Ez a megközelítés mindenki számára biztosítaná a tisztességes megélhetést, a tiszta energiához, az egészséges élelmiszerekhez és a közszolgáltatásokhoz való általános hozzáférést. Ezáltal Hickel szerint a növekedés a fejlődés következménye lesz, nem pedig annak előfeltétele.
A szerző hangsúlyozza, hogy
bár könnyen gondolhatnánk, hogy ez a modell csak olyan gazdag országok esetében működőképes, mint az USA vagy az Egyesült Királyság, de nem így van.
Sőt, a gazdag kormányok azért kerülhetik el a pénznyomtatást és a költségvetési hiányok növelését, mert rendkívüli geopolitikai és gazdasági hatalommal rendelkeznek. Ez azt is jelenti, hogy a befektetők szívesen veszik meg a kötvényeiket és készségesen nyújtanak hitelt nekik, függetlenül attól, hogy milyen a költségvetési és monetáris politikájuk. Tehát a dominanciájuk miatt vannak kedvezőbb helyzetben, míg a déli államok nagyrésze nem ilyen szerencsés.
A szuverén valuta látszólag elegendő a függetlenséghez, azonban ez nem így van
Hickel szerint
a gyarmatosító országok megértették a monetáris politika alapelvét, miszerint aki a valutát irányítja, az dönti el, hogyan kerülnek felhasználásra a gazdaságban a munkaerő és az erőforrások.
Ez pedig úgy véli, fontos kérdést vet fel. Ugyanis elméletileg az MMT minden olyan kormányra alkalmazható, amely saját szuverén valutát bocsát ki. A déli kormányok többségére ez igaz, kivéve a nyugat-afrikai országokat, vagy az olyan helyeket, mint El Salvador és Kelet-Timor, amelyek az amerikai dollárt használják.
Viszont a szuverén valutával rendelkező országok is szembesülnek bizonyos korlátokkal, mivel sokan közülük nagymértékben függnek a külső finanszírozástól, hiszen például külföldi hitelezőknek tartoznak olyan valutában, gyakran amerikai dollárban, amelyet nem ők irányítanak. Ezért az adósságukat kamatokkal együtt valamilyen külföldi valutában kell visszafizetniük, és ennek a valutának a megszerzéséhez szükségük van a külföldi tőkére. Ahhoz pedig, hogy ehhez kellő mennyiségben hozzájussanak, a külföldi tőke kívánságai szerint kell a saját gazdaságukat alakítaniuk.
A kiszolgáltatottság csapdájába estek a déli országok
Ahogy a szerző írja, ez a csapdahelyzet, mármint a külföldi pénzben való eladósítás korántsem véletlen. Amikor az 1980-as évek strukturális kiigazítási programjai leépítették a hazai iparágakat, a déli országok importfüggők lettek, ezért kiszolgáltatottá váltak a külföldi valutáknak és hitelezőknek. Ebben a helyzetben pedig egyértelműen korlátozottak lettek a politikai lehetőségeik, hiszen a külföldi hitelezők fiskális és monetáris fegyelmet követelnek.
Így a déli országok költségvetése nem lehet deficites, mert a hitelezők és a hitelminősítő intézetek egyből „megbüntetik” érte őket, a tőke elmenekül az ilyen országokból, a hitelfelvétel költségei pedig megemelkednek. Ráadásul a költségvetési hiány elengedése ellentétes a Világban és az IMF szabályaival, így minden kiszolgáltatott kormánynak gazdaság-politikailag meg van kötve a keze.
A pénzügyi függőség tehát az a forma, ahogyan a gyarmati viszony még jóval a gyarmatosítás után is fennmaradt. Az északi tőke ezáltal tartja továbbra is uralma alatt a déli gazdaságokat és társadalmakat. Ez pedig Hickel szerint egy ördögi kör. Hiszen a külföldi valutára kénytelenek támaszkodni a déli országok, hiszen abban adósodtak el. Így nem használhatják fel a költségvetési hiányt a saját érdekükben és ezért a szükségleteik biztosításához kénytelenek továbbra is a külföldi valutákra támaszkodni. Ez pedig egyértelműen szabad teret nyújt a kizsákmányolásnak.
A cikk alapján úgy tűnik, nem véletlen, hogy a fejlődő országok külföldi pénzben adósodnak el, mert ez az egyetlen eszköz a gazdasági függőségben tartásukra. Csak akkor kapnak külföldi tőkét és pénzt, ha tartózkodnak a modern monetáris elmélet alkalmazásától.
A gyarmatosítás óta sok szempontból változatlan a helyzet
A gyarmatosítás korában is hasonló elvek érvényesültek, amikor például az európaiak arra kényszerítették az embereket, hogy az ültetvényeiken vagy a bányáikban dolgozzanak, vagy hogy a megélhetési termelésről áttérjenek az exportra. Ezt vagy közvetlen kényszerítéssel érték el, vagyis rabszolga sorba taszítottak tömegeket, vagy adóztatással valósították meg. Ekkor megadóztatták a helyi lakosságot, akiknek valamilyen olyan valutában kellett az adókat befizetni, amelyet azok alapvetően nem birtokoltak. Így annak érdekében, hogy hozzájussanak ilyen valutához, az európai iparban kellett dolgozniuk vagy a termékeiket ilyen valutáért kellett értékesíteniük. Más szóval, az adózás lényege az volt, hogy mesterséges pénzhiányt idézzenek elő és ezzel az embereket a munkaerő és az erőforrások átadására kényszeríthessék. A gyarmatosítók ugyanis jól tudták, aki a valutát irányítja, az dönti el, hogy hogyan használja fel a munkát és az erőforrásokat.
