Válasz Ungár Péternek

Ungár Péter válaszcikkében reagált írásomra, melyben azon nézetét fejti ki, hogy a progresszív adózás morális kötelesség. A szerző továbbra is abból indul ki, hogy az egyenlőtlenségek csökkentése egy kívánatos cél. Itt eltérő preferenciákról van szó: míg Ungár Péter számára az egyenlőség egy fontos érték (félreértések elkerülése végett szeretném ezen a ponton leszögezni, hogy a morális értelemben vett egyenlőség egybeesik a hitemmel), számomra sokkal kevésbé.

Az állításom tehát az, hogy az egyenlőtlenség léte nem feltételezi azt, hogy rossz egy társadalomban élni, sőt, ezt azzal is kiegészíteném, hogy

Adódik a kérdés: ki segítsen hát a szegényeken?

A hetvenes évek óta valóban nőnek az egyenlőtlenségek, amit egyes körökben szeretnek egy tényezőre, az adózásra visszavezetni. Való igaz, hogy a leggazdagabbak adóterhei csökkentek, de

Minden bizonnyal nem. Egy népszerű és széles körben elterjedt magyarázat erre a technológia robbanásszerű fejlődése által kiváltott társadalmi változások. Ennek a fejlődésnek az lett az eredménye, hogy olyan mértékben nőtt meg a kereslet az olyan munkák iránt, amik a technológiával szorosan összekapcsolódnak, amivel a kínálat nem tudott lépést tartani. Mivel ezekre a munkákra nagy kereslet volt (és van), a potenciális munkavállalók jó alkupozícióval rendelkeztek, ami magas béreket eredményezett a szektorban. Röviden elmondható tehát, hogy az egyenlőtlenségek növekedéséhez a kínálati oldal rugalmatlansága vezetett.

Amint említett, az adózásnak is volt ebben szerepe, ezen a ponton rá is térnék az adózás kérdésére, s arra, hogy a magas adók és általában a nagy állam barátja-e a szegényeknek.

sőt, a magas adókulcsok pártolói – gyakran kimondatlanul is – a jobb mobilitási lehetőségeket emelik ki, mint kívánatos következményt. Először is, fontos leszögezni, hogy a mobilitás léte nem feltételezi a társadalmi egyenlőséget. Sőt, véleményem szerint, ha a mobilitás megfelelő, akkor az egyenlőtlenség növekedése sem probléma. Tény, hogy a jobb anyagi helyzetben lévő családoknak a gyermekei több és jobb minőségű humántőkét halmozhatnak föl, de ha megadóztatjuk őket, az mit üzen a náluk rosszabb helyzetben lévőknek? Azt, hogy nem „éri meg” ilyen típusú humántőkét felhalmozni, mert a magas adókulcsok miatt a bérem egy nagy része az államnál fog kikötni, aki elkölti erre-arra.

Az adatok azt mutatják, hogy Európa országaiban, így Svédországban vagy Franciaországban, ahol igencsak megadóztatják a magas jövedelműeket, azon egyének, családok tartoznak a tehetősek közé, akik már évtizedek vagy akár évszázadok óta is azok. Ez az Amerikai Egyesült Államokra sokkal kevésbé jellemző: ez persze sovány vigasz azoknak, akiket már maga, az egyenlőtlenség ténye is zavar. Az efféle szélsőséges egalitárius felfogás persze hajlamos szemet hunyni a tény fölött, hogy a piaci mechanizmusok kiiktatásával a függőségi viszony megmarad, az egyének teljes mértékben ki lesznek szolgáltatva az államnak.

Ezzel nem mondtam nagyot, e felismeréshez már Tocqueville is eljutott, aki szerint a társadalmi egyenlőség megvalósítása a kormányzat növekedéséhez vezet, ami veszélyezteti az egyéni szabadságot, s ezáltal az egyén mobilitási lehetőségeit is. Ennek fényében nem meglepő, hogy

Személy szerint én annak nem vagyok ellenére, hogy valamennyit a „közösből” is fordítsunk szociális célokra (már csak azért is, hogy a rendszer legitimitása ne kezdjen el recsegni-ropogni), a kérdés a mérték. Amint már kiderülhetett az olvasó számára,

Nem szabad alábecsülni a társadalom által „létrehozott”, mobilitást serkentő ösztönzőket! Ismét az Amerikai Egyesült Államokhoz fordulok példáért. A társadalomtudósoknak komoly fejtörést okozott, hogy a szekularizáció – vagyis az állam és az egyház szétválása – mennyire más eredményeket hozott Európában és az óceán túloldalán. A társadalomtudósok azt feltételezték, hogy minél erőteljesebben van jelen a szekularizáció, s általában minél „fejlettebb” egy társadalom, annál inkább csökkenni fog a hívők, valamely egyházhoz tartozók aránya a társadalomban. Ez Európában többé-kevésbé be is következett, nem így az Egyesült Államokban: a mai napig stabil keresztény közösségek jellemzik az országot. Az ellentmondásra az lehet a magyarázat, hogy az egyes országok kormányai hogyan gondolkodnak saját szerepükről. Az Egyesült Államokban az állam jellemzően kevesebb szociális funkciót lát el, mint itt, Európában. Így ott a szegények segítése (is) a felelős magánszemélyek felelőssége. Ezen vallásos közösségek nagyszerű mobilizációs csatornák az egyének számára.

Empirikus adatok is bizonyítják, hogy az egyszülős családban (broken family) felnőtt gyerekek kilátásai jelentősen rosszabbak. Félreértés ne essék, a család az tipikusan egy olyan dolog, ahol ildomos az állami beavatkozást a minimálisra csökkenteni, de a közbeszéd szintjén igenis lehet „rangsorolni” a különböző családmodelleket.

A tanulság egyértelmű: kevesebb állami beavatkozás, több Tocqueville! Legyen szó adózásról, engedélyhez kötéshez, látni kell, hogy gyakran még a jóindulat se elég.