„Honnan ez a gőg, Ervin? A Zámbó Jimmy-alakításod bátorít fel ennyire?” – Vidnyánszky Attila kíméletlenül kiosztotta Nagy Ervint

Kedves Ervin!

A vasárnapi személyeskedő Facebook-bejegyzésedet olvasva kénytelen vagyok reagálni. Válaszolhatnék az írásod cinikus, fölényeskedő hangnemében, de inkább a tartalmi kérdésekre összpontosítok. Egy jó ideje interjúkban utalgatsz rám, megszólítgatsz engem, de amikor Kárász Róbert podcastjéban kifejeztem, hogy szívesen vitáznék a felvetéseidről nyilvánosan, te menekülsz a lehetőségtől. Nem most kezdted, hiszen hónapok óta valótlan, rágalomszerű megjegyzéseket teszel rám a nyilvánosságban, így már korábban megkértem a munkatársaimat, vegyék fel a kapcsolatot Rónai Egon szerkesztő úrral és a Partizán csapatával. Nem hívtalak ki vitára, mindössze felajánlottam, hogy a tisztázás szándékával leülök veled. Már hónapok óta gondolkozol a kifogáson, miért is ne megbeszélhetnénk élő műsorban a nézeteltéréseinket. Közel fél év izzadságos munkájával tegnapra kitaláltál egy teljesíthetetlen kifogást. Bátorság, felkészültség, egyenes gerinc. Legyen akkor így, ha nem vállalod a vitát szemtől szemben, röviden reagálnék a velem szemben megfogalmazott vádjaidra. 

Azt kérdezed, hogy „miért nem sikerül egyetlen magyarországi rendezőt se meghívni rendezni a nagyszínpadra egy évtized alatt” a vezetésem óta a Nemzeti Színházban? Bozsik Yvette, Árkosi Árpád, Szomjas György, Sardar Tagorovsky vagy Vecsei H. Miklós is rendezett nálunk a nagyszínpadon. De több mint negyven magyar rendező előadását fogadtuk be és láttuk vendégül. A Nemzeti színpadain az elmúlt évtizedben egyébként 18 magyar rendező rendezett, köztük olyan alkotók, mint Zsótér Sándor vagy Szász János. 

Szintén kérdezed, hogy „Hol volt ez a kegyes vezető, amikor az SZFE hallgatóival kellett volna diskurálni?” Kérdezd meg a több mint ötórás beszélgetésről Sodró Elizát vagy Tarnóczy Jakabot, hiszen ők is részt vettek azon az alkalmon, amit az egyetem több mint hatvan akkori hallgatójával és fiatal színészekkel folytattam Szabó László moderálásával a Nemzeti Színházban. És nem ez volt az egyetlen alkalom. Tehát megint nem mondasz igazat. 

Ezen kívül pedig több mint egy évtizedig folyamatosan próbáltunk a legtöbb színházat tömörítő érdekképviselet, a Magyar Teátrumi Társaság nevében a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) korábbi vezetéseivel párbeszédet folytatni. Természetesen minden kísérletünket lesöpörték az asztalról. Ez nem interpretáció, hanem tények. 

„Hol volt az európai don Vidnyánszky, amikor a teljes magyar független színházat véreztetted ki, és egy komplett színházrendezői generációt száműztél külföldre?” – veted fel a szokásos toposzt, miközben nem teszel említést arról a közel tucatnyi egyeztetésről, amit a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) vezetőivel folytattam. Ezekről egyébként számtalan híradás is megjelent, bár akkoriban te még színész voltál, mit érdekelt a színház maga? 

Persze ezeknek az egyeztetéseknek az eredménye valóban kiábrándító. Az egyetemi hallgatók között többen olyan gyűlölettel viseltettek irántam, hogy az érvek ilyen légkörben nem számítanak. Az alternatív társulatokkal kapcsolatban pedig hosszas egyeztetés után sem derült ki más, minthogy nincs víziójuk. Már azon kívül, hogy több pénzre volna szükségük. 

Ami másfél évtizede száz körül járt, mostanra eléri a kétszázat. Ez egészen abszurd szám, csak összehasonlításul: a nálunk kétszer nagyobb lakossággal, és jelentős színházi kultúrával rendelkező Romániában 15-20 független társulat van.  

A Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását is gyakran kárhoztatod. Az egyik külföldre menekülő rendező, Schilling Árpád írta még annak idején az SZFE-ről: „Teljesen tisztán érkező fiatalemberek egy-két év alatt pszichológiai esetekké válnak, mert a tisztaság, a magukkal hozott tehetség besározódik, és a helyére zavaros valami kerül. A tanárok pedig nem teszik őket helyre. S ott van a bűnbarlang, a kollégium. Öngerjesztő őrület, amikor olyan pózokat kell felvenni, mint az ivás. Ha valaki rendet akarna vágni ebben az iskolában, akkor mindent nulláról kellene kezdenie, mert a bűn beleivódott a falakba.” A modellváltás ezt a világot számolta fel, nyilván komoly, évtizedes rutinok sérültek, és sajnálom, hogy a korábbi működésért felelős emberek a megfelelés-igazodás szemléletét évtizedeken keresztül örökítették át jelentős számú hallgatóra. Ők gyűlölködnek, amúgy minden évben rekordjelentkezés van. 

Felrovod nekem, hogy „miért is próbálod 12 éve irgalmatlan aknamunkával megosztani, és szétzilálni a szakmánkat, csak mert nem úgy bántak veled anno, ahogy elvártad volna…” A megosztottságