Mit tanítanak a háborúk a koronavírusból való kilábalásról?

Háborús kihívás, háborús gazdaság

Az elmúlt hetekben, amint kibontakozott a világméretű Covid-19 világjárvány, az újságírók, a politikusok és a közgazdászok is egyre több párhuzamot kezdtek megfogalmazni a második világháborús helyzettel. A kihívás nagysága és a gazdasági sokk mértéke, jellemzői indokolhatják ezen összehasonlításokat, csakúgy, mint a közös ellenség elleni küzdelem és az erre irányuló közös áldozatok szükségessége – írja a Vox. Tegyük hozzá, egyes vélemények szerint egy járvány akár kegyetlenebb ellenség is lehet, mint a háborús ellenség, hiszen nem lehet vele megegyezni, nincs tűzszünet, alattomosabb, és nem látszanak jól a frontvonalak. 

A második világháború a cikk szerint értékes tanulságokat kínál a jelen pillanatban. De amikor sokan a világháborúról beszélnek, az 1944-45-ös helyzetre utalnak, amikor a hadigazdaság már csúcsra pörgött. Addigra a kisebb-nagyobb iparágak egyaránt csatlakoztak a háborús erőfeszítéshez: a mosógépek gyártói tüzérségi páncélokat, a porszívógyárak bombák biztosítékait ontották, tankok, repülőgépek és légijármű-fegyverek gurultak ki az egykori autóipari összeszerelő üzemekből. Az amerikai ipar egymagában több mint 96 000 repülőgépet gyártott csak 1940-ben. Hadtörténeti munkák szerint ez a háborús amerikai gazdaság nagymértékben meghatározta a háború végső kimenetelét is.

amikor az amerikai vezetők félelmetes kihívással szembesültek a hirtelen és váratlan csapást követően és az USA gazdaságát egyik napról a másikra kellett volna átalakítaniuk, hogy felvegye a harcot. Most tehát korántsem a diadalmenetelő háborús gazdaság tetőpontjának időszakát éljük, hanem inkább abban az időszakban lehetünk, amikor az ellenség váratlanul csapást mért ránk a semmiből, de az első sokk után elkezdjük összeszedni magunkat. 

Akkor is, mint most, minden nap számított. 1942 első hónapjaiban az Egyesült Államok legfontosabb tisztviselői még attól tartottak, hogy a felszerelés hiánya miatt Amerika elveszítheti a háborút, mielőtt lehetősége nyílt volna egyáltalán harcba indulni. Az elsődleges cél ezért a gazdaság lehető leggyorsabb átalakítása volt.

A Vox a háborús tapasztalatokból ötöt emel ki, amely utat mutathat a járvánnyal való küzdelemben is.

1) Központosítsa és koordinálja a kormányzat az orvosi berendezések és az egyéni védőeszközök beszerzését!

Hatékony koordináció nélkül az amerikai államok és a szövetségi kormány egymásra licitálva versengene kétségbeesetten a szükséges orvosi felszerelésekért. Beindulnának a spekulációk és talán nem oda jutna a felszerelés, ahol arra szükség van, például a kórházakba, hanem oda, ahol a legnagyobb a fizetőképes kereslet. Egyesek felhalmoznának, másoknak nem jutna.

Amerikai kórházaknak is okozott nehézséget a védőfelszerelések beszerzése: egyes New York-i fotókon még szemetes zsákot viselő nővéreket is látni lehetett. Mindez nem csoda, hiszen a globalizált világban Kína és Ázsia magához ragadta számos alapvető gyógyszer, orvosi eszköz és alapanyag előállítását – a nyugati nagyvállalatok pedig asszisztáltak ehhez. Ezért aztán számos országnak kellett megtiltania az orvosi eszközök exportját a járvány kitörésekor, egyes szállítmányokat országok el is koboztak egymástól, beindult a portyázás, a felszerelésért zajló „hidegháború”. A Vox szerint hiába véli úgy Trump elnök, hogy az amerikai kormányzat nem egy szállítmányozási ügyintéző, valójában ez is szerepe ilyenkor a kormányzatnak.

Érdekesség, hogy az első világháborúban Amerikában még decentralizáltak voltak a hadiipari eszközök beszerzései. Így egyes alakulatok másokkal versengtek, az amerikai hadsereg részein belül zajlott a licit. Ez aztán a termelésben is káoszt okozott, késésekkel, de az árakat is felverte. Kiderült, hogy milyen súlyos károkat okozhat a szabadpiac, ami rosszkor szabadjára engedve komolyan visszalőhet.

