Hogy tiszta legyen: a világ öt legnagyobb fegyvergyártó cége (Lockheed Martin, Raytheon, Boeing, Northrop Grumman, General Dynamics) mind amerikai, a száz legnagyobb fele szintén az. Az illusztris listára mindössze húsz európai haditechnikai cég került fel, ami jól jelzi, miért fontos az Egyesült Államoknak hadiipari szempontból is a világ csendőrének és a demokrácia legfőbb őrzőjének mindenkori szerepe. A háború kirobbanását követően az említett öt amerikai cég részvényei azonnal kilőttek.
Abban az időszakban, amikor a részvénypiac összességét tekintve 4 százalékot esett az USA-ban, a Lockheed Martin papírjainak értéke éppen 12 százalékot, a Northrop Grummanné 20 százalékot emelkedett.
Tegyük most félre a morális aggályokat azzal kapcsolatban, hogy valójában kiknek a kezébe kerül az USA által szállított fegyverek egy része, vagy azt, hogy a Kongresszus jó néhány tagja komoly összegért vásárolt be magának a fegyvergyárak részvényeiből: ez sem az elnököt, sem a gyártókat, sem a Kongresszust nem hatja meg. Az orosz-ukrán háború valóban hab a tortán, újabb (igaz, óriási) fogaskerék egy amúgy is olajozottan működő gépezetben. Az Európába irányuló fegyverszállítmányok nem a háborúval kezdődtek:
míg a konfliktust megelőző négy évben globálisan 5 százalékkal csökkent, addig az Unióban 19 százalékkal nőtt a fegyverimport mutatója
(ebben természetesen Magyarország is benne van, az arányaiban egészen brutális haderőfejlesztési programjával), a háború azonban csúcsra járatta a rendszert. Egész Európa fegyverkezik (a németek 100 milliárd eurós programja már-már új dimenzióba helyezi a fogalmat), az amerikai cégek pedig – akik eleve a globális fegyverkereskedelem 39 százalékát birtokolják – érthetően a legtöbb fegyvert akarják a tengeren túlra szállítani.