Időközben bár a gyarmatosítók kivonták megszálló seregeiket a déli területekről, de a gazdasági működés alapelvei nem változtak, a viszonyrendszer maradt a régiben. Ma a mesterséges szűkösséget a nemzetközi tőkétől való strukturális függőség, valamint a fiskális és monetáris fegyelem kikényszerítése révén tartják fenn. Mindez biztosítja, hogy a tőke hozzáférjen az olcsó munkaerőhöz és erőforrásokhoz, és fenntartja az adók délről északra történő folyamatos áramlását.
A tisztességtelen hitelezőnek nem kell törleszteni
De Jason Hickel szerint van kiút.
Hiszen semmi sem akadályozhatja meg a déli kormányokat abban, hogy a gazdaság termelőképességének határain belül teljes körűen kihasználják monetáris hatalmukat.
Ehhez azonban ezeknek az országoknak ki kell szabadulniuk a nemzetközi hitelezők szorításából. Ezt úgy tudják megvalósítani, ha egyszerűen nem teljesítik a külső adósságkötelezettségeiket, legalábbis azok felé a hitelezők felé, amelyek megakadályozzák a költségvetési hiány elengedését. Ez talán radikálisan hangzik, de Hickel szerint nem az. Ugyanis az egyoldalú fizetésképtelenséget a kormányok a múltban már sokszor sikeresen alkalmazták. Ráadásul ez gyakran pozitív eredményekkel járt, pedig ez a mai neoliberális korszakban teljesen elképzelhetetlen, eretnek elképzelésnek tűnik.
A szerző elismeri, hogy ennek persze lennének következményei. A fizetésképtelenség például rövidtávon megnehezítené a hitelfelvételt a nemzetközi piacokon. A hitelezők dühe pedig nagy valószínűséggel a valuta leértékelődéséhez vezetne, ami viszont megdrágítaná az importot. Azonban a negatív következmények némelyike enyhíthető. Ha például több déli ország közösen jelentene fizetésképtelenséget, az csökkentené a hitelezők befolyását és arra kényszerülnének, hogy elkönyveljék a veszteséget. Így egy bátor lépéssel kitörhetnének a pénzügyi csapdából.
Ettől függetlenül mindenképp fel kell készülni előre a következményekre. Pozitívum, hogy a külföldi hitelek felvételét könnyíti, ha az ország a saját nemzeti valutájára támaszkodik. Emellett az energia- és élelmiszer-önellátásra való törekvés nagymértékben csökkenti az importigényt. Ráadásul így a vámok és támogatások felhasználhatók a nemzeti ipar fejlesztésére, ami helyettesíti az importot, és tovább csökkenti a külföldi valutától és hitelezőktől való függést. Hickel úgy véli, egy ilyen helyzetben számítani kell arra, hogy a korábbi északi partnerek fel lesznek háborodva, de szerinte mivel éppen az a cél, hogy csökkenjen a tőlük való függőség, emiatt nem érdemes komolyan aggódni. Hiszen, mint korábban rámutatott, az afrikai országoknak bőven elég erőforrása van, csak azokal a jelenlegi rendszerben nem ők élnek.
Az infláció csökkenhet, a pénz pedig nem vándorol el az országból
Az MMT alkalmazása egy további előnnyel is járna, mégpedig az inflációs nyomás csökkenésével, szól a meglepőnek tűnő okfejtés. Ahogy Fadhel Kaboub, a Denison Egyetem munkatársa kifejtette, amikor a déli országokban infláció lép fel, azt gyakran a valutaárfolyamok és a kereskedelmi egyensúlytalanságok okozzák. Így az MMT megoldást kínálhat az inflációra is a deviza- és importfüggőség csökkentésével. Azokban az esetekben, amikor az importált áruk nem helyettesíthetőek, lehetőség van minimalizálni az északi országokkal folytatott kereskedelmet, és helyettük érdemes a déli partnereket választani, ahol a kereskedelmi feltételek igazságosabbak.
Emellett a tőkekontroll bevezetésével is megakadályozható a pénzek elvándorlása az országból. Olyan szabályozást kell létrehozni, amely megköveteli, hogy a befektetők, a vállalatok és a gazdag állampolgárok csak engedéllyel és bizonyos összegért cserébe vihessék külföldre a nyereséget vagy a befektetéseiket. Ezáltal a pénz és a külföldi valuta az országban marad, és hazai beruházásokra valamint kereskedelemre használható fel, ami tovább csökkenti a külföldi hitelektől való függőséget. Hickel szerint ebben a gazdaságpolitikában nincsen semmi radikális, és a neoliberalizmus előtti korszakban széles körben alkalmazták. A külföldi befektetők nyilván nem örülnek egy ilyen gazdasági modellnek, hiszen ezzel elveszítik hatalmukat, de tulajdonképpen pont ez a célja a modern monetáris elméletnek.
