Tíz év világjárás után a National Geographic Magyarország újságírója ráeszmélt, hogy a modern világ a vesztébe rohan

Hogy került a National Geographic Magyarországhoz? Mi kell ahhoz, hogy valaki a National Geographic újságírója legyen? 

Akkor már 4 éve utaztam, riportjaim jelentek meg az Élet és Tudományban, a Szabad Földben és az ELLE Magazinban, megannyi anyag, fénykép állt a hátam mögött, amikor úgy döntöttem, megkeresem a National Geographic Magyarország csapatát. Az első cikkem a nyíregyházi dr. Kiss Csabáról szólt, aki fiatal kora ellenére olyan katasztrófa sújtotta területeken segített a Debreceni Egyetem Különleges Orvos- és Mentőcsoportjának tagjaként, mint Mianmar vagy épp a legutóbbi nepáli földrengés. Csaba személye, a munka, amit végez, a róla készült riport nagyon népszerű lett. Ezt követően kért fel a szerkesztőm arra, hogy a tervezett afrikai, 4 hónapig tartó utazásom apropóján, indítsunk egy blogot a National Geographic Magyarország oldalán. Ez alatt az idő alatt

Ennek élményanyagából született aztán két fotókiállításom, az egyik a Nemzeti Múzeumban, Mintákban a világ, illetve a Természettudományi Múzeumban, Széllel szemben címmel. 

Sokan gondolhatják úgy, hogy álomba illő a munkája és az élete. Ez az elképzelés mennyire fedi a valóságot? Milyen árnyoldalai vannak ennek a munkának és életstílusnak?

Egy sikeresnek tartott életútnak nagyon sokan csak a végeredményét látják, a befektetett munkára, a kudarcokra, a felállni akarásra, az áldozatok meghozatalára annyira már nem kíváncsi senki. Egy hazai kis falu templomának oldalán fényképeztem le: 

Ma is ez gondolat vezérel. 14 év telt el azóta, hogy eltanácsoltak államvizsga előtt a jogi egyetemről és én Angliába mentem. Persze hogy nem örültem neki, nem ez volt a tervem, ennek ellenére szakácsnak álltam, és bár napi 12 órát dolgoztam, szenvedéllyel, szeretettel tettem. Nem mellesleg egy szakmát is kitanultam. Közben éjszakákon át olvastam a már egyetemen is tanult ugandai gyermekkatonákról, állat – és környezetvédelemről, India kultúrájáról, Afrika elefántjairól. Minden megkeresett fontot félretettem, és elhatároztam, utazni meg írni akarok. Ki gondolta volna, hogy végül bejárom a világot, a Nemzeti Múzeumban és Természettudományiban lesznek fotókiállításaim, a National Geographic Magyarország szerzője leszek, vagy épp újabb és újabb könyveken dolgozom majd? Persze az élmények csak akkor autentikusak, ha az ember a helyiekkel vállal közösséget. Épp ezért én soha nem hotelben szállok meg, nem autóval utazom, inkább vonatozom, mint az indiaiak legtöbbje, robogózom, mint mindenki Vietnámban, és az utcai árusoknál eszem, ha kell, akár kézzel.

Szerintem az sem mindenkinek az álma, hogy hónapokig csak hideg vízzel zuhanyozzon vagy lavórból fürödjön, ne legyen áram, angol vécé, vagy hogy folyton azon gondolkozzon, miként jusson ivóvízhez anélkül, hogy műanyag palackok százait halmozná fel, de mindezek a munkám szerves részei. Az utazás mellett talán az a legszebb ebben az életvitelben, hogy olyan emberekkel tölthetek együtt napokat vagy akár heteket, akik egész életüket a természet védelmére, egy-egy faj, egy különleges hitvilág vagy épp népcsoport megmentésére szentelték. Velük ráadásul olyan helyekre juthatok el, segítségükkel olyan sorsokat ismerhetek meg, amelyekért az esetleges kényelmetlenségeket elviselem.

Nagyon sokat dolgozik és járja a világot, mégis bátran belevágtak a gyermekvállalásba. Tervezik a családbővítést?

Mindig azt gondoltam, hogy egy gyermek érkezése semmit nem fog változtatni az életemen, hisz egy baba nem elvesz, hanem hozzáad a személyiségünkhöz. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem forgatja fel fenekestül a hétköznapokat, de nem szünteti meg az utazó életmódot, csupán átalakítja azt. 

