A háború miatt az európai országok elképesztő összegeket tolnak bele a védelmi iparba, a gyártóknak azonban nincs elegendő kapacitásuk és idejük, hogy kielégítsék az egyre sürgetőbb igényeket. Ukrajna közben újabb és újabb fegyvereket követel.
Előző írásunkban az amerikai fegyvergyártók dilemmáival foglalkoztunk, miközben rámutattunk, hogy Biden Ukrajnával szemben tanúsított „pénzt, paripát, fegyvert” elve mennyire nehézkesen működik egy olyan szituációban, amikor a haditechnikai cégek alkatrészhiánnyal, az ellátási láncok működésképtelenségével és irreális elvárásokkal szembesülnek.
A probléma nem csak az USA-ban, de szinte valamennyi NATO-tagországban jelentkezik. Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője úgy fogalmazott:
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pedig rendkívüli értekezletet hívott össze a tagállamok fegyverzeti igazgatóinak az utánpótlás biztosítása ügyében. A tünetek élesen világítanak rá a fő problémákra: a békeidős hadiipar lassúságára, a védelmi költségvetések alulfinanszírozottságára és a vak hitre, amely szerint a NATO egyenlő az USA-val, amely úgyis megvéd minden tagországot. Tévedés a köbön.
Amikor kitört az orosz-ukrán háború, Európa országai villámgyors revíziót tartottak saját haderejük portáján. Az eredmény finoman szólva is lelombozó volt. És nem is a kiképzési rendszer hiányosságai, inkább a zömében elavult vagy lépésekkel a napjaink kihívásai mögött kullogó haditechnikai felszerelések hiánya okozott igen nagy meglepetéseket.
Nem véletlen, hogy hirtelen az összes országnak igen sürgős lett a NATO-nak a walesi csúcson vállalásként megfogalmazott, a GDP 2 százalékát védelmi kiadásokra fordítandó határ elérése, sőt van, aki ennél sokkal tovább ment: a hadiipari kiválóságai ellenére nem éppen acélos haderejéről ismert Németország – az európai védelemhez végre tevékenyen hozzájárulva – 100 milliárd eurós haderőfejlesztési programot jelentett be. Ami azt illeti, a háború a leghangosabb ébresztőóra volt, ami csak a hidegháború vége óta kirugdoshattta békés szundikálásukból az európai vezetőket. Ideje volt felébredni.
Akik időben tudták értelmezni az egyértelmű jeleket, azok előnybe kerültek a haditechnikai megrendelések mára végtelen hosszú listáján. Magyarország 2016-ban kezdte meg hatalmas ívű haderőfejlesztési programját. Az idén már 1003 milliárd forintra rúgó védelmi költségvetésből folytatott program hat évvel ezelőtti kezdetének két fő oka volt. Az egyik a 2010 előtti kormány teljes amortizációs tevékenysége, melynek eredményeképpen egy teljesen legatyásodott, anyagilag és morálisan is a szakadék szélén álló Magyar Honvédséget adott át utódjának. A másik azonban éppen a titkosszolgálatok és elemzők által szállított információhalmaz volt, amely egyértelműen arra mutatott, hogy valamilyen konfliktus ki fog törni a térségben.
A Makronómnak Maróth Gáspár, védelempolitikáért és védelmi fejlesztésekért felelős államtitkár márciusban úgy fogalmazott: tudták, hogy történni fog valami, de arra senki nem számított, hogy ennyire gyorsan bekövetkezik. „Annak idején a prognózisok 2030 környékére vártak olyan eseményeket, amelyek a régió destabilizálódásához vezethetnek. Ebből a szempontból a haderőfejlesztés elindítása nem opció, hanem kötelesség volt. Sokan kiabálták annak idején, hogy agresszív fegyverkezésbe kezdtünk, a geopolitikai helyzet azonban jól mutatja, mekkora szükség van a védelmi fejlesztésekre” – mondta.
A haditechnikai beszerzések Magyarországon annyira felpörögtek, amennyire csak lehetséges. Annyiban szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már évekkel ezelőtt megkötöttük azokat a gyártási szerződéseket, amelyek biztosítják, hogy a legmodernebb haditechnikai eszközök (közöttük például az új Leopardok) fennakadás és késlekedés nélkül álljanak hadrendbe. Ugyanez már nagyobb problémát okoz a jövőbeli, egyelőre még csak tervbe vett beszerzések kapcsán. Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy augusztusban szintén a Makronómnak nyilatkozva rámutatott: a globális hadiipar annyira le van terhelve, hogy nincs realitása a beszerzések felgyorsításának. Mint mondta: „a nemzetközi hadiipar óriási kihívás előtt áll, hiszen az egész világ fegyverkezni kezdett. Egyre több a megrendelés, az Ukrajnába tartó fegyverszállítmányokat a donorországoknak is pótolni kell valamivel, a kapacitáshiányt pedig súlyosbítja az ellátási láncok bizonytalansága és a szakképzett munkaerő hiánya. Ez még a legnagyobb hadiipari vállalatoknak is gondot okoz. A már megkötött szerződések határidejét módosítani nem lehet, de úgy vélem, így is jól állunk”.
