A tavaly decemberben a patinás London School of Economics bejáratára felerősített közgazdasági-reform proklamáció 33 tézisből áll, de fő alapvetése talán az alábbi bővített mondatban is összefoglalható: meg kell törni a neoklasszikus iskola monopóliumát, hogy egyfajta tudományos pluralizmus váltsa fel a mostani főáram (mainstream) intellektuális hegemóniáját. A fenti mondatban két kulcskifejezés dőlt betűvel szerepel, a neoklasszikus és a mainstream, amit a proklamációt jegyző kutatók szinonimaként használnak (a preambulumban és a 33 tézisben a neoklasszikus kifejezés két alkalommal fordul elő, miközben a „mainstream” 6 alkalommal). De valóban teljesen ugyanazt jelenti a két kifejezés? Amennyiben a neoklasszikus alapokat elvető új paradigma születik, akkor nem lesz-e valami más az új mainstream? Vagy mindenhol mást tanítanak majd közgazdaságtan címszó alatt és iránytű nélkül maradnak a közgazdászok?
Ami az első kérdést illeti. Kétségtelen, hogy a közgazdasági közélet mainstream alatt jellemzően a neoklasszikus iskolát érti, hisz valóban ez az a megközelítés, ami a tudományos életben a legelterjedtebb, a leginkább elfogadott, ezt tanulják az egyetemi szemináriumokon New Yorktól Bombayig. A két kifejezés ugyanakkor – bár most épp ugyanazt jelentik – nem „definíció szerint” szinonimák. Legalábbis Michel De Vroey elmélettörténész, az Université Catholique de Louvain professor emeritusa szerint, aki tavaly októberben Budapesten „A főáramú közgazdaságtan kialakulása és fejlődése” címmel tartott előadást.
De Vroey és szerzőtársa, Luca Pensieroso (2016) Leijonhufvud módszertanából indulnak ki, miszerint egy közgazdasági elmélet nem más, mint bizonyos módszertani kérdésekre adott specifikus válaszok összessége. Ez azt jelenti, hogy a közgazdasági iskolákat gyakorlatilag egy döntési fa egyes ágaiként lehet ábrázolni, ahol az egyes faágak felelnek meg az egyes teóriáknak. A szerzőpáros szerint minden közgazdasági iskola felírható ezzel az „elágazásos” (bifurcations) módszerrel, ami lehetővé teszi a közgazdasági elméletek rendszerének, a közgazdaságtan „széttöredezésének” (fragmentation) bemutatását is. Az elméletek rendszere természetesen időről időre változik, hisz egyes elméletek eltűnnek, új teóriák jelennek meg, iskolák szétválnak, egymásba olvadnak stb.
A neoklasszikus megközelítés egyike ezen „faágaknak”, közgazdasági iskoláknak, a mainstream azonban nem. A fősodor megjelenését De Vroey az 1980-as évekre teszi, amikor több közgazdasági területen (makroökonómia, ipari gazdaságtan, munkagazdaságtan, fejlődési gazdaságtan, illetve az alkalmazott gazdaságtan) egyszerre, egymástól függetlenül elkezdtek megerősödni a módszertani elvárások, a korábbi laza standardok szigorúbbá váltak. A szerzők szerint a közgazdaságtant ekkor érte el a tudomány és az élet egyéb területein is jellemző „minőségbiztosítási” hullám, ami többek között azzal járt, hogy kialakult egy általánosan elfogadott kép arról, milyen módszertannal lehet a legmegalapozottabban tudományos következtetéseket levonni (certification). Ezzel párhuzamosan a folyóiratokat is elkezdték rangsorolni, a legjobb journal-ek pedig csak a fenti módszertani elvárásoknak megfelelő papírokat fogadták be – ez volt gyakorlatilag a mainstream megszületése, ami ezek szerint végső soron nem más, mint egyfajta „módszertani best practice”. Ennek jelen állás szerint sine qua non feltétele a matematikai érvelés és az explicit mikroökonómiai alapok, a mainstream pedig gyakorlatilag a szűken értelmezett neoklasszikus iskola módszertani megoldásait jelenti. De hangsúlyozzuk ki: jelenleg!
A fenti összefüggés ugyanis változhat, hiszen elképzelhető, hogy idővel nem a neoklasszikus, hanem egy másik módszertani váz lesz majd a legjobbnak elismerve a közgazdász-világban. De Vroey szerint ebbe az irányba mutat például, hogy már ma is van olyan ága a közgazdaságtudománynak, ami nem sorolható a neoklasszikus körbe, de a mainstream részének tekinthető. A top journal-ekben az utóbbi időben egyre több olyan tanulmány jelenik meg, amely a szerzők szerint a széles értemben vett neoklasszikus körbe sem fér be, ugyanis alapvetően elméleti hozzáadott érték nélküli visszaméréseket tartalmaz (purely factual approach). Ezt a publikációs kört De Vroey az 1920-ban alapított amerikai National Bureau of Economic Research-höz (NBER) köti, de ide sorolhatóak a magatartási közgazdaságtanhoz (behavioral economics) kötődő tanulmányok is. Az alábbi ábrán a pirossal kijelölt iskolákat tekinti de Vroey a maisntream részének, azaz olyan megközelítéseknek, amelyeknek helye van a legmagasabban jegyzett folyóiratokban.
Az intellektuális bezárkózás és a vita hiánya szöges ellentétben áll a tudományos hozzáállással és a társadalmi érdekkel, ezért jogos felvenni vele a harcot. A tudomány megújítása közben ugyanakkor érdemes észben tartani, hogy annak hozzáadott értéke van, ha a közgazdász-társadalom meg tudja határozni, mit tekint aktuális tudása szerint a legjobb és ezért követendő módszertani keretrendszernek. Ha elfogadjuk, hogy az egyéb tudományokhoz és az élet számos egyéb területéhez hasonlóan a közgazdaságtanban is determinálhatók a legjobb gyakorlatok, és a módszertani igényességgel szembeni elvárás is megmarad, akkor jó eséllyel a közgazdaságtudomány megújulását követően is lesz mainstream – csak épp lehet, hogy akkor már nem a neoklasszikus szinonimája lesz, hanem egy másik megközelítésé.
Magyarország az elsők között kezdett aranyvásárlásba, az arany értéke pedig azóta a százszorosára nőtt, így stratégiai előnybe kerültünk.
Mi lesz a jövője az aranynak?
A Tempóban most az MNB-ügy kerül terítékre. Ez valóban egy tiszás öngól lenne?
Az érmék előoldala a Föld és a világűr találkozását, illetve a Hunor által űzött Csodaszarvast a hagyománynak megfelelően, csillagképként jeleníti meg.
A frissen kibocsátott érmével fizetni nem lehet, alapvető célja inkább a ismeretterjesztés.
A nyomozás valójában nem évek óta, csak január óta zajlik.
Ehhez persze tovább kéne jutni.
Hatalmas bajban lett volna az ország, ha bekövetkezik, amitől a kormány tartott.