A második világháborúban aztán Franklin Delano Roosevelt elnök létrehozta a War Production Board elnevezésű háborús termelési tanácsot. A hadsereg döntött arról, hogy milyen felszerelésre van szüksége, de a tanács felügyelte és koordinálta a teljes háborús termelést is. A szervezet első feladata annak biztosítása volt, hogy a termelés kielégítse a korábban elképzelhetetlennek vélt igényeket.

Ehhez új ellátási, termelési láncokat kellett felépíteni a semmiből.

Össze kellett kapcsolni az alapanyag gyártóját azzal, aki abból terméket készít, hogy az alapanyag a megfelelő kezekbe kerüljön.

Magyarországon is ugyanezt látjuk, amire a leginkább szemléletes példa az Innovációs és Technológiai Minisztérium, amely klasszikus fejlesztési minisztériumként alapos ismeretekkel rendelkezik a magyar iparról és annak szereplőiről. Felismerve, hogy fertőtlenítőszerből ma a legtöbb ország, így Magyarország sem önellátó, a minisztérium napok alatt kezdte újjászervezni a magyar termelési láncokat, összekapcsolva korábban egymást alig ismerő hazai szereplőket, összekötve az alapanyaggyártót és a nagyvállalatot. A járvány kitörését követően heteken belül megjelentek a MOL teljesen új fertőtlenítői, a korábbi szélvédőfolyadékot előállító kapacitás erre állt át. Mára ott tartunk, hogy az alkoholtól a kupakig mindent Magyarországon állítanak elő.

Amerikában persze jóval több terméket kellett előállítani, azt a háborút nem otthon maradással és kézmosással vívták. Az egyszerűbb termékeknél a tanács nyilvánosságra hozta a szükséges áruk listáját, jellemzőit, gyártási követelményeit az érdeklődő cégek számára. A bonyolultabb és nehezebb megrendeléseket a nagyobb cégeknek küldték, amelyek a legnagyobb tapasztalattal rendelkeztek a vonatkozó gyártási folyamatokban.

A háborús tanács szerepe akkor sem csökkent, mihelyt a gyártás megkezdődött. Ehelyett a gyártás közben a hangsúly már arra irányult, hogy biztosítsák a szűkös források optimális elosztását, ezúttal a piaci ármechanizmus helyett központi tervezéssel. Mivel a beszállítóknak időbe telt a termelés bővítése a kereslet kielégítése érdekében, a háborús termelés kezdeti felgyorsítása rövidebb távon még hiányokhoz is vezetett.

A testület komoly nyilvános ellenőrzés, illetve a Truman Bizottság kongresszusi felügyelete alá esett. Fellebbezési bizottsága meghallgatta az üzleti és munkaügyi vezetők, a Kongresszus tagjai, valamint az állami és helyi politikusok panaszait. Mivel a követelményeket a katonaság határozta meg, a beszerzési döntések nagyrészt szakmai alapúak voltak. Három kutató, Paul Rhode, James Snyder Jr. és Koleman Strumpf egyébként még ki is mutatta, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a világháborúban a szerződéskötést politikai tényezők szisztematikusan torzították volna.

Ahogy akkor, a mostani koronavírus elleni háborúban is fontos a központi irányítás. A kritikus orvostechnikai eszközök és az egyéni védőeszközök esetében koordinálni kell ezek beszerzését és előállítását. Sok esetben ma az államok rendelik meg a hazai cégektől a termékeket, amelyeket szintén a kormányzatok osztanak szét. A Vox szerint az USA-ban ilyen egyértelmű központi mechanizmus nincs, ezért késések és nagy áremelkedések jöhetnek még – ezt a második világháborúban még sikerült kiküszöbölni.

2) Alakítsuk át a már létező intézményeket és építsünk a szakértelemre!

Pearl Harbor után a politikai döntéshozóknak szembe kellett nézniük a gazdaság gyors átalakításának szükségességével. Az amerikai politikai döntéshozók attól tartottak, hogy a háború elveszhet, még mielőtt megkezdődött volna, így a cselekvési sebesség döntő jelentőségű volt. A háborús gazdaságra való gyors áttérés egyik kulcsfontosságú eleme a politikai döntéshozók azon döntése volt, hogy a meglévő intézményeket alakítsák át ahelyett, hogy teljesen újakat hoztak volna létre.

