A vak veréb és a rettenetes sárkány

„A Mohács-kód megfejtésének egyik legfontosabb kérdése: ha ennyire egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, miért választotta a védekezés helyett a támadást a magyar sereg?

Hiszen a kancellár óvatosságra intette és a csata elhalasztására próbálta rábeszélni mind a királyt, mind a haditanács előkelőit, mivel Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát gróf is azt üzente a királynak, hogy az ellenségtől távolabb eső helyen tartózkodjon addig, amíg a különböző irányokból várható erdélyi, horvátországi, szlavóniai, cseh, morva, sziléziai segédcsapatok összejönnek, de legalább kettőjük megérkezése előtt össze ne csapjon az ellenséggel. Brodarics egyébként már augusztus 6-i levelében megírta Mária magyar királynénak, hogy szerinte »harminc napon belül aligha lehetséges, hogy akkora seregünk lesz, hogy a biztos vereség kilátása nélkül megütközhessünk az ellenséggel«. De a táborban senki sincs egy véleményen vele, a sereg vezetői közül »mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni«, s őt beijedt gyávának nevezik, mert azt tanácsolja a királynak és nekik is, hogy óvatosak legyenek. A haditanács többsége, s maga Tomori fővezér is – főként a katonák csodálatos lelkesedésének és győzelembe vetett hitének hatására – ráerőltette a királyra az ütközet vállalását, amire reagálva Perényi Ferenc váradi püspök azt mondta – megjósolta! – a királynak, hogy azt a napot, melyen a csata lezajlik, a »Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni«.

Mindennek tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Zrínyi »vak verébnek« nevezte Lajos királyt, aki Tomori és társai által hagyta magát belehajszolni a »török áfium«, a »rettenetes sárkány« elleni eszetlen ütközetbe, végül a halálba.

A Mohács-kód megfejtésének egy másik fontos kérdése: miért nem kapott érdemi európai segítséget II. Lajos?

Hiszen az oszmán támadás híre már kora tavasszal eljutott nemcsak a Magyar Királyság minden szegletébe, de Nyugatra is. A magyar, egyben cseh uralkodó már április 13-án alázatosan könyörgő levélben kért segítséget VII. Kelemen pápától – »Zuhanunk, zuhanunk, Szentatyám, hacsak az Isten és Szentséged mielőbb meg nem segít« – a török császár ellen, és arra is kérte, hogy bírja rá a keresztény fejedelmeket az egymás közötti viszálykodás beszüntetésére és Magyarország védelmére.

Már 1526-ban is látható volt – amit később mérvadó történészek számszerűen kimutattak –, hogy a Magyar Királyság összes gazdasági-pénzügyi és katonai erőforrásai önmagukban nem voltak elégségesek az oszmán támadás elhárítására. I. Szulejmán birodalmának területe ötször, népessége négyszer, összes bevétele szintén ötszöröse volt a magyarénak, s hadereje lényegesen nagyobb, korszerűbb és szervezettebb, vagyis ütőképesebb, ezért II. Lajos seregének még akkor sem lett volna esélye a győzelemre, ha az összes ígért, remélt, várt hazai segédcsapat augusztus 29-e előtt Mohácsra érkezik.

Reális esély (elméletileg) akkor nyílhatott volna, ha a két legerősebb európai uralkodó, Habsburg V. Károly német-római császár és Valois I. Ferenc francia király félreteszi saját háborúját és egymás ellen hadakozó seregeik számottevő részét Magyarországra küldik. Ez azonban – mivel az európai hegemóniáért vívott ádáz küzdelemben egymást expressis verbis és ténylegesen is nagyobb ellenségnek tekintették, mint a törököt! – irreális feltételezés, illetve remény volt.

A magyar történelmi emlékezet egyik fő motívuma, hogy Mohács »nemzeti nagylétünk nagy temetője« (Kisfaludy Károly), amiért a széthúzás, a pártos honfivér, az országvezető réteg önzése, tehetetlensége, mulasztása, sőt egyesek árulása volt a fő felelős.

Például Kemény Zsigmond 1838-as remek esszéjében azt írja, hogy a magyar erő alásüllyedése, az ország fejetlensége és összeroskadása »a Mátyás által lenyomott oligarcha párt korlátlan hatalomra jutásának« volt a következménye.

Szekfű Gyula a Mohács négyszázadik évfordulóján a Napkelet folyóiratban közölt tanulmányában szintén az ország vezetőinek tehetetlenségét és önzését bírálja. A kiváló történész szerint Tomori Pál volt »hataloméhes és pénzsóvár önző társai közt egyetlen, ki önzetlenül, magasabb érzésből, vallásos kötelességből szolgálja az országot«, s egyedül neki köszönhetjük, hogy nem kell pirulnunk Mohács katasztrófájáért!

A Mohács-kód megfejtése során arra is válaszolni kell: ha ilyen, ennyire önző, tehetetlen, uralkodásra méltatlan és alkalmatlan volt Magyarország akkori vezetése, hogy lehet az, hogy a király és vele együtt a főurak és főpapok nagy része, továbbá több ezer köznemes bátran vállalta a harcot és életét áldozta a haza védelmében?

Mindenki, aki a katasztrofális csatavesztés okait és felelőseit keresi, a maga tudása, felfogása, (elő)ítélete alapján emel ki az akkori roppant összetett és zűrzavaros geopolitikai konstellációból valamit és valakit. Valóban számos fontos belső és külső okot, körülményt, felelőst lehet megjelölni, de szerintem »Mohács« minden másnál fontosabb oka, ha úgy tetszik: felelőse nem más, mint a három legnagyobb oszmán szultán egyike: I. Szulejmán.”

Nyitókép forrása: Szamizdat