Kárpátaljaiként a béke mellett szavazok! – Tarpai Viktória színésznő a Mandinernek

Kárpátalján indult a pályája. Hogyan kezdődött a színházzal való kapcsolata?

Az én pályám, az én szeretett hivatásom, a színház valóban Kárpátalján kezdődött, egy gyermekstúdióban a faluban. Hét évig voltam annak a tagja, közben pedig 13 és 15 éves koromban bekerültem a Beregszászi Színház két előadásába is. Ezt a színházat Vidnyánszky Attila  alapította kollégáival együtt. Így kezdtem el velük járni az anyaországot, miközben otthon is játszottunk, és rengeteg nemzetközi fesztiválra is eljutottunk. Később, 18 éves koromban felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol 2002 és 2005 között tanultam. Ezután egyenes út vezetett haza, Beregszászra. Nagyjából 2012 óta kapok egyre több felkérést az anyaországban is, Budapesten, Vácott és más helyszíneken. Hat évvel ezelőtt pedig megalakult a Déryné Program, amelynek jelenleg is a társulatához tartozom, miközben továbbra is a Beregszászi Színház tagja vagyok.

Most a Déryné Programmal járják az anyaországot, gyakran Budapesten is próbálnak. Mennyire érzi ma is a kárpátaljai gyökerek megtartó erejét? Mennyiben segíti ez a munkáját?

Abszolút érzem. Az egy nagyon biztos alap az életemben. Szoktam is mondani, hogy ez a színházi bölcsőm. A gyökereim ott maradtak, és amennyire tudom, továbbra is táplálom és ápolom őket, mert nélkülük itt sincs semmi.

Amikor a  Fidesz-kormány életre hívta ezt a programot, annak kifejezetten célja volt, hogy a kultúrát az ország minél több pontjára eljuttassa. Ön szerint sikeres volt ez a kezdeményezés? Milyenek az emberek reakciói?

Úgy gondolom, ennek nagyon nagy ereje és hatása van. Ennek a missziónak valóban az a célja, hogy a magyar kultúrát, a magyar színházat olyan kistelepülésekre is elvigyük, ahol nincs a közelben színház, 

Olyan helyeken is jártunk, amelyekről korábban nem is hallottam, és közben a program folyamatosan bővül. Nagyon sok alprogram kapcsolódik hozzá, a legkisebb gyerekektől az idősebb korosztályokig több réteget lefed. A magyar kultúra itt nem csak a színházat jelenti: a bábelőadásoktól kezdve számos más kezdeményezésen át nagyon sokféle program tartozik ide. Ez egy rendkívül szerteágazó vállalás.

A számok is azt mutatják, hogy erre igenis van igény. Egy-egy fellépésnek híre megy, és legközelebb már a környékbeli közösségek is csatlakoznak. Közben új előadások is születnek: létrejön egy produkció, itt Budapesten elpróbáljuk, bemutatjuk, játszunk belőle néhány előadást a Déryné Program keretében, aztán elindulunk vele az országba. Ma már ráadásul a program a határon túlra, az elszakított területekre is eljut.

Külhoni magyarként, egy speciális kárpátaljai kulturális közegből érkezve mit tud hasznosítani ebből a mindennapi munkája során? Be tudja emelni a kárpátaljai világot a színészi működésébe?

Abszolút. Sokan kérdezik, ez hogyan működik nálam, hiszen ez egy merőben más világ. Amikor 18 évesen felkerültem Budapestre, először hosszabb távon szembesültem azzal, mennyire más közeg ez. Már önmagában az, hogy egy nagyvárosba kerültem a 2200 lelkes szülőfalumból, rengeteg meglepetést és rácsodálkozást hozott. De az ember figyel, tanul, és szépen lassan belejön ebbe a másfajta életstílusba. Ugyanakkor én itt is muzsalyi, kárpátaljai lányként élem az életemet. 

Emlékszem, amikor a Pesti Magyar Színházban volt egy kis szerepem, és nem tudtam pontosan, hogyan oldjam meg azt a néhány mondatot, egyszer csak elővettem a muzsalyi tájszólásomat. És működött. Ennek a történetnek tehát sok áldása is van. Nagyon színes közegben nőttem fel. Sokféle nemzetiség élt együtt, énekeltük egymás dalait, a gasztronómiában is átvettünk egymástól dolgokat, becsúsztak más hangok, színek, érzések.

