.

Különösen Kína okoz fejtörést Washingtonban, hiszen már nem elmaradott ország: ipara, amely a nyugati technológia utánzásával áttörést ért el, a 2010-es években számos termék tekintetében függővé tette a világgazdaságot. Az ázsiai nagyhatalom az USA után a világ legnagyobb gazdasága lett. Az Egyesült Államok azzal hibázta a legnagyobbat, hogy nem vette komolyan Kínát, hiszen úgy gondolta, a nyugati vállalatok csupán ideiglenesen fektetnek be ott, és bármikor visszatelepíthetik gyáraikat az anyaországokba. Ahogy azonban ezek a cégek egyre inkább lokalizálódtak, a technológiatranszfer lehetővé tette a csúcstechnológiájú kínai vállalatok megjelenését ugyanezekben az ágazatokban.

2000-ben Kína bruttó hazai összterméke 1,2 bil­lió, az USA-é 10,2 billió dollár volt. A Világbank adatai szerint az Egyesült Államok GDP-je azóta több mint megduplázódott, és 2021-ben elérte a 23 billió dollárt, ugyanebben az időszakban Kínáé körülbelül a tizenötszörösére, 17,7 billió dollárra nőtt.

Párhuzamok, ellentétek

Néhány történész és elemző felvetette, hogy ideje lenne a második hidegháborúról beszélnünk, mert ahogy az első világégésből következett a második, úgy az első hidegháborúnak is természetes következménye a mostani helyzet. A konzervatív-libertárius beállítottságú Hoover Institution agytröszt internetes beszélgetéssorozatában a skót származású, Amerikában élő történész, Niall Ferguson amellett érvel, hogy már jócskán benne vagyunk a második hidegháborúban.

Az amerikai közvélemény persze elvárja, hogy az USA ezt a háborút is megnyerje. De Ferguson szerint a második hidegháború nem mindenben hasonlít az elsőre. Egyrészt technológiai és fegyverkezési verseny is folyik, s mindkét szuperhatalom igyekszik a közepes erősségű országokat a saját táborába csábítani és ott lehorgonyozni. Másrészt az atomfegyverek árnyéka erre a konfliktusra is rávetül, de a legnagyobb atomhatalom még mindig Oroszország, amelyet Washingtonnak nem sikerült kiiktatnia a játszmából. Harmadrészt a lokális szemben­állások magukban hordozzák a valódi háború veszélyét, ezért egyik hatalom sem hagyhatja őket figyelmen kívül; az orosz–ukrán háború ebben a kontextusban fontos az USA-nak és Kínának is. Fontos tény továbbá, hogy az egyik kiemelt színtér a világűr, zajlik a versenyfutás a Hold meghódításáért, és már az állandó bázis létrehozása lehet a cél, nem pusztán az égitest elérése.

Ferguson hangsúlyozza, a párhuzamok ellenére semmi nem garantálja, hogy a második hidegháború az első mintájára fog zajlani: egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy évtizedekre elnyúlik majd, és nem is ugyanazok a stratégiai megfontolások lehetnek eredményesek. A hatvanas évekhez képest jelentős különbségeket is lát az elemző, például hogy Kína nagyobb formátumú ellenféllé nőtte ki magát, mint a Szovjetunió, technológiai és gazdasági értelemben is. Emellett az első hidegháborúban az amerikai társadalom egységesebb volt, és összezárt a kormányzat mögött, most megosztott, az USA inkább polgárháborús állapot felé sodródik. Nincs meg az a morális fölény sem, amit a Szovjetunióval szembeni küzdelemben élvezett.

Taktikai megfontolások és lépések az elsőségért

A történész két fontos témát említ a beszélgetésben, ami befolyásolja a második hidegháború kimenetelét. Az egyik a szövetségi rendszerekkel kapcsolatos: Ferguson egy mémek közt terjedő térképet mutat be példaként, amely azt ábrázolja, hogy a Huawei mely országokban van jelen, és honnan van kitiltva, ez megdöbbentően hasonlít egy 1970-es, a szovjet blokkot és az amerikai szövetségeseket ábrázoló térképhez, vagyis elsőre úgy néz ki, mintha ugyanaz a felállás érvényesülne, mint a klasszikus hidegháborús struktúrában. Valójában azonban a globális Dél középhatalmai, például Szaúd­-Arábia, Brazília, Dél-Afrika, Indonézia sokkal kevésbé soroltak be egyik vagy másik oldalra, jóval nagyobb a geopolitikai szabadságfokuk. A másik fontos téma Ferguson szerint, hogy vonzó-e a kínai gazdasági-társadalmi modell a globális Dél országai számára. A szovjetek doktriner módon terjesztették a marxista-leninista ideológiát, Kína azonban a kommunista egypártrendszer fenntartása ellenére nem vár el teljes mértékű ideológiai igazodást. Ez egyszerre ereje és gyengesége is a kínai oldalnak, mert vonzóbb lehet, de gyengíti is a szövetségesek összezárását.

