Egy nukleáris háborút nagyjából úgy képzelünk, hogy az USA és Oroszország addig lövi egymást, amíg el nem pusztul a fél világ. De mi van akkor, ha Moszkva Ukrajnában teszi meg a nyitólépést? Törvényszerű lesz a válaszcsapás, vagy van más lehetőség is?
Vlagyimir Putyin és az orosz politikai elit nagyjából a háború kitörése óta készenlétben tartja és időnként meg is villantja az atomkártyát. Általában a Nyugatot fenyegeti „olyan következményekkel, amilyeneket még nem látott a világ”, abban az esetben, ha az USA és szövetségesei túlságosan beavatkoznának a háborúba. A napokban az orosz elnök emelte a tétet, amikor közölte: Lukasenka fehérorosz elnök kérésének eleget téve felkészítik a belarusz légierő szubszonikus gépeit atomtöltetek hordozására, valamint további – 500 kilométer hatótávolságú – Iszkander-rakétarendszereket visznek Fehéroroszországba, amelyek szintén felszerelhetők nukleáris robbanófejjel.
Bár a szállítások valósnak tűnnek, az orosz diplomáciai retorika pedig előszeretettel használja a nukleáris kifejezést, Washington és úgy általában a nyugati hírszerzés egyelőre nem aggódja túl magát egy atomcsapás lehetőségén. Boris Johnson brit miniszterelnök és William Burns, a CIA igazgatója, még áprilisban egyaránt úgy fogalmaztak: nincs jele annak, hogy a Kreml akár nyugati országokra, akár Ukrajnára nukleáris fenyegetést jelentene. A nyugati elemzők emellett egy meglepően egyszerű, talán együgyűnek ható magyarázattal is szolgáltak arra, miért nem fog soha kinyílni a Putyinnal utazó kis rakétaindító táska. Egybehangzóan vallják: nincs olyan épelméjű vezető, aki megkockáztatná saját országa pusztulását azzal, hogy először megnyomja az indítógombot – legalábbis nagyon kevés a valószínűsége. Alaposan alátámasztott érvelés, de
A helyzet úgy áll, hogy a NATO utoljára a hidegháború utolsó éveiben foglalkozott komolyabban atomrakéták bevetésének lehetőségével (pro és kontra), de alapvetően a demonstrációs robbantások, nem pedig az éles bevethetőség szintjén, ami szintén azt bizonyítja, hogy a kubai válság elmúltával mindenki úgy vélte: az emberiség tanult a történelemből. Az Észak-Atlanti Szövetségnek vannak forgatókönyvei a jelen konfliktusának tükrében is, de
Mi történne azonban, ha a háborúban huzamosabb ideig az ukrán sikerek dominálnának, a Kreml ura pedig valóban megnyomná azt a bizonyos gombot? (Valószínűleg tényleg ez az egyetlen olyan szituáció, amikor az oroszok a totális elrettentés eszközét választanák, akár egy demonstrációs, nem támadó jellegű robbantással, akár célzott rakétaindítással.) A válasz korántsem egyértelműen az, hogy „akkor kitörne a harmadik, egyben utolsó világháború, ami órák alatt véget is érne”. A Nyugat és az USA előtt ugyanis több lehetőség áll nyitva egy ilyen támadás esetén, igaz, egyik megoldás sem jó. Ebben a játszmában egyáltalán nincsenek jó megoldások, csak kényszerből szült, kétségbeesett válaszok és viszontválaszok.
Az USA vezérségével a NATO óriási dilemma előtt állna, ha valóban bekövetkezne a legrosszabb, és Oroszország atomot vetne be Ukrajnában. Választóvonalat jelentene-e az eddigi hozzáállásban, vagyis a szövetséges államok bekapcsolódnának-e fizikailag is a konfliktusba Ukrajna mellett, kockáztatva ezzel azt, hogy a következő atomfej náluk fog robbanni, vagy hagynák, hogy ezekkel a fegyverekkel érjen véget a háború, ebben az esetben gyakorlatilag zöld utat adva a nukleáris arzenál újbóli alkalmazásának egy új világrendben?
Bármennyire is abszurdnak hangzik, egy esetleges atomtámadás esetén jelentős esélye van annak, hogy az USA katonailag nem csinál semmit. Az atomfegyver bevetésére adott nukleáris válasz éppen azt idézné elő, amit mindenki el akar kerülni: a nemzet öngyilkosságát, ami az ország teljes pusztulásával jár. E forgatókönyv szerint születik néhány keményen elítélő nyilatkozat, a szankciókat addig csavarják még, amíg csak lehet, a nukleáris arzenált demonstratív jelleggel készenlétbe helyezik, de fizikai támadás már nem történik.
