Forgatási napló

Állok az Ipolyban. A vize nagyjából harminc centi mély, és legalább huszonhat fokos. Régebben augusztus végére alakultak ki ilyen állapotok, most már június közepére. A hajdani ártér megmaradt fái alatt bivalyok hűsölnek. Hűsölnek és dagonyáznak. Látható élvezettel henteregnek a sáros vízben. El sem merem képzelni, hogy ha mostanra ilyen állapotok alakultak ki, mi lesz itt két hónap múlva. 

Nem egészen önszántamból álldogálok a meder közepén a sípcsontig érő vízben, hanem mert egy forgatás helyszínén vagyunk. Egy úgynevezett portréfilm készül rólam, és ennek egyik helyszíne az Ipoly-part. A helyszíneket én találtam ki. A rendező arra kért, állítsak össze olyan helyszíneket, amelyek számomra fontossá váltak az elmúlt évtizedekben.

Hogyan lehet ezeket rangsorolni? A vége az lett, hogy összeraktam valahogy egy listát, amelyen szerepelt többek között egy erdei ház és a szülői ház, egy kocsma, az Ipoly és a mostani otthonunk. De nyugodtan választhattam volna egészen más helyszíneket is. 

Hány fontos helyszíne van egy ember életének? Ki tudná ezt megmondani. Engem alkatilag feszélyez egy ilyen helyzet, hogy tehát kamerával és mikrofonnal rögzítik, amit mondok. A stáb tagjai viszont olyan kedves és szeretetreméltó fickók voltak, hogy ez a feszélyezettség egy idő után elmúlt. Már majdnem úgy álldogáltam az Ipolyban, mintha magamtól mentem volna oda. Ahogy a kocsmában is úgy üldögéltem, mintha tényleg magamtól akartam volna oda betérni.

Miért sürgölődnek itt körülöttem emberek mindenféle hülye kamerákkal? Halványan emlékeztek még rám a régi időkből, de ezekből az emlékeikből nem következett ez a helyzet. Vajon ki lett belőlem azóta, hogy itt filmeznek? Ezek a kérdések nem elkerülhetők, és mondanom is kellett nekik valamit erről. 

Ja, hogy költő vagy, meg írogatsz, aha, értem. Egykedvűen vették tudomásul, nem voltak kérdéseik és kommentárjaik, amiért igazán hálás vagyok nekik. Nagyon kínos beszélgetések tudnak kialakulni ebből, de itt most nem alakultak ki. Olyan kérdések kerülhetnek elő, amelyekre nem lehet válaszolni. Vagy ha lehet is, azok csak rossz válaszok lehetnek. 

Bent vastagon állt a füst, a cserépkályhában ropogott a tűz, a tévé lenémítva ment. A félhomályban pedig ott ült az a néhány ismerős figura, aki mindig itt ült, rendíthetetlenül. Húszéves vagyok, a barátom, akivel érkeztem, huszonkilenc. 

A harminc évvel ezelőtti közönségből egy-két túlélő maradt, köztük egy hajdani irodalomtanár, aki először nem ismert meg, majd miután közöltem vele, ki vagyok, rávágta, hogy épp a hetekben olvasta valamelyik könyvemet. Egy velem egyidős figura, akit még az általános iskolából ismerek, és aki közölte, hogy a kormányváltással elvesztette a munkáját, pedig nem is újságíró volt, hanem reklámplakátokat ragasztott mindenfelé az országban. A kocsmáros, aki régóta igyekszik túladni a kocsmán, de már maga sem hisz benne, hogy sikerülni fog. Elvégre az a tucatnyi ködlovag, aki még ide jár, nem tudja eltartani a helyet.

Szóval húszéves vagyok, bejövök ide a barátommal sárosan és fáradtan, a fejem tele az erdei képekkel és mindenféle gondolatokkal, az erdei beszélgetések lecsapódásaival. De nem csapódott le semmi igazából, csak ez a gondolatrajzás van, az érzések és benyomások kaotikus gomolygása. Ha azokra az időkre gondolok, mindenekelőtt erre a gomolygásra gondolok, a számtalan kérdésre, amelyre akkor sem volt válasz és most sincs. Mintha ez a gomolygás maga lett volna az ifjúságom. És ez minden bizonnyal így is volt. 

Mesélek aztán valamit erről a filmben, de miközben beszélek, érzem, hogy ez így nem teljesen pontos. Pedig igyekszem nem mellébeszélni, de közben tudom, hogy az „egész” valójában elmesélhetetlen.

A „mindent” nem lehet elbeszélni, legfeljebb csak töredékeket. És aztán az is eszembe jut – de erről hallgatok a filmben –, hogy miként is állok ma ezzel a gomolygással. Leülepedett-e bármi is belőle. Vagy elapadt-e az egész, ahogy az Ipoly csillámló sodrása lesz egyre vékonykább az évek múlásával.

(Nyitókép: az Ipoly Szob közelében / MTI, Bodnár Boglárka)