az Unió klímapolitikáját racionálisan, mérsékelt globális felelősségének és kitettségének szem előtt tartásával kell kialakítania úgy, hogy az ne okozza polgárai életminőségének csökkenését.
A második szekció a klímaváltozás elleni harc finanszírozási szabályaira fókuszál. A költségek allokálásának szempontjából a jövőbeli stratégiának két sarkalatos kérdésre kell választ adnia: egyrészt, hogy mi alapján határozza meg a közös finanszírozási mechanizmus tagállami be- és kifizetési arányait, másrészt, hogy a szabályozási környezet alakításával hogyan biztosítja az egyes szektorok közötti méltányos teherviselést.
A közös alap úgy lehet igazságos és motiváló, ha a befizetéseket a tagállami kumulált szennyezések arányában, a kifizetéseket pedig a historikus károsanyag-kibocsátás csökkentési teljesítmény alapján határozzák meg.
A szektorok arányos és méltányos teherviselése pedig számos esetben csak hatósági beavatkozás útján érhető el, ezért a tagállamok piacszabályozási képességének csökkentése – a szuverenitási aggályokon túl – ellehetetleníti a méltányos költségallokációt.
A harmadik szekció rámutat, hogy a piacszabályozáson túli egyéb tagállami jogkörök szűkítése további korlátja lehet a hatékony európai klímapolitikának. Mivel az ideális mitigációs és adaptációs stratégiák tagállamonként eltérőek, ezért nem lehet azokat közösségi szinten standardizálni.