Egy darabig biztos nem fogunk újra 6-8 órát gyalogolni a borneói dzsungelben 90 százalékos páratartalomban, hogy a szabadon élő orangutánokat kutassuk a helyi WWF vezetőjével, de helyette megnézzük majd Japánban a cseresznyefák virágzását, illetve megkeressük az utolsó gésákat meg a yamabushi szerzeteseket. Az utóbbi 10 évben szinte nem volt olyan terep, ahol ne fordultam volna meg. Nagyon keveseknek adatik meg az az életvitel, amit sikerült magamnak felépítenem, rendkívül hálás vagyok azért, hogy eljutottam idáig. Boldog és elégedett embernek tartom magamat már most is, és ha netán bővül a család, annak mi csak örülni fogunk.

Hogyan tud a folyamatos utazással járó munkára és a családra is időt szakítani? Van bevett módszere a napjai megtervezésére egy zsúfoltabb időszakban?

Szerencsés vagyok, mert a párom a munkában is társam. Vele utaztam először Ázsiába hat hónapra,

De nem csak Afrikát, Ázsiát jártuk be az utóbbi tíz évben riportokat, fotókat készítve, hanem a legutóbbi, Bakancslista – Európai fesztiválok című kötetem megszületése alatt is segített eldönteni, melyek legyenek azok a meghökkentő vagy épp megindító vallási-, történelmi-, zenei ünnepélyek, amelyeket egy év alatt minden egyes hónapban meglátogatunk.

Olyan fesztiválokat kerestünk, amelyek valóban egy adott nemzet sajátos életszemléletét mutatják be. Így csöppentünk a baszkok Szent Sebestyént ünneplő 24 órás dobparádéjára, vagy az észak-spanyolok Majdnem Meghaltak Fesztiváljára, ahol azokat hordozták a városon keresztül a kipárnázott koporsóban Szent Márta tiszteletére, akik előző évben megmenekültek a halál torkából. A világhálónak köszönhetően a szüleimmel, a nővéremmel és a barátaimmal is mindennapos a kapcsolatom. 

Volt olyan eset, amikor veszélyben érezte az életét?

Szerencsére soha, de persze a biztonsági szabályokat mindig betartom. 

Az utazásai során tapasztalt bármilyen megkülönböztetést azért, mert nő? 

Nem tapasztaltam ilyet, ha volt is megkülönböztetés, az nem a nemem, hanem a bőröm színe miatt történt. A végeláthatatlan indiai vonatutakon például mindenki szóba akart állni velem, volt, aki étellel, itallal kínált, jótanáccsal látott el, elmesélte az életét, vagy meghívott az esküvőjére. Sokszor olyan kedvességgel és

Kína eldugott falvaiban ugyanezt a figyelmességet tapasztaltam, mikor másnap megjelentem ugyanabban az utcai étkezdében, mint előző nap, a tulajdonos annyira megörült, hogy szeretem a főztjét, hogy egy ingyen ragacsos rizs desszerttel lepett meg. Hol tapasztal ilyet az ember? Én szeretem megadni mindenkinek a kellő tiszteletet, talán ezt érzik meg bennem,

Persze mindezek mellett engem is milliószor próbáltak már átverni az utazásaim alatt, mert a nyugatinak a bőre alatt is pénz van, lopták el telefonomat a pályaudvaron, míg a székben aludtam, és a Dél-afrikai Köztársaságban sokszor gondoltam a piros lámpáknál arra, mikor veszik elő a fegyverüket a művirágot áruló zulu fiatalok, hogy kirángassanak a bérelt autónkból és elhajtsanak vele, mint ahogy az megannyi Youtube videón látható.

Járt számos kontinensen, köztük Afrikában és Ázsiában is. Hogy értékelődött át a világszemlélete a gazdaságilag elmaradottabb, szerényebb körülmények között élő emberek életét látva?

