A második világégés végétől egészen az új évezred beköszöntéig nagyjából világosan lehetett válaszolni arra a kérdésre, hogy „ki irányítja a világot?”. Kezdetben beszélhettünk a bipoláris világrendről, amelyet két nagy, az USA és a Szovjetunió vezette tömb uralt. Gyakorlatilag valamennyi ország a világon e kettő viszonyrendszerében pozicionálta önmagát.
A Szovjetunió 1991-es összeomlását követően a trónon az Egyesült Államok maradt egyedül. Az USA diktált, az események pedig minden esetben (diplomáciai vagy erőszakos meggyőzés hatására) úgy alakultak, ahogyan Washingtonnak megfelelt. Az egypólusú világrend nagyjából az ezredforduló után kezdett erodálódni, amikor az Egyesült Államokat jobban kezdte érdekelni saját belső működése, mint az, hogy a globális értékek megmentőjének szerepében tündököljön. A szünetet kihasználva egyre több állam mert élni a pragmatikus gondolkodás jogával, és a háttérben szépen megerősödtek azok a regionális középhatalmak, amelyek szerepe mára megkérdőjelezhetetlen nem csak a világgazdaságban, de a geopolitikai térképeken is. Az így kialakult furcsa világrend már nem volt egypólusú, ám teljes jogú multipolárisnak is korai lett volna nevezni.
A geopolitikai recesszió okai
Friss írásában Ian Bremmer, az Eurasia Group politikai kockázati tanácsadó vállalat elnöke a mostanra kialakult helyzetet, az átmenetet az egypólusú, a többpólusú és a valamilyen világrend között három okra vezeti vissza.
Az első, hogy a Nyugat Oroszországot outsidernek és nem egyenrangú partnernek tekintette. Moszkva egy idő után megelégelte a helyzetet, és a mai napig tartó nyugatellenesség mellett kötelezte el magát, a Nyugatra és elsősorban az Európai Unióra egy Washington által irányított bábszínházként tekintve, amely a buborékján kívüli világot csak gyarmatosításra és kifosztásra akarja használni.