Az MMT nem csak a szabadság záloga, hanem talán a túlélésé is
Mindezek a déli kormányokat felszabadítanák a gyarmatosítók máig tartó hatalma alól. A Hickel által javasolt lépések megvalósításával a déli államok valódi függetlenséget érhetnének el. Kiterjeszthetnék a gazdasági szuverenitásukat, és lehetővé válna, hogy a társadalmak a jólét és az ökológiai megújulás jegyében éljék mindennapjaikat, a nemzetközi tőke nyomása helyett. Ezek az elképzelések nem újkeletűek, már Gandhi, Sankara, Franz Fanon, Julius Nyerere és a gyarmatosítás elleni harc más vezető személyiségei is támogatták. Ezek a kiemelkedő emberek ugyanis megértették, hogy gazdasági szuverenitás elengedhetetlen a valódi szabadsághoz.
Az MMT modellje ráadásul nem csak segít megoldani a fejlődés dilemmáját, de segít kezelni az ökológiai összeomlás veszélyét is. A kutatások szerint egyértelmű, hogy a globális klímaválságért és ökológiai vészhelyzetért túlnyomórészt a gazdag nemzetek felelősek. Ezek az országok ugyanis tulajdonképpen a saját gazdagodásuk érdekében gyarmatosították a légkört is, és mára globálisan a károsanyag-kibocsátás 92 százalékát okozzák.
A magas jövedelmű országok felelősek az erőforrások kizsákmányolásáért és azzal járó rombolásért is, hiszen az egy főre jutó fogyasztásuk több mint négyszerese a fenntartható szintnek, és a többlet nagyrészét a déli országoktól veszik el. Az ökológiai közgazdaságtan területén végzett kutatások egyértelműen bizonyították, hogy ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5-2 Celsius fok alatt tartsuk és ezzel elkerüljük az ökológiai katasztrófát, ahhoz a gazdag országoknak jelentősen csökkenteniük kell az energia- és alapanyagfelhasználásukat.
A globális jólétért az északi államoknak áldozatot kell hozni
Amint arra már számos tudós rámutatott, az északi országok növekedésének csökkentése, azaz az úgynevezett „degrowht” egyben a kitermelés csökkentésével is járna. Ezáltal felszabadulna a déli országokban a munkaerő és az erőforrások egy része, melyet ezután más célokra használhatnának fel. Azonban, bár ismeretes, hogy a gazdag nemzetek számára lehetséges az erőforrások és az energiafelhasználás csökkentése a társadalmi eredmények javítása mellett is, az hatalmas kérdés, hogy vajon miért vállalkoznának erre önként. Elsősorban abban bízhatunk Hickel szerint, hogy a felvilágosult vezetők ilyen jellegű lépéseket tesznek majd annak érdekében, hogy gazdaságukat fenntarthatóvá tegyék, de az is lehet, hogy társadalmi mozgalmak fogják ezeket a lépéseket kikényszeríteni.
Jason Hickel írásában az MMT modelljében látja a valódi megoldást. Szerinte a déli országoknak megvan a hatalma ahhoz, hogy kikényszerítsék a degrowth, azaz a nemnövekedési irányt az északi államoknál azáltal, ha nem hajlandóak az gazdag országok fogyasztásához olcsó munkaerő- és nyersanyagszállítóként hozzájárulni.
A kizsákmányoló kapcsolat megszüntetéséhez az északi országoknak vagy többet kellene fizetniük a délről származó nyersanyagért és munkaerőért, vagy pedig sokkal inkább a saját erőforrásaikra és munkaerejükre kellene támaszkodniuk. Nyilván mindkét lehetőség drágább lenne, így az északi országoknak vissza kellene szorítaniuk a fogyasztásukat, vagyis meg kellene találniuk annak a módját, hogy az emberi szükségleteiket szerényebb árbevétel mellett elégítsék ki, és így a tőkefelhalmozás üteme is csökkenne.
Hickel szerint
a 21. században egy olyan világra kellene törekednünk, ahol mindenki egészséges, méltóságteljes életet élhet a bolygó ökoszisztémájával összhangban.
Ehhez a szerző szerint radikális konvergenciára van szükség a világgazdaságban, vagyis az erőforrások felhasználásának drámaian csökkennie kell északon ahhoz, hogy visszatérjünk egy fenntartható szintre. Ezzel szemben a déli országokban az emberi szükségletek kielégítéséhez kell visszaszerezni az erőforrásokat, hogy az ott élők is összhangba kerüljenek az egyetemes emberi jóléttel és az ökológiai stabilitással. Hickel hite szerint az MMT modellt használva megvalósítható a déli országok gazdasági függetlensége, ami valódi lépés lenne egy ilyen világ megvalósítása felé. Bár a gyarmati viszonyok teljes felszámolása még hátra van, de egyáltalán nem megvalósíthatatlan.
(Borítókép: Unsplash)