Mindig megdöbbentő az, hogy mi, „civilizált” emberek mekkora felesleges felhalmozásban, pocséklásban, sokszor önzőségben éljük az életünket, és hogy

Nekem mindig akkor van kultúrsokkom, amikor hazaérkezem egy-egy fejlődő világbeli útról, és akkor már tudom, hogy túl hosszú ideje vagyok itthon, amikor én is panaszkodni kezdek a postán kialakult sorra, vagy arra, hogy elhűlt a kávém. Sajnos a kényelmes mindennapokban könnyű szem elől veszíteni valós céljainkat, tehetségünket, lehetőségeinket, szerencsés helyzetünket. Mert az, hogy mi itt élünk, egy gyönyörű országban, és a politikai helyzettől függetlenül biztonságban vagyunk, sajnos egyáltalán nem általános és nem magától értetődő. Sokaknak fogalma sincsen arról, hogy hány millióan nem tudnak elbújni az időjárás elől, tiszta vizet inni, és kórházba vinni a gyermeküket, ha beteg.

Jó irányba tart a világ? Csökken a szegénység a fejlődő országokban vagy reménytelennek tűnik a helyzet? Mik a saját tapasztalatai?

Ha csak az ételpazarlást nézzük, két évvel ezelőtt, mintegy 931 millió tonna étel, vagyis a világ teljes fogyasztásának 17 százaléka landolt a kukában! Amíg az esztelen túlfogyasztás, vagyis az „Én” fontosabb a „Mi”-nél, és ebbe a természetet a bolygónkat is beleértem, semmi esélyünk, hogy megtaláljuk a jó irányt. Amikor Afrikában az utolsó nomád törzsek egyikénél, a hadzáknál jártam, ami leginkább megfogott életfelfogásukban, az az összetartás volt.

Az, hogy képesek harmóniában élni önmagukkal, egymással, a környezetükkel, a természettel. A Föld ritmusára dobog a szívük, a nappal kelnek és fekszenek, és csak azért nyújtják ki a kezüket, amire valóban szükségük van. Szeretném azt hinni, hogy a falusi, kisvárosi közösségekben még él az egymásra figyelés kultúrája; ez olyan biztonságérzetet ad, amit sokan, nem tudnak megérteni, talán elképzelni sem. Persze fontos az éntudat, a céljaink elérése, de ha egy társadalomban ehhez mások eltiprása vezet, ott valami nagy baj van.

Tömegével érkeznek Európába a migránsok az afrikai kontinensről, főleg Észak-Afrikából, azon belül is Líbiából. Miért döntenek úgy, hogy vállalják az életveszélyes utat a Földközi-tengeren át, hogy aztán Európában éljenek? Mi lehet az indíték? Volt alkalma személyesen is beszélgetni Európába tartó afrikaival? Mit mondott?

Azt gondolom, minden menekült más indíttatásból indul útnak, nem lehet általánosítani. Személyes tapasztalataim csupán 2014-ből vannak, akkor jártam Máltán, az UNHCR-nak is készítettem egy riportot az ottani menekülttáborba érkező szíriaiakról. Soha nem fogom elfelejteni Ahmed Dahrse-t, aki orvos volt Damaszkuszban, míg az elnök katonái le nem bombázták a házát, és a családjával együtt őt is földönfutóvá tették. Ahogy a táborban megrendülten mesélte, az utolsó pillanatig a kórházban volt, akkor is, amikor a katonák már az épületüket bombázták.

Nem voltak kötszereik, steril műszereik, tiszta víz is éppen hogy csak akadt. Ahmed akkor döntött úgy, hogy elég, amikor egy átfagyoskodott tél után lebombázták a házukat. Az utak néptelenné váltak, mindenki menekült vagy a környező országokba, vagy Európába. Az utcára csak engedéllyel léphettek ki, amikor a milícia éppen nem lőtt a tankokból. Városok néptelenedtek el, csak a Szabad Csapatok katonái és a rezsim harcosai maradtak. Ő és családja egy összekötő révén jutott repülővel Líbiába, ahonnan a megállapodás szerint tunéziai emberkereskedők hozták volna őket Máltára. Egy farmon tartották őket addig, amíg a megfelelő számú menekültet össze nem gyűjtötték. Az istállószerű épületből kimenni nem lehetett, az út megbeszélt ára pedig naponta emelkedett.

