Már a közgazdaságtan atyja is annyira szórakozott volt, hogy elmélkedés közben beleesett egy cserzőkádba

Adam Smith, a közgazdaságtan atyja egy nap, amikor a munkamegosztás előnyeit fejtegette, a közismert történet szerint gondolataiban elmerülve beleesett egy cserzőkádba. Smith nem volt egyedül ezzel: a közgazdászok a mai napig számos gondolati csapdába esnek bele, amelyek nagy részét épp ők maguk ássák meg. A túl messzire tekintő, túlzottan absztrakt feltevésekkel dolgozó közgazdász rövid távon maga is könnyen beleeshet a „cserzőkádba”, ha nem néz le a való világra, a lába elé.

Az egyik professzorom az egyetemen egyszer megkérdezte a hallgatóságot arról, hogy „vajon a kereskedelmi liberalizáció növeli vagy csökkenti egy fejlődő gazdaság jövedelem-egyenlőtlenségeit?” 

Mint proaktív és közreműködő hallgató, feltettem a kezem, hogy megválaszoljam a kérdését az alábbi érveléssel: attól függ, hogy az adott ország mely szektorát érinti a kereskedelmi liberalizáció. Amennyiben a munkaállomány kisebb részét vagy a magasabb jövedelmű réteget érinti a kereskedelmi liberalizáció, akkor az növelheti a jövedelem-egyenlőtlenséget. Ha a munkaállomány nagyobb részét vagy az alacsonyabb jövedelmű dolgozókat érinti a kereskedelem liberalizációja, akkor az egyenlőtlenség csökkenhet is.

Figyelmen kívül hagyva azt, hogy a válaszom helyes volt-e vagy sem, a professzorom megzavarodva kérdezett vissza: „értem, valóban, de mégis melyik közgazdasági modellre alapozta a feltételezéseit?”

„Használtam az eddigi tudásom, a józan eszem és a feltevéseket, amelyeket eddig vettünk” – mondtam erre.

Mire ő így válaszolt: „ez nagyon jó, de mi itt elméleti modellekben gondolkodunk, és a Stolper-Samuelson teória azt üzeni, hogy az egyenlőtlenség növekedni fog a kereskedelem liberalizációja miatt.”

„Ennek az a szépsége, hogy csak elméleti jelentősége van és semmilyen gyakorlati haszna nincs.”

A modellek határai

A közgazdászok, mint minden társadalom-kutató, modellekben gondolkodnak annak érdekében, hogy jobban megértsék azt, hogy miként működik a társadalmunk gazdasági szemszögből. A modellek esetenként valóban segítenek megérteni a fontos trendeket és megmagyarázni a gazdasági szereplők viselkedését, azonban a modellek korlátozott számú tényezőt és feltevést vesznek figyelembe.

Mindezek ellenére sokan elhiszik azt, hogy jól megértették a gazdasági szereplők gondolkodását. Minden kutató más-más számú változót használ: néhányan szeretik a lehető legegyszerűbben és világosan elmagyarázni a mérni kívánt gazdasági hasznot vagy veszteséget, mások szerint pedig akkor lesz igazán jó a modell, ha „bonyolítjuk” – hiszen a világ is bonyolultnak tűnik – és annyi változót illetve tényezőt veszünk figyelembe az egyenleteinkben, amennyit csak emberileg (esetleg számítógép segítségével) képesek vagyunk felfogni. 

Ha túl kevés a változónk, az „félkész”, esetleg hibás feltevésekhez vezet. De ha túl sok változót használunk, akkor szintén félrevezető és szükségtelenül, öncélúan túlbonyolított modellhez juthatunk, amelynek célja esetleg csak annyi, hogy bonyolultabbnak és magasabb színvonalúnak tűnjön, amit csinálunk (és így a közgazdászok piacán kitűnjünk a virtuóz technikai-matematikai tudásunkkal). 