Ukrajnában most háború dúl. A művészvilágból is sok megszólalást hallani ezzel kapcsolatban. Ön helyi érintettséggel mennyiben éli meg másként mindezt, mint azok, akik Budapestről próbálják értelmezni a helyzetet?

Szerintem egészen másként, mert nekem van személyes tapasztalatom. Az életem nagyobb részét Kárpátalján éltem le. Az, hogy vendégjátékokra jártam ide, egy dolog, de a mindennapjaim világa sokáig ott volt, és bizonyos értelemben ma is ott van, hiszen ott él a családom egy része, ott vannak a barátaim, napi kapcsolatom van velük.

Más az, amikor az ember ezt nem kívülről figyel valamit, hanem benne él, vagy legalábbis személyesen kötődik hozzá. Amikor hazamegyek, majd visszajövök, sokszor kell néhány nap, mire a lelkem helyrerázódik, mert valami olyasmivel találkozom szembe, 

Ilyenkor az emberben csak egy mindenek feletti bizalom marad: hogy aminek egyszer kezdete volt, annak egyszer vége is lesz.

Nekem azért is más ez, mert ott születtem, és sokszor a saját bőrömön is éreztem azokat a hátrányokat, amelyek abból fakadtak, hogy mi ott kisebbségként élünk. Az anyaországban nem kell nap mint nap megharcolni azért, hogy az ember magyar. Nekünk odahaza ezért sokszor igenis meg kellett küzdenünk.

Elkényelmesíti ebből a szempontból a budapesti, anyaországi lét az embert?

Nem. Én nem tudok másként gondolkodni, csak otthoni aggyal, lélekkel és érzelemvilággal. Nem ítélem el azokat, akiknek erről más a véleményük, csak azt mondom: ha nincs személyes tapasztalat, az egészen más helyzet. Én csak úgy tudom élni tovább az életemet Budapesten, vagy bárhol a világban, hogy az otthoni világ bennem van. Az segít, abból élek, az nevettet meg, az tart meg. Napi kapcsolatom van az otthoniakkal, és sokszor nagyon nehéz ez a menni vagy maradni kérdése. Az emberben ott van: mi lett volna, ha maradok? Nem biztos, hogy el kellett volna jönnöm. De akkor adódott egy lehetőség, és úgy éreztem, élnem kell vele.

És akárkivel beszélgetek, mindig erre bátorítjuk egymást: soha ne felejtsünk el hazagondolni. Mindig az az első kérdés, mivel tudok hazasegíteni. Ebben a mostani helyzetben ez hatványozottan igaz. Jó páran vagyunk, akik bár jelenleg nem otthon élünk, minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy valamit segítsünk, valamit könnyebbé tegyünk.

Sok kárpátaljai fiatalnak ma már nincs is igazi döntési lehetősége, hiszen menni kell katonának, jön a behívó, vagy elvisznek a kényszersorozó tisztek.

Igen, sajnos így van. Ez rendkívül fájdalmas, amikor az ember hallja az ismerőseitől, hogy milyen keményen élik meg ezeket a mindennapokat. És ez nemcsak a férfiakat érinti. A nőkre is rengeteg pluszteher hárul: egy édesanyának ugyanúgy tovább kell vinnie a családot, amikor lehet, hogy a családfő vagy a fiúgyermek távol van.

Beszéltünk már arról, hogy a magyar kormányzat nemcsak az anyaország különböző részeire igyekezett eljuttatni a magyar kultúrát, hanem sok szempontból a külhoni magyarság kulturális életét is támogatta. Ön ezt hogyan látja?

Abszolút így van. Amikor még teljes egészében odahaza éltem, 

Kultúrházak újultak meg, különböző kezdeményezések erősödtek meg, új életre kelt a néptánc, a népművészet több ága, a zenei képzés, a népzene, a komolyzene, és természetesen a színház is. A színházi életben is megvolt ez az oda-vissza hatás: nemcsak mi jártunk Magyarországra, hanem anyaországi társulatok előadásai is eljutottak hozzánk. Nagyon sok területen és nagyon sokféleképpen támogatta az anyaország a külhoni magyar kultúrát, annak fejlődését és terjesztését.

Most vasárnap országgyűlési választások lesznek. Tervez szavazni?