Hirtelen mindenki fegyvert akar vásárolni, ám a kínálat jelen pillanatban nem tudja az óriási keresletet kielégíteni. Az uniós tagállamok ott tartanak, hogy 230 milliárd eurót akarnak költeni hadseregeik modernizációjára, az összeg nagyobb részét azonban nem tudják – a fegyvergyártó cégek kapacitáshiánya miatt – az EU határain belül tartani.
A hirtelen kijózanodás egyik oka a Washington-mítosz megdőlése volt. A NATO-tagállamok (főképp az európaiak) az évtizedek folyamán akarva-akaratlan elfogadták azt a tényt, hogy a szervezet gyakorlatilag az USA személyes hadseregévé vált. Washington irányító pozíciója, döntéseinek kényszerítő jellege és hibái egyaránt árnyékot vetettek a NATO-ra – utóbbi legékesebb példája a tankönyvekbe illő, katasztrofális és minden tekintetben elhibázott afganisztáni kivonulás, amely sokáig fogja még kísérteni a fegyveres tömböt, és személyesen Biden elnököt is.
A jelenlegi konfliktus (amelynek elhúzódását hadiipara és a globális vezéri szerepének megerősítése miatt az Egyesült Államok mindennél jobban szeretné) sok mindent megváltoztatott az európai hozzáállásban. Ehhez persze maga a Fehér Ház is erősen hozzájárult, amikor figyelmeztette az uniós védelmi szereplőket: ha a Kína-Tajvan konfliktus eszkalálódik, akkor Amerika azt tekinti majd prioritásnak, az európai helyzetet pedig az EU-nak kell megoldania.
Erre válaszul indult be az a kapkodó fegyverpiaci pánik, ami jelenleg Európát jellemzi.
figyelembe véve ugyan a NATO-kompatibilitási elveket, de alapvetően és elsősorban a saját nemzeti hadseregük igényeit szem előtt tartva. Az európai cégek szintén extra gyorsan próbálják meg kapacitásukat növelni, de az óriásberuházások (a SAAB például, amely a az NLAW páncéltörő rakétarendszereket is gyártja, több száz millió eurót költ sürgős bővítésekre) nyilvánvalóan nem készülnek el egyik napról a másikra, így a pillanatnyi, de annál sürgetőbb igényeket nem is tudják kielégíteni.
Európa – közös hadsereg és fegyverbeszerzési stratégia hiányában – a nemzeti hadseregek interoperabilitására támaszkodik, amelyet azok természetesen a NATO elvárásai szerint folytatnak, még akkor is, ha egy adott ország történetesen nem NATO-tagállam. Az elmúlt években pedig egyre többször merült fel egy egységes európai haderő létrehozásának gondolata, de az USA NATO-dominanciája miatt ez a kérdés újra és újra lekerült a napirendről. Helyette ilyen-olyan hatékonysággal regionális együttműködések valósulnak meg – ilyen például a V4-es országok EU harccsoportja (EU BG).
A védelmi kiadások ennek megfelelően kiugróan megnőttek ugyan, de egységről és gyors fejlődésről nehéz beszélni. Európa villámgyorsan lépni szeretne, ám még csak a felzárkózási ciklusban jár. Nem segít a megoldáson az a tény sem, hogy
aztán döbbenten pislogtak, hogy nem tudják azonnal pótolni hiányzó készleteiket. Eklatáns példája az ilyen átgondolatlanságnak Lengyelország, amely hiába várja azóta is Németországtól az elajándékozott páncélozott harcjárművek helyére beígért Leopardokat, azok csak nem akarnak egyik napról a másikra megérkezni. Varsó végül megunta a várakozást, és óriási, 5,8 milliárdos üzletet kötött Dél-Korával, ahonnan késlekedés nélkül fogják leszállítani a kért lövegeket és harckocsikat. Ez az összeg csak erre a beszerzési etapra vonatkozik, a teljes költség a hírek szerint 15 milliárd dollárra is rúghat.
A fegyvergyártók lassúságának oka ismét csak az elkényelmesedésben keresendő. Ahogyan David Chour, Csehország legnagyobb fegyvergyártója, a CSG-csoport pénzügyi igazgatója megfogalmazta:
Márpedig ez a békeidős tempó most óriási luxusnak tűnik, nem csak az országok felfegyverzettsége, de a gyártók bevételkiesésének szempontjából is.
