Too big to fail: ezen mondat a 2008-as gazdasági válság során fogalmazódott meg. Arra utal, hogy az amerikai bankrendszer szereplői annyira „naggyá” nőttek, hogy nem tudtak megbukni. A valóság ennél persze árnyaltabb: a „too big to fail” arra utal, hogy a pénzügyi vállalkozások oly szorosan összekapcsolódtak, hogy ezen kapcsolatok és a bizalom felbomlása által, akár egy-egy bank csődje is képes lehetett volna működésképtelenné tenni a rendszert.
Most, hogy a gazdaság ismét nagyon bizonytalan helyzetben van, fontos feleleveníteni (vagy inkább felfedezni) a tanulságait a 2008-as válságnak: kit mentsünk meg?
Ahogy általában a kormányok, úgy a magyar kormány is szereti az állampolgárokat győzködni arról, hogy hatékony a válságkezelése, hisz számos munkahelyet megmentett. Az állampolgárok részéről egyébként se minden jogalapot nélkülöző elvárás, hogy az állam mentse a menthetőt, elvégre maga
az állam okozta a gazdasági visszaesést, azáltal, hogy az emberi érintkezések csökkentésével megpróbálta lassítani a vírus terjedését.
Látható, hogy átváltás van a járványkezelés és a gazdasági aktivitás között, nem egyszerű kérdés, hogy ebben a helyzetben melyik oldalra kell „állni”. Valószínűleg itt is érdemes a „határon” mozogni, azaz egyiket sem kizárólagos preferenciává tenni. Mindenesetre, az nem vitatható, hogy a kettő között feszültség van, melyet a saját bőrünkön is tapasztalunk. A szolgáltatóipar kapott egy igen nagy gyomrost, hazánkban is jelentősen nőtt a munkanélküliek száma.
Már a 2008-as válság kapcsán is sokakban ellenérzéseket váltott ki, hogy az amerikai állam kimentette a bankokat. A történet azonban nem állt meg itt, a reálszféra tagjai is tartották a kezüket, az állam pedig az adófizetők pénzéből kisegítette például az amerikai autógyárakat. Az ötletet, ami legitimálja ezeket a mentőcsomagokat, én személy szerint nem tatom ördögtől valónak.
Az alapvető érv ezen csomagok mellett a munkahelyek védelme és a fogyasztás további csökkenése.
Maradjunk az autógyárak példájánál. Vegyük azt a hipotetikus esetet, hogy a Pannon Puma nevű hazai cég komoly bajba kerül a kialakult helyzetben. Bárhogy is könyörög, a kormány nem segít rajta, ezért sorsa beteljesedik: csődbe megy. A cég alkalmazottjain túl nagy eséllyel a beszállítók is bajba kerülnek. A növekvő munkanélküliségnek a következménye még nagyobb munkanélküliség, hisz az alkalmazottak megszűnt bére nem jelenik meg a keresletben, a kieső kereslet pedig más állásokat is veszélybe sodorhat, s így tovább. Ez egy ördögi spirál, ami nagyon mély és hosszan elnyúló recessziót eredményezhet, sőt, a rendszer akár fel is számolhatja saját magát. Ezen recesszió költségei sokkal nagyobbak, mint a mentőcsomagok költségei – szól az érvelés. Ez elsőre logikusnak is tűnhet. Azt látjuk a világban, hogy minden ország valamilyen keresletösztönző programot hirdetett meg, persze, ezek tartalmukban igen eltérőek lehetnek. Arra, hogy miként mentsünk meg az autógyárunkat, többféle válasz is adható. Itt van a már tárgyalt mentőcsomag, ami vonzónak tűnhet, fontos azonban, hogy ne önmagában mérlegeljük az ötletet, hanem vessük össze az alternatívákkal. Építsünk új autópályát? Esetleg csökkentsünk adót?
A magyar kormány felülírva korábbi álláspontját, úgy dönt, hogy segítséget nyújt a Pannon Puma hazai autóvállalatnak, hisz e vállalatnak kiemelt szerepe van a magyar gazdaságban.