 Végül fejenként 2500 dollárt ( 650 000 forintot) fizettek az útért a szomáliai, líbiai és tunéziai szervezőknek. A probléma akkor kezdődött, amikor a líbiai katonák észlelték, hogy a megbeszélt 200 ember helyett majdnem a duplája utazik a hajón. Már elhagyták a partokat, amikor meghallották, hogy a kapitány és a korrupt milícia a telefonon keresztül üvöltözik egymással. A ki nem fizetett viteldíjon veszekedtek, vissza akartak parancsolni a hajót. Mikor nem fordultak vissza, egy másik hajóról lőni kezdtek, mindenfelől záporoztak a lövedékek. 160 kilométerre voltak Máltától, kitört a pánik, az emberek egymást próbálták védelmezni. Hárman halálos lövést kaptak, de nem fordulhattak vissza. Az a biztos halált jelentette volna.

Akkor borultak fel, amikor az órákon át tartó hánykolódás után végre feltűnt az égen egy repülő, és az utasok segítségért kiáltozva a hajó egyik oldalára csődültek. Ahmedék több mint három órát voltak a vízben mentőöv és segítség nélkül. Bár az olaszok a katasztrófa pillanatában tudtak a szerencsétlenül járt hajóról, nem tettek semmiféle kísérletet a mentésre, mert a tengerszakasz már Máltához tartozik. Ahmed nyolc családtagja veszett oda, köztük voltak a fiai, a lánya és a felesége is. 

Mit mond azoknak, akik nem tudnak utazni, nincs lehetőségük, nincs forrásuk, egyhangúbbnak érzik a mindennapjaikat?

Egy utazás nem fogja megoldani az egyhangú hétköznapjainkat, egy tartalmas élet, az emberi kapcsolataink annál inkább. Én például évekig a könyvek és dokumentumfilmek segítségével utaztam, nem azért, hogy műveltnek tartsanak, hanem azért, hogy én magam gazdag legyek, hogy a világból minél többet megismerjek. Mikor úgy éreztem, hogy nem tartok semerre, Böjte Csaba atya dévai árvaházában önkénteskedtem, egy forintomba sem került, mégis új emberként tértem haza. 

Ma is

Mindenkinek megvan a fontossági sorrendje, egy dohányos akár 500 ezer forintot is elkölt a szenvedélyére egy évben, mások elektronikai kütyükre, étteremre, ruhára. Én ebből az összegből, repülőjegy megvételét is beleértve, hat hónapig utazom Ázsiában.

A folyamatos utazás lehet menekülés valami elől? Lehet mindenhol otthon lenni? 

Biztos, hogy vannak olyan utazók, akik keresnek valamit a világban, menekülnek valami elől, vagy épp valaminek a hiányát szeretnék a folytonos vándorlással kitölteni. Egy-egy új élmény kétségkívül rengeteget változtat rajtunk, a világszemléletünkön, de engem alapvetően minden indulásra a kíváncsiság hajtott. Az afrikai szavannákra tizenéves korom óta el akartam jutni. Mióta újságíróként, fotósként utazom, indulás előtt hetekig az adott ország történelmét olvasom, emberek, különleges sorsok, állatvédők után kutatok, keresem a személyes kapcsolatokat, hogy minél tartalmasabb lehessen az ottlét. Így jutottam el például a borneói dzsungelben dr. John Payne-hez, az angol biológushoz, aki csapatával 40 éve azon fáradozik, hogy a kihalástól megmentse a szumátrai orrszarvúkat.Lehet-e mindenhol otthon lenni? Azt gondolom, nem lehet és nem is kell, de otthonosan érezhetjük magunkat több helyen is. Indiában meg sem tudom számolni hányszor jártam már, ahogy leszáll a repülő, kilépek a riksákkal tömött zajos utcára és megcsapja az orromat az utánozhatatlan szappan, por, füstölő és chai illata, mindig úgy érzem, hazaérkeztem. 

Hosszabb távollétek során nem gyötri a honvágy? Mi hiányzik ilyenkor a legjobban Magyarországról?

Honvágy nem gyötör, hisz nem éveket vagyok távol, ráadásul, ahogy említettem, a szeretteimmel mindennapos a kapcsolatom. Persze azért sokszor eszembe jut, hogy vajon virágzik-e már a Tisza, vagy sárgába borultak-e a kőrisfák az októberi Szabolcsban?

Ahol jár, ott ismerik Magyarországot? Mit tudnak rólunk?

Eddig nagyon kevesen ismerték Magyarországot, nem tudnak rólunk sokat a fejlődő országok eldugott falvaiban. 

