Rockefeller-elnök: A világ nincs felkészülve a hosszú recesszióra

Az elmúlt fél évszázadban, ahogy a kormányok és a központi bankok egyre szorosabban működtek együtt a gazdasági növekedés tervezettebb irányítása érdekében, a recessziós időszakok is egyre ritkábbak lettek. Sőt, gyakran rövidebbek és sekélyebbek voltak, mint amilyeneknek lenniük kellett volna. Ennyi szelídség után a legtöbb ember már el sem tud képzelni egy fájdalmasan tartós dekonjunktúra-ciklust.

– állapítja meg Ruchir Sharma.  

Mivel életük nagy részében ezt tapasztalták, az emberek fejébe megtelepedett a kormányba, mint a recesszió megmentőjébe vetett hit. Az USA gazdasága az 1980 óta eltelt időnek mindössze 10 százalékát töltötte recesszióban, míg a második világháború 1945-ös befejezése és 1980 között ez az arány közel 20 százalék volt, 1870 és 1945 között pedig több mint 40 százalék. 

Ennek egyik – egyre meghatározóbb – oka a kormányzati mentőakciók intézménye. Az Egyesült Államokban, az EU-ban, Japánban és az Egyesült Királyságban a kormányzati kiadásokat és a központi banki eszközvásárlásokat is magában foglaló ösztönzők együttes mértéke az 1980-as és 1990-es recessziókban a bruttó hazai termék 1 százalékáról 2001-ben 3 százalékra, 2008-ban 12 százalékra, 2020-ban pedig elképesztően magasra, 35 százalékra emelkedett.

Sharma figyelmeztet: 

A világjárványban a kormányzati mentőakciók olyan gyorsan és nagymértékben érkeztek, hogy sokaknak – különösen az otthonról dolgozó fehérgallérosoknak – úgy tűnt, mintha a recesszió meg sem történt volna. A jövedelmük és a hitelminősítésük emelkedett, vagyonuk a részvény- és kötvénypiacok gyors emelkedésével robbanásszerűen megnőtt. Most úgy tűnhet, hogy a recessziónak ez a „meg nem történt eseményként” való megtapasztalása beépült a szakmai pszichébe.

Sharma kitér egyes kommentátorok kijelentéseire, akik kezdik azt hajtogatni, hogy a világgazdaság csupán „puha leszállás” előtt állhat, nem pedig egyenesen a recesszió előtt. A legutóbbi konszenzusos felmérések szerint a közgazdászok már nem ennyire optimisták. De továbbra is a második világháború óta a legenyhébb recesszióra számítanak, amely hamarosan kezdődik és kevesebb mint hat hónapig tart, mivel a Federal Reserve ismét a gazdaság segítségére siet.

Úgy véli, ez a konszenzusos nézet kulcsfontosságú szempontok szerint könnyen téves is lehet, szóljon akár a következő recesszió bekövetkeztéről, akár annak időtartamáról, vagy akár arról, hogy a mentőakció mennyire lesz majd nagyvonalú.

– csak az Egyesült Államokban mintegy 1,5 milliárd dolláron. Az amerikai és az európai vállalkozások beruházásai alig csökkentek. A kormányok továbbra is költekeznek. Emiatt gondolja Sharma, hogy a következő visszaesés a vártnál később következhet be, amit a legutóbbi amerikai GDP-adatok is alátámasztanak, amelyek egyelőre igen rugalmas gazdaságot mutattak.

Viszont, amikor a világméretű ösztönzők a 2023-as év végére végleg kifogynak, a következő visszaesés, ha egyszer bekövetkezik, nem biztos, hogy olyan gyorsan elmúlik. A fő gócpont az infláció. Ez most majdnem olyan gyorsan csökken, mint ahogyan tavaly megugrott – amint az ellátási láncok normalizálódnak, és ahogy a zárlatok vége miatt felszabadult és az ösztönző intézkedések által felpörgetett „bosszú-költekezés” lecsillapodik. De Sharma szerint nem valószínű, hogy a pénzromlás üteme visszatér a járvány előtti 2 százalék alatti szintre.

A Covid legmaradandóbb öröksége a munkára és a bérinflációra gyakorolt hatása lehet. Minden nyolcadik ember azt mondja, hogy nem tervez visszatérni a járvány előtti tevékenységeihez, beleértve a munkát is. Minden korosztályban lezuhant a ténylegesen ledolgozni kívánt munkaórák száma, és a hozzáállásuk is megváltozott. A közösségi média ünnepli a „csendes kilépést” és a „cselekedj a béred szerint” – vagyis tedd azt, amiért fizetnek, és ne többet…

Sharma idéz a vezérigazgatók interjúiból, akik azt mondják, hogy évtizedek óta először van „árképzési hatalmuk”. Az áruk, például az autók inflációja gyorsan lassul, de a szolgáltatásoké már inkább beragad. A Fed egy speciális indexet követ az olyan „ragadós szolgáltatásokra”, mint az ingatlanok és a szabadidős tevékenységek – amelyekben az árak egyébként hagyományosan lassan mozognak –, és ez emelkedik.

Sharma mindezek mellett arra is felhívja a figyelmet, hogy eközben a világ alapvető módon változik:

Az országok befelé fordulnak, és a legolcsóbbak helyett a legközelebbi és legbarátságosabb országokba telepítik ki a termelésüket.

Összegezve a szerző úgy véli, a demográfia és a deglobalizáció nyomása az infláció új „normális értékét” magasabbra tolja, közelebb a 4 százalékhoz, mint a 2 százalékhoz. Ez megnehezíti a központi bankok számára, hogy a következő recesszió ellenében kamatcsökkentést hajtsanak végre. 

A magasabb kamatlábak pedig azt jelentik, hogy a kormányok – a lassuló gazdaságok élénkítése érdekében – nagy összegű hiteleket vehetnek fel és költhetnek, de csak azzal a kockázattal, hogy büntetést kapnak a globális kötvénypiacokon, amelyek már most is sokkal kevésbé tolerálják az ingyen költekezést.

Ruchir Sharma szerint, bár a következő visszaesés hosszabb ideig tarthat, valószínűleg ismeretlen formát ölthet, valószínűleg nem sokkal mélyebb és tartósabb lesz, mivel a ragadósabb infláció a központi bankokat és a kormányzati mentőcsapatokat a pálya szélére kényszeríti. Hozzáteszi: sajnos a világ még nincs felkészülve az előttünk álló hosszadalmas őrlődésre.