Donald Nelson, a háborús termelési tanács elnöke például a fegyveres erők kezében hagyta a beszerzési döntéseket. Ez volt az egyik legvitatottabb döntése, ami azonban helyesnek bizonyult a lap szerint, a háború kezdeti szakaszában. Ahogy 1942-ben, úgy 2020-ban is minden nap számít. A beszerzéseket a korábban is ezen döntéseket meghozó ügynökségeknél, szakértőknél, szakmabelieknél hagyva értékes időt takarítottak meg, lehetővé téve a termelés felgyorsítását.

Elvégre csak képzett katonatisztek rendelkeztek a szükséges szakértelemmel annak értékeléséhez, hogy a speciális termékek, például a repülőgépek, tankok és radarok megfelelnek-e a minőségi előírásoknak és alkalmas-e egyáltalán a katonai felhasználásra az a hadigép, ami a mosógépüzemből gördül ki. Nelson felismerte, hogy egy új polgári ügynökség nem rendelkezne a szükséges tapasztalattal a fontos műszaki részletek meghatározásához. Így tehát egyszerre valósult meg erős központi tervezés, de ezt a politika és a „háború szakértői” közösen valósították meg.

A korábbi nagy gazdasági depresszió korszakának munkanélküliségi irodáit is új céllal ruházták fel. Mivel a munkanélküliség az 1940-es évek elején hirtelen csökkent, az Egyesült Államok Foglalkoztatási Szolgálata úgy döntött, hogy a munkanélkülieknek nyújtott szolgáltatásokat összehangolja, a dolgozókat pedig a háborús termelési munkahelyekhez igazítja, segítve a munkáltatókat abban, hogy helyettesítsék a katonaságba belépő munkavállalókat.

A jelenkorra vonatkozó tanulság, hogy bár az Egyesült Államokban most is központi koordinációra van szükség a kulcsfontosságú felszerelések beszerzéséhez, az egyedi beszerzési döntéseknek a szakemberek kezében érdemes maradniuk, hiszen ők ismerik jól a termékekkel szemben állítandó követelményeket.

Az Egyesült Államok helyi munkanélküliségi hivatalai pedig a lap szerint továbbra is megfelelőek a válság kezelésére, különösen, ha a kormány bővíti az adminisztratív kapacitásait. Emlékezzünk, hogy erre óriási szükség van, mivel a járvány első öt hete alatt 26 millió ember vesztette el a munkáját Amerikában.

A munkanélküliekkel foglalkozó hivatalok azzal is segíthetik a „háborús” védekezést, hogy a háborús célokra csoportosítják át a munkaerőt. Az egészségügyi szektorban például megnő a munkaerőigény. A szociális feladatokba például bevonódhatnak munkájukat elvesztett dolgozók is és persze a válság, mint lehetőség számos új munkahelyet is teremthet középtávon. Főleg akkor, ha Amerika úgy dönt, nem jó, ha az amerikai fegyvereket és a gyógyszerek döntő többségét külföldön gyártják.

3) Alapanyag nélkül nem megy

Nem is a munkaerő vagy a gyártási kapacitás jelentette az igazi korlátot a háborús termelésben, hanem az alapanyag. A második világháborúban az USA elkerülte, hogy államosítsa a legtöbb iparágat, bár a gyakorlatban szinte állami irányításról lehet beszélni, a tulajdonlás nem igazán számított. Ha meg is maradt magántulajdonban a legtöbb ágazat, a gumi- és az acélipar azért közvetlenül a szövetségi kormány irányítása alá került. 

A mai, munkanélküliséggel sújtott Amerikában a munkaerő a legkisebb probléma, a Kínába települő gyártókapacitások talán nagyobb kihívást jelentenek, de az alapanyagok mindenképp a legjelentősebb korlátot jelentik. A Vox írása szerint

az Egyesült Államoknak ma mindenekelőtt az alapanyagok elérhetősége miatt kell aggódnia,

hogy kellő számú orvosi eszközt, védőfelszerelést, lélegeztetőgépet vagy tesztet gyártson. Ugyanígy, ha a magyar alkoholgyártók nem egyeznek meg a fertőtlenítőszerek gyártóival, talán nem lett volna elegendő fertőtlenítő Magyarországon.

4) A válság önmagában is erős piaci ösztönzőket teremt a gyártócégek számára, hogy a kritikus fontosságú termékeket gyártsák

Bár az Egyesült Államok nem államosította a fő iparágakat, az amerikai háborús termelés elsősorban a magánvállalkozások termelésére támaszkodott. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a háború nem pusztíthatta el a piaci ösztönzőket és hozzáigazította a gyártócégek ösztönzőit a nemzeti érdekhez. 