Akárhogy is teszünk, még mindig nem védtük ki a legsúlyosabb hibát: ha figyelmen kívül hagyjuk a józan észt és hajlamosak vagyunk elfogadni az egészen abszurd elméleteket és következtetéseket is. A közgazdasági elmélet, a feltevéseink és az adathalmazunk szentháromsága szűk keretek közé szorítja gondolkodásunkat. 

Számos közgazdasági elmélet nagyon hasonló, szinte azonos feltevésekre épít (például az endogén növekedés Solow-Swan modellje vagy a foglalkoztatás, a kamat és a pénz keynes-i közgazdasági modellje is).

Ilyen feltevések például:

– a gazdasági döntéshozók tökéletesen racionálisan viselkednek;

– a gazdasági szereplők között tökéletes és szimmetrikus az információáramlás;

– a piac súrlódás nélkül, automatikusan egyensúlyba kerül;

– külső gazdasági hatások (például szennyezés) nincsenek.

Érvelhetünk amellett, hogy általában e furcsa feltevésekkel is sikerül a modelljeinknek relatív pontossággal jó becsléseket adni. De ha nem vesszük figyelembe a szükséges, empirikus valóságból származó valós feltevéseket, az elmélet eredményei talán helyesek lesznek papíron, de valószínűbb, hogy a GIGO-hatást kapjuk – amire a közgazdászok csak úgy hivatkoznak, hogy „Garbage in – Garbage Out” (azaz ha „szemetet” dobunk be a modellbe, akkor abból csak eredményül is „szemetet” kaphatunk). Ez a kritikája is a számítható általános egyensúlynak (CGE), mint modellezési megközelítésnek is.

A NAFTA este

A NAFTA (az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) hatásainak elemzésére szolgáló modelleket tényszerű bizonyítékként fogadták el a megállapodásról döntő gazdaságpolitikusok. Jó példa ez arra, amikor a közgazdasági modellek ellentétbe kerülnek a valósággal, hiszen az utóbbi években már láthattuk az amerikai gazdasági szereplők növekvő szkepticizmusát az egyezménnyel szemben a munkahelyeiket elvesztő dolgozók, de a termelési veszteségeket elszenvedő cégek részéről is. 

Sok esetben a főáramú elméleti modelleket azzal vádolják, hogy megfeledkeznek a valós gazdasági hatások nagy részéről, mert a közgazdászok többnyire szabad-piaci elfogultsággal bírnak. Tudományos értelemben ez azért lehet probléma, mert legjobb esetben is részigazságnak tekinthető feltevéseket, félkész modelleket, elégedetlenséget és akár gazdasági károkat is okozhat.  

A közgazdászok napjainkban is óva intenek attól, hogy Trump tényleg elhagyja az egyezményt. Ugyanezen közgazdászok feladata lett volna az, hogy óva intsenek az egyezmény esetleges súlyos mellékhatásaitól.

Még Joseph Stiglitz közgazdász is amellett érvelt a Nobel-díjat érő előadásában, hogy az az információs szimmetria feltevés, amire máig számos elméleti modellt alapozunk, idejétmúlt. Szerinte a múlt neoklasszikus paradigmája már nem életképes a mai gazdaságban és téves javaslatokhoz illetve gazdaságpolitikai következményekhez vezethet. A fő probléma pedig az irreális feltevéseinkben található.

Forrás: polyp.org.uk

Az elmének nincsenek határai (csak azok, amelyeket felismerünk)

Ahelyett, hogy modelleken keresztül próbálnánk megérteni a gazdaságot bizonyos feltevések mellett, úgy kell megértenünk gazdaságunkat, hogy  megértsük a modellek hiányosságait is. Az elmének nincsenek határai, de a korlátozottságunknak sincs egyes esetekben. Végtelenül sok egyszerűsítést tehetünk és végtelen határt szabhatunk az elménknek annak érdekében, hogy jobban megértsük a közgazdasági folyamatokat. De ahogy Adam Smith is elveszítette a lába alól a realitás talaját, mi is könnyen ebbe a hibába eshetünk. Ne tegyünk így!