Bárkinek lehetnek élményei. Sőt, ma mindenki "élményeket" akar halmozni. Mitől van értelme, mi a célja az élménynek?

A tárgyak halmozása szép lassan tönkreteszi a bolygónkat,

Szerencsére ebben a birtokolni-kell-világban végre elindult egy folyamat, egyre többen belátják, nem a materiális dolgok tesznek minket valakivé, boldoggá meg főképp nem, hanem a tapasztalataink. 

Élmények és emlékek nélkül milyen életünk lenne? 

És itt nem utazásra, hanem a világra való újbóli rácsodálkozás képességére gondolok, a bennünk élő gyermek életben tartására. Édesapám lassan 70 éves, mégse tudja anélkül járni Lujza kutyánkkal az erdőt, hogy ötpercenként meg ne állna megnézni, vajon éppen melyik madár dalol.

Mindenkinek meg kellene tanulnia, hogyan értékelje a körülötte lévő szépséget, és máris gazdagabbnak érezné magát. Egy naplemente a Dunán vetekszik megannyi tengerpartiéval, az augusztusi csillagos égbolt bámulása pedig aztán igazán semmibe nem kerül. 

Mi a célja azzal, hogy megmutat valamit?

Önkifejezés és ismeretterjesztés. 

Naivan hiszem, hogy az Instagram sztárok és influenszerek milliós követőtábora mellett igen is van egy rétege a társadalomnak, akit érdekel az igényes és tartalmas írás, úti rajz. Szerencsére az Ezerarcú Föld című kötetem sikere bebizonyította, hogy sokan meg szeretnék ismerni bolygónk elképesztő élővilágát, tájait, és azokat az embereket, akik megmentésükért fáradoznak. 

Másrészt pedig számomra mindenki érdekes, mindenkinek van egy különleges története, amit én szívesen kihámozok belőle, meghallgatok és ha lehetőségem van rá, meg is osztok. Ráadásul az utazás rengeteget tanít, engem leginkább alázatra, na meg hálára, hogy a világ szerencsésebbik felére hozott a sors. Illetve arra, hogy elfogadjam az enyémtől különböző, sokszor azzal homlokegyenest ellentétes gondolkodást.

Meg kell tanulnunk a másik ember fejével gondolkodni, elfogadni az ő igazát a magunké mellett, hisz az általunk helyesnek vélt világlátás nem jelenti automatikusan azt, hogy mások felfogása helytelen. Ezért jártam már körbe nem egy olyan vitatott témát, mint a becsületbeli gyilkosságok Indiában, a kutyahúsevés Kínában, vagy az oroszlánok vadászatra való tenyésztése a Dél-afrikai Köztársaságban. 

Tart valamitől? Meg akar őrizni valamit? Szereti a szabadságot? Mi a motivációja?

Egyelőre nem tartok semmitől, megőrizni az örökös tanulási vágyamat szeretném, így a szabadságom is megmarad, mert az ember ezzel a hozzállással minden helyzetből - legyen az jó vagy rossz - megpróbálja kihozni a maximumot. Mi motivál? A Föld szépsége, az emberek kedvessége, a jót akarás, az egymásra figyelés, én ezt keresem, erre próbálok fókuszálni.

Mitől lesz valaki sikeres a szakmában?

Attól, hogy képes valami mást alkotni, mint ami eddig volt. Meg persze a kitartástól, a dolgozni akarástól, a hitelességtől, illetve, hogy nem ölik meg a kifogások az álmait. Ma is azt gondolom, hogy a legtöbb ember az életében nem megoldást, hanem kifogást keres, mert így az egyszerűbb, a problémamentesebb. Hiába az isten adta tehetség, hisz kemény munka, szenvedély nélkül az is semmivé lesz, de ha hiszünk magunkban, az álmainkban, hihetetlen dolgokra lennénk képesek.

Hol élne, ha bárhol élhetne?

Ugyanitt, ahol most, bár Magyarország a hazám, mellé 4 éve beférkőzött második otthonomnak Portugália is. 

Szeretné, hogy később a kisfia is hasonló karrierutat válasszon?

Azt szeretném, ha boldog, elégedett felnőtt lenne, aki nem bánt másokat a saját frusztrációi vagy meg nem élt álmai miatt.

Fotó: Balogh Boglárka