Ami az első kérdést illeti. Kétségtelen, hogy a közgazdasági közélet mainstream alatt jellemzően a neoklasszikus iskolát érti, hisz valóban ez az a megközelítés, ami a tudományos életben a legelterjedtebb, a leginkább elfogadott, ezt tanulják az egyetemi szemináriumokon New Yorktól Bombayig. A két kifejezés ugyanakkor – bár most épp ugyanazt jelentik – nem „definíció szerint” szinonimák. Legalábbis Michel De Vroey elmélettörténész, az Université Catholique de Louvain professor emeritusa szerint, aki tavaly októberben Budapesten „A főáramú közgazdaságtan kialakulása és fejlődése” címmel tartott előadást.
De Vroey és szerzőtársa, Luca Pensieroso (2016) Leijonhufvud módszertanából indulnak ki, miszerint egy közgazdasági elmélet nem más, mint bizonyos módszertani kérdésekre adott specifikus válaszok összessége. Ez azt jelenti, hogy a közgazdasági iskolákat gyakorlatilag egy döntési fa egyes ágaiként lehet ábrázolni, ahol az egyes faágak felelnek meg az egyes teóriáknak. A szerzőpáros szerint minden közgazdasági iskola felírható ezzel az „elágazásos” (bifurcations) módszerrel, ami lehetővé teszi a közgazdasági elméletek rendszerének, a közgazdaságtan „széttöredezésének” (fragmentation) bemutatását is. Az elméletek rendszere természetesen időről időre változik, hisz egyes elméletek eltűnnek, új teóriák jelennek meg, iskolák szétválnak, egymásba olvadnak stb.
A neoklasszikus megközelítés egyike ezen „faágaknak”, közgazdasági iskoláknak, a mainstream azonban nem. A fősodor megjelenését De Vroey az 1980-as évekre teszi, amikor több közgazdasági területen (makroökonómia, ipari gazdaságtan, munkagazdaságtan, fejlődési gazdaságtan, illetve az alkalmazott gazdaságtan) egyszerre, egymástól függetlenül elkezdtek megerősödni a módszertani elvárások, a korábbi laza standardok szigorúbbá váltak. A szerzők szerint a közgazdaságtant ekkor érte el a tudomány és az élet egyéb területein is jellemző „minőségbiztosítási” hullám, ami többek között azzal járt, hogy kialakult egy általánosan elfogadott kép arról, milyen módszertannal lehet a legmegalapozottabban tudományos következtetéseket levonni (certification). Ezzel párhuzamosan a folyóiratokat is elkezdték rangsorolni, a legjobb journal-ek pedig csak a fenti módszertani elvárásoknak megfelelő papírokat fogadták be – ez volt gyakorlatilag a mainstream megszületése, ami ezek szerint végső soron nem más, mint egyfajta „módszertani best practice”. Ennek jelen állás szerint sine qua non feltétele a matematikai érvelés és az explicit mikroökonómiai alapok, a mainstream pedig gyakorlatilag a szűken értelmezett neoklasszikus iskola módszertani megoldásait jelenti. De hangsúlyozzuk ki: jelenleg!