Vannak persze tervek, még ha megmosolyogtatóak is. Az Európai Bizottság nyáron javasolta egy 500 millió eurós alap elindítását, amelynek összegét a tagországok közös védelmi beszerzéseinek és fegyverkészletének feltöltésére fordítanának. Utóbbi akár működhet is – a jövőben és alapvetően békeidőben. A Bizottság javaslata szerint ugyanis a pénzügyi alap által elkerülhetővé válik a tagállamok közötti verseny, amely ugyanazokért a védelmi termékekért folyik. Ha minimum három uniós tagállam ugyanazt a haditechnikát szeretné beszerezni, összefoghatnak, és pályázhatnak a közös alap pénzére. Csakhogy a kitétel szerint
Ez egyrészt a már említett kapacitásproblémák miatt aggályos (vagyis a pillanatnyi problémákat nem tudja megoldani), másrészt a nemzetek eltérő fegyverigényei miatt fog döcögősen működni, harmadrészt – és ez a legfontosabb – az alap 500 millió eurója kínosan röhejesnek hangzik a fegyverpiacon.
Az EU jól megfogalmazott célja a hadiipari befektetések schengeni határokon belül tartása, ám a csúcstechnológiás fegyverek esetében ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Az egyik legnagyobb, mégis kikerülhetetlen tényező a minden piacon dominanciára törekvő Kína, amelytől Brüsszel igyekezne minél előbb szabadulni. Jiří Šedivý, az Európai Védelmi Ügynökség ügyvezető igazgatója diplomatikusan úgy fogalmazott: „a stratégiai autonómia része a függőség mérséklése az olyan szereplőktől vagy államoktól, amelyek értékrendszere nem egyezik a miénkkel”.
Ebben a szegmensben pedig kevés az alternatíva: Európa a globális chipgyártás mindössze 10 százalékában érdekelt.
Igazság szerint a jelenlegi, nagyon sürgős megoldásokat követelő helyzetben kevés realitása van annak, hogy az Európai Unió tagországai megszabadulnak függőségi viszonyaiktól, és kollektíven össze tudnának zárni, hogy együttes fegyverbeszerzéseket hajtsanak végre európai vállalatok segítségével. Ezt a gondolatot a SAAB vezérigazgatója, Micael Johansson is erős fenntartásokkal kezeli. Mint mondta, a védelmi beszerzésekkel kapcsolatos döntéseket mindig nemzeti szinten hozzák meg, az egyes országok szükségleteitől függően. „Ez a nemzeti, szuverén döntéshozatal hatásköre. Egyik országot sem lehet arra kényszeríteni, hogy védelmi-beszerzési ügyekben alávesse magát mások akaratának” – hangsúlyozta.
Felmerül a végén a kérdés: ha ennyire bonyolult az aktuális helyzet Európában, mi lesz Ukrajnával, amely egyre mohóbban és agresszívebben követeli az újabb és újabb, még komolyabb technikájú szállítmányok érkezését? Jack Watling, a londoni Royal United Services Institute agytröszt szárazföldi hadviselés szakértője szerint
mivel az EU tagállamai – a lehetséges eszkalációra való tekintettel – éppen nem ilyenek.
Lefordítva: ha Európa Ukrajna folyamatos fegyverellátásával lenullázza a saját készleteit, nem biztos, hogy rendelkezésére fog állni olyan védelmi képesség, amelyre a háború esetleges globálissá válásakor szüksége lenne.
Fotó: MTI/EPA/Christian Bruna
„Szeretném, ha Kína segítene Oroszország kapcsán” – mondta volt Donald Trump Hszi elnökkel való tárgyalása előtt. Én is szeretném, csak ahhoz bizalom kellene. Kohán Mátyás írása.
Putyin megbízottja optimista hangnemben nyilatkozott.
A BBC szerint az amerikai elnök az ukrajnai háború lezárásához remél támogatást Pekingből.
Ezt a települést kétszer is elfoglalták már az oroszok, nagyban nehezíti az előrenyomulásukat, ha ukrán kézen marad.
A budapesti békecsúcs is meg fog valósulni.
Franciaország továbbra is elkötelezett támogatója az ukrajnai háborúnak.
Ez a lépés 91 mandátumra duzzaszthatná a Patrióták Európáért frakciót, és akár három kormányfői széket is hozhatna az Európai Tanácsban.
Egyre hangosabban hallatják a hangjukat azok a szakértők, akik a mesterséges intelligenciával foglalkozó nagyvállalatok tőzsdei túlértékeltségére és a veszélyes pénzáramlásokra is felhívják a figyelmet. Vajon mi lesz ebből? Újabb dotkomlufit fújunk?