– ennek pedig a nem is túl távoli jövőben már beláthatatlan következményei lennének.
Ha már a retorika szintjén kell reagálni az atomfegyverek jelenlétére, azt az USA és a NATO csupán megelőző jelleggel alkalmazhatja, azaz teljesen világossá kell tennie az oroszok számára, hogy milyen következményei lesznek, ha elkezdik a nukleáris háborút, és azt is, hogy a válaszcsapás nem fog késlekedni. Atomtöltetek bevetése után pacifista módon megközelíteni a problémát egyszerre tekinthető a gyengeség jelének és felhatalmazásnak azok használatára.
Az USA (NATO) válaszolhat ugyan nukleáris csapásokkal, de annak szintén mérhetetlenül súlyos hatásai lennének. Ha a csapásokat Ukrajnában hajtja végre orosz erők ellen, akkor a két nagyhatalom rövid időn belül megsemmisítheti az országot, ami felett éppen marakodnak egymással. Ha azonban oroszországi célpontokra indítanának nukleáris fegyvereket, az gyakorlatilag ismét csak a szemet-szemért elv alapján elkezdődő oda-vissza csapások sorozatát indítaná el, nem beszélve arról, hogy az eszkaláció az egész NATO-t érintené.
Dönthet úgy is a NATO, hogy belép a háborúba, de hagyományos és nem nukleáris fegyverekkel. A szárazföldi erők bevetésénél és a fokozott légicsapások alkalmazásával párhuzamosan hangsúlyozva, hogy a hagyományos hadműveletet a teljes nukleáris arzenál biztosítja a háttérből,
Ugyanakkor hangsúlyosan felajánlaná Moszkvának a háború befejezésének lehetőségét, de immár kizárólag nyugati feltételek szerint. Ez a megoldás még mindig magában hordozza az újabb orosz nukleáris rakéták kilövését, de talán az egyetlen, ami némi reményt ad arra, hogy nem szentesíti az atomfegyverek használatát, vagy hogy a háború nem fordul nukleáris holokausztba.
A Foreign Affairs felvet egy olyan lehetőséget is a nukleáris háború elkerülésére, amelyre sokan nem gondolnának. Az ötlet zseniális: az USA-nak és a NATO-nak meg kell nyernie az Oroszországgal jelenleg is jó gazdasági és partnerségi viszonyban álló országokat, hogy ők győzzék meg Putyint az atom mellőzéséről, vagyis értessék meg vele:
Ehhez két alapvető dolog szükséges: az egyik, hogy az USA-nak valamilyen szinten rendeznie kell feszült politikai viszonyát Kínával, a másik a kiváló diplomáciai érzék. Előbbi bizonytalanabb, utóbbival azonban nem lenne gond, a NATO-n belül egyre erősödnek a tárgyalóasztalos rendezés iránt elkötelezett hangok. Ha sikerül elérni, hogy Kína, India és más kívülálló országok – amelyek partneri viszonya jelenleg Oroszország gazdasági túlélését jelentik – ragaszkodjanak a nukleáris tabuhoz, és ezt finom revolverezéssel a Kreml tudtára is adják, Moszkva talán hamarabb végiggondolhatja a nukleáris háború következményeit, semmint annak stratégiáját kidolgozná.
A lehetőségek mindegyikében az a legborzalmasabb, hogy egyáltalán felmerült. A legcélravezetőbb taktika nyilvánvalóan a megelőzés. Hogy ezt fenyegetőzéssel, demonstratív módon vagy a diplomácia nyelvén kívánja elérni a NATO, a végeredményt tekintve teljesen mindegy. És a táska zárva marad.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Ukrajna ügyében három hazugsággal áltatja magát az Európai Unió, amely eközben a jogállamot kidobta az ablakon. Szilvay Gergely írása.
„Az EU-csúcsnak vége. A közvetlen háborús veszélyt elkerültük, a brüsszeli hadikölcsönből kimaradunk. Nagy eredmény!” – hangsúlyozta a miniszterelnök péntek hajnalban.
Áramellátási vészhelyzet alakult ki az egyik legnagyobb ukrajnai városban.
Moszkva szerint vagy tárgyalással, vagy erővel, de cél érnek Ukrajnában.
A South China Morning Post szerzője arról ír, Trump külpolitikáját nem az ideológiai ellentét vezérli, hanem az erő és tekintély iránti tisztelet.
Kormánypárti médiumok háza táján visszatérő dilemma: helyes-e, ha gyakorló elmebetegek akcióiról tudósítunk.
Az ész megáll! Tényleg halálba küldenék a magyar fiatalokat?
