Kihalt, üres tereken át cipeltem valamit, ami haszontalan. Ez a mondat szép definíciónak tűnik a költészetre

Nyári kora délelőtt, az ostiai tengerpart szinte üres. A homoksáv peremén bedeszkázott ablakú büfébódék. Mintha valamikor elmenekültek volna innen az emberek. Csak néhány rikítóan színes lebernyegbe öltözött afrikai árus bandukolt fel és alá a parton, a hátukon mindenféle felfújható állattal, delfinekkel, pelikánokkal és krokodilokkal. Ilyesmikből nálunk is jelentékeny mennyiség halmozódott fel az évek során, a kamrában külön polcuk van ezeknek a jobbára ízléstelen külsejű lényeknek. Az árusok látványa egészen álomszerű volt, és valamiért a Pink Floyd High Hopes című dalának videóklipjére emlékeztettek. Abban a klipben mindenféle hatalmas lufik gurulnak és görögnek az angol tájban valamilyen homályos indokkal. Mintha ezeket az egykedvű árusokat valaki instruálta volna a távolból, hogy melankolikus lassú­sággal ténferegjenek a kora reggeli párákból éppen csak kibontakozó tenger előterében a titokzatos, láthatatlan rendező víziójának megfelelően. A céltalan ténfergésnek egyébként én is régi és meghitt barátja vagyok. Újra és újra meg kell állapítanom, hogy legkedvesebb időtöltésem mindig is a séta volt, leginkább a konkrét cél nélküli séta. Ahogy a kutyák, jómagam is szeretek csavarogni. Az afrikai árusok persze korántsem az önfeledt csavargás jó érzésével rótták hosszú köreiket a bizonyos értelemben elhagyott háborús hadszíntérnek tűnő tengerparti strandon. Dolgoztak, ahogy mondani szokás. Feltehetően messziről lerítt rólam, hogy nem leszek az ügyfelük, így hát nagy ívben elkerültek, rajtam kívül viszont senki más nem volt a parton belátható távolságban. Mindez azonban nem zavarta őket, nem ültek le, nem álltak le diskurálni egymással, nem gyújtottak rá, egyszóval semmi olyasmit nem csináltak, amit mifelénk hasonló helyzetben azonnal csinálnának az emberek. Ezek az afrikai árusok valami aszketikus kötelességtudattól hajtva tudomást sem vettek arról, hogy vállalkozásuk a legenyhébben szólva is reménytelen. Tiszteltem őket ezért, nem mondhatok mást. A tiszteleten túl pedig az is eszembe jutott, ahogy elnéztem őket, hogy tulajdonképpen én is valami nagyon hasonlót csináltam szinte egész életemben. Kihalt, üres tereken át cipeltem valamit, ami haszontalan. Ez a mondat szép definíciónak tűnik a költészetre, pontosabban arra, amit az úgynevezett irodalmi munkásságom takar. 

A csavargás, az elveszés, a térképről való lejövetel, erről akartam volna inkább mondani valamit, de nagyon elvittek ezek az tengerparti emlékrétegek. Abban a tengerparti délelőttben is az volt a legjobb, hogy senki sem tudta, hol vagyok. A többiek Rómában maradtak, én korán reggel leléptem, nem szóltam nekik, hová megyek. A tengert akartam látni, ilyen egyszerű ez. De nem vártam semmit a tenger látványától, sem katarzist, sem feloldozást, sem inspirációt. Ilyesmit nem szabad várni a tengertől, ahogy más geográfiai tüneménytől sem. Legfeljebb utólag, különösen szerencsés csillagállás esetén, hónapokkal vagy évekkel később. Addigra ülepedik le, desztillálódik, vagy ki tudja, mit csinál a lélek mélyvilágában egy élmény. És onnantól kezdve talán már kezdhetek vele valamit. Ami azt jelenti, hogy valami furcsa fáziskésésben élek, lelki és szellemi eltolódásban. Folyamatosan a múltban vagy egy lehetséges jövőben. Abban, amit mostnak szokás nevezni, szinte soha. Olyan ez, mint az éjszakai égbolt, hogy ezzel a banális hasonlattal éljek. Mert az éjszakai égbolt jelen ideje sem létezik, vagyis amit mi annak érzékelünk, az a múlt, ráadásul nem is egy „kollektív” múlt, hanem minden egyes csillag külön múltja. Az egyik pislákolás ötvenéves, a másik kétszáz, a harmadik háromezer. Ez a milliárdnyi külön múlt borul fölénk minden éjszaka, és az egyetlen, ami talán egybefoghatja ezt a látványt, az valami olyasmi, amit a fiatalon meghalt nagyszerű költő, Simon Balázs így fogalmazott meg Ősz című versében: „Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál.”

Nyitókép: Földházi Árpád