Nem létezik alacsony béreken alapuló versenyképesség

„A nyomott munkaköltségek jó alapot adnak egy ország nemzetközi gazdasági sikereihez – ez volt a megközelítés, amelyben a gazdaságpolitikusok és az akadémiai világ a nyolcvanas évek óta egyre erősebben hitt. A versenyképesség legtöbb elemzése és definíciója még ma is elsősorban az ár- és költségtényezőkre fókuszál, mivel ezeket könnyű megmérni. Ha alacsonyan tartjuk a béreket, a külföldi tőke megtalál minket – üzeni a túlzottan leegyszerűsített, veszélyes narratíva.

Az alacsony bér-modell szerepe egy gazdaság fejlődésében a szülők emberi fejlődésben betöltött szerepéhez hasonlítható. Nehéz nélkülük lelki és testi egészségben felnőni, de amint felnőtté válunk, rá kell jönnünk, hogy a saját utunkra kell lépnünk. Ez rendkívül nehéz átmenet, ami elköteleződést és erőfeszítéseket igényel, hogy a fiatalok képesek legyenek elhagyni a mamahotelt. A sikeres felnőtté válás életünk legnagyobb kihívásokat rejtő átalakulása.

A gyermekkori szakaszban lévő gazdaság fejlődéséhez az alacsony bér-modell kulcsfontosságú, de amint gazdaságunk betölti a 18-at, egyre inkább akadállyá válik. Tartósítja a nem hatékony termelési módokat és nem jelent ösztönzőt a cégek számára ahhoz, hogy innováljanak, befektessenek a jövőbe és saját lábukra álljanak. Az alacsony bér-modell egy szükséges rossz, de sosem igazán versenyképes hosszú távon. Ezt már Káldor Miklós is megmutatta évtizedekkel ezelőtt.

Káldor, a Cambridge-i Egyetem híres magyar származású közgazdásza ugyanis azt állította 1978-ban, hogy

A híres »Káldor-paradoxon« összezavarhatja azokat a döntéshozókat, akiket a neoklasszikus, főáramú közgazdaságtan befolyásol. Azt üzeni ugyanis, hogy a bérköltségek alacsonyan tartása nem feltétlenül vezet versenyképességi előnyhöz vagy gyorsabb gazdasági növekedéshez. (...)

A neoklasszikus elméletkörön kívül a Káldor-paradoxonban semmiféle ellentmondás nincs. Közgazdasági kutatások sora mutatta meg, hogy a reálbérek növekedése magasabb termelékenységhez vezet.”

(Címlapkép)