Ma is látjuk, hogy a kis főzdék bekapcsolódnak a hazai fertőtlenítő gyártásába, de külföldön Ford is lélegeztetőgépet gyárt és ebben a központi kormányzatnak a szervezésen túl nincs nagy szerepe.

A világháborúban a cégek dönthettek arról, hogy szép lassan csődbe mennek és kivárják a háború végét, vagy elkezdik kielégíteni az új igényeket.

Ösztönözte a cégeket az is, hogy ha bekapcsolódnak a háborús termelésbe, akkor a kormányzattól garantáltan megkapják ehhez az alapanyagot, ami szinte egy életbiztosítással érhetett fel. Másrészt, minél nagyobb mértékben és gyorsabban sikerült bekapcsolódni a hadigazdaságba, annál hamarabb számíthattak a cégek arra, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.

Ma is igaz, hogy a gazdaság önkéntes leállítása növelte a munkanélküliséget, így az embereknek nem elsődleges, hogy új autót vásároljanak, emiatt egy autógyártó, vagy a beszállítója számára érdemes lehet legalább részben bekapcsolódni a háborús gazdasági erőfeszítésekbe.

És ahogy akkor, most is szinte korlátlannak tűnik a kereslet egyes termékekre – a háborúban a kormány részéről valószínűleg nem hallották a cégek azt, hogy elég lesz már a fegyverből, ahogyan most sem gyakran hallani olyat, hogy nem kell több szájmaszk vagy lélegeztetőgép.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kormányzatnak nem kell segítenie az alapanyag-ellátást. Ilyen Amerikában például az a papírmassza, amiből maszkok készülnek.

5) Segítség most, ösztönzés később

A háborúból talpra is kell állni, különben az évtizedes nyomort hoz maga után. A koronavírus-háború remélhetőleg sokkal rövidebb lesz, mint a második világháború, így szinte a kitörését követően egyből el lehetett kezdeni gondolkodni a gazdaság talpraállításán.

Ezen a téren a makroökonómia kulcsfogalma, a költségvetési multiplikátor siet a segítségünkre. Ez azt méri, hogy a GDP mennyiben reagál a kormányzati kiadások vagy az adók megváltozására, azaz mennyivel nő a gazdaság, ha a kormányzat költekezni kezd, ez tovagyűrűző hatásokon keresztül mennyiben segíti a gazdaság bővülését. Ha a költségvetési multiplikátor nagy, akkor a kormányzati kiadások növelése vagy az adócsökkentés hatékony módja lehet a gazdaság élénkítésének, de ha a szám kicsi, akkor az állami kiadások vagy az adócsökkentések nem hatékony ösztönzést nyújtanak. Az alacsony multiplikátor például jelezheti azt, hogy az állami költést az emberek egyből gyorsan megtakarítják a biztonság kedvéért, az leül egy bankszámlára, kikerülve a gazdaság vérkeringéséből.

Új kutatások hangsúlyozzák, hogy a multiplikátor országonként, időszakonként és a körülményektől függően változik. Nem mindegy, hogy kit részesít előnyben a kormányzati költés. Ha az olyan szereplőkhöz áramlik, akik félreteszik megtakarításként, akkor kevésbé élénkíti a gazdaságot. Ha olyanokhoz, akik azonnal elköltik, akkor sokat segít.

Másodszor, azt is sikerült már kimutatni, hogy a költségvetési multiplikátor nagyobb akkor, amikor a gazdaság recesszióban van. Bár az Egyesült Államok (súlyos) recesszióba lépett idén, a multiplikátor valószínűleg kisebb a szokásosnál a jelenlegi járványhelyzetben – írja a Vox szerzője és valószínűleg arra céloz, hogy karantén idején a boltok zárva tartanak, a fogyasztók és aki csak teheti, otthon marad. Ráadásul az első sokk miatt óriásira nőtt a bizonytalanság, a munkahely elvesztésétől való félelem is (tegyük hozzá, hogy amennyiben például a magyar kormányzat garantálja, hogy aki szeretne, az tud dolgozni, ezzel lerombolhatja a költekezés pszichológiai gátjait). Így hiába a többletköltés a kormányzat részéről, lezárt gazdaságban ezt az emberek akkor sem tudnák elkölteni, ha akarnák.