Történészi közmegegyezés szerint a hidegháborús győzelem kulcsa az amerikai technológiai fölény volt, az, hogy a szovjetek kimerüléséig tudták fokozni a versenyt. Niall Ferguson úgy látja, hogy Washingtonnak most is az innovációban kell bíznia, a szabadversenyes kapitalizmusnak még mindig megvan a komparatív előnye, de nem lesz egyszerű Kínával szemben érvényesíteni. Az Egyesült Államok mellett a demográfia szól leginkább: a kínai társadalom gyorsuló tempóban öregszik el, az USA-nak pedig a bevándorlás továbbra is szállítja a friss, tettre kész agyakat. A történész úgy látja, az Egyesült Államoknak bírnia kell addig szuflával, amíg az előnye megmutatkozik, és megroppantja a kínai gazdaság utánpótlását.

Az utóbbi hónapokban több amerikai forrás jelezte, hogy a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok között kitörhet egy nagyszabású háború Tajvanért. Ezt a veszélyt nem becsüli le Ferguson sem, ezért állítja, hogy a második hidegháború fenyegetőbb a világunkra nézve, mint az első volt. Hozzáteszi, hogy Tajvannak növelnie kellene védelmi képességeit, mert a bruttó hazai össztermékének csak 2 százalékát költi védelmi kiadásokra, ezzel szemben például Izrael a 4-5 százalékát.

Az amerikai stratégia első lépcsőfoka a gazdaság talpra állítását szolgálja. Ezt a harmadik világba áttelepült stratégiai iparágak visszahozásával, a stratégiai természeti erőforrások előállítása, feldolgozása és elosztása terén való előrelépéssel, illetve önellátóvá válással igyekszik elérni. Ebben az összefüggésben az elsődleges intézkedés az Egyesült Államok számára Kína és más ellenfél államok, Oroszország, Irán és Észak-Korea eltávolítása a félvezetők és hasonló termékek gyártásának ellátási és logisztikai láncaiból. Ennek érdekében a félvezető-beruházások Texasban a Samsunggal, északon pedig Kanadával kezdődtek.

Az új stratégia második lépcsőfokát a katonai értelemben vett felkészülés jelenti. Ebben az összefüggésben az intézkedések közé tartozik a szövetségi hálózatok bővítése Kína ellen az ázsiai csendes-óceáni térségben, Európában pedig Oroszország ellen. További lépés lehet a szövetségesek védelmi költségvetésének emelése a GDP százalékában is látható mértékben – a 2 százalékos cél után többen már 5 százalékosról beszélnek –, valamint állandó katonai bázisok létesítése a potenciálisan ellenséges országok körül. Ez utóbbi intézkedések legfontosabb része Japán és Német­ország újrafelfegyverzése, és így az európai, valamint az ázsiai színtéren is jelentős, de az Egyesült Államoknál nem erősebb katonai hatalom kialakítása.

Az orosz–ukrán háború megkönnyítette Washingtonnak, hogy katonai téren megtegye a korábban eltervezett lépéseit. A konfliktus kirobbanását követően számos állam önként elfogadta az amerikai katonai vezetést, és óriási összegekkel növelte a védelmi költségvetését. Finnország és Svédország, amely korábban történelmi hagyományaira alapozva távol maradt a NATO-tól, most felsorakozott a szövetség mellett, hogy az integrációval elkerülje az orosz fenyegetést. Ennek eredményeként április 4-én Finnország lett a NATO 31. tagja. A felvétele valamivel sürgetőbb is volt, mint Svédországé, hiszen 1340 kilométeres közös határszakasza van Oroszországgal. Másfelől most a finn–orosz határszakasz lett a NATO legnagyobb közös határa Oroszországgal, ami növeli a közvetlen konfrontáció veszélyét is.

Magyarországon a közelünkben zajló valódi háború miatt nincs a köztudatban a második hidegháború, de fel kell készülnünk a gazdasági és geopolitikai következményeire. Ahogy a hetvenes években Jugoszlávia az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik vezetőjeként ki tudta használni nyugati és keleti kapcsolatait is, nekünk is meg kell őriznünk a lehető legnagyobb mozgásteret a két szuperhatalom és szövetségeseik között.

Nyitókép: MTI /EPA / US Navy Office of Information / MC2 Samantha Jetzer