A költségvetési multiplikátor tehát magasabb lesz majd akkor, amikor a járvány okozta vészhelyzet véget ér, akármikor is legyen az. Ebből a Vox cikke nyomán következhet az, hogy hiába öntünk pénzt mértéktelenül a gazdaságba, ami mellett az ellenzéki közgazdászválogatott rendre kardoskodik, most ez a pénz nem kezd el forogni, a vészhelyzet után viszont a szolgáltatásokra, szabadságérzésre, élményekre kiéhezett fogyasztók sokkal inkább el akarják és el is tudják majd költeni az extra bevételeket. A cégek is jobban járhatnak ekkor, hiszen ekkor már kinyithatnak, míg most hibernált állapotban vannak, most inkább a pénzügyi karantén és a bértámogatások kombinációja segítheti túlélésüket.

Ez nem azt jelenti, hogy nem kell segíteni, épp ellenkezőleg, azonban

nem érdemes összetéveszteni a gazdaságot megmentő és „átmentő” intézkedéseket a gazdaságot felpörgető, beindító intézkedésektől. 

Nem lezárt gazdaságban kell pénzt égetni, hanem a nyitottat kell tüzelni

A cikket szerző Gillian Brunet saját maga is végzett kutatásokat és arra jutott, hogy a második világháború fiskális szorzója sokkal kisebb volt, mint a tipikus szorzó. A megtakarítási ráta ugyanis rendkívül magas volt a háború alatt, senki sem a mának, mindenki a holnapnak élt. Sok termék, különösen a tartós cikkek, nem is voltak megvásárolhatók a második világháború alatt, mivel egyáltalán nem gyártották őket.

A fogyasztói kiadások aztán a háború befejezése után erőteljesen visszapattantak, különösen olyan áruk tekintetében, mint az autók és más tartós készülékek, amelyek a háború alatt egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Példával illusztrálva, a háborúban senki sem tudott porszívót venni, mert a gyár éppen fegyvereket állított elő, ezért az emberek takarékoskodtak, hogy egyrészt túléljenek, másrészt a háború után megvehessék a porszívót. 

A második világháború tapasztalatai tehát azt sugallják a kutató szerint, hogy ha a fogyasztás lehetőségei korlátozottak, az emberek értelemszerűen kevesebbet fogyasztanak és a jövedelmük kisebb részét költik el, mint máskor.

A jelenlegi rendkívül bizonytalan helyzet szintén lecsökkenti a költségvetési szorzót, mivel az emberek elhalasztják a nagyobb vásárlásokat. Érthető ez, hiszen megállt a kultúra, a turizmus vagy a szórakozás ipara és épp úgy megváltozott az emberek millióinak élete, mint a háborúban.

Nem arról van szó, hogy bükkfürdői nyaralás helyett csak hévízi van, hanem arról, hogy még a játszótér is zárva.

Erről juthat eszünkbe az ellenzéki közgazdászok hatalmas pénzköltéseket követelő érvelése, ami nem csak azért különös, mert 2008-ban még a megszorítások mellett érveltek, hanem azért is, mert ezzel gazdaságot élénkíteni a jelenlegi helyzetben nem igazán lehet. Ha a kormányzat a lezárt gazdaságban lövi el a puskaport, akkor épp a felhevülő gazdaságot nem lesz mivel beizzítani.

Ezért véli úgy a Wesleyan University közgazdásza, hogy

először mentőcsomag kell, ezt követően kell a gazdaság élénkítésével foglalkozni.

Persze már a segítséget is érdemes lehet úgy célozni, hogy oda és azokhoz jusson, ahol és akik azt el is költik, de itt nyilván nem ez a legelső szempont, hanem például a munkahelyek megőrzése.

A nagy 1929-es válság tapasztalatai is azt mutatják, hogy a hosszabb visszaesés után különösen erős hatása lehet a kormányzati élénkítőcsomagnak, amint előcsalogatja és segíti a felgyülemlett, elfojtott keresletet. Ezért bármennyi körben is jönnek most a mentőcsomagok, a gazdaság élénkítéséről nem lehet megfeledkezni, ami már nagyrészt a háború utánra marad.

Háború, de mégsem az

A háborús hasonlatok hasznosak, de tévútra vihetnek, hiszen nincs megfelelő előképe a mai helyzetnek. A háborúk során – vagy egy tornádó, földrengés, esetleg meteor-becsapódás hatására – fizikailag megsemmisül a gazdaság jelentős része, elpusztulnak az épületek, az infrastruktúra, a cégek – az emberi és a fizikai tőke.

Most viszont nem kell porig rombolt városokat felépíteni, ezúttal csak hibernálódott a gazdaság,

de a legtöbb erőforrás helyreállítható, rendelkezésre áll. Emiatt a háborús talpraállás sem hasonlítható közvetlenül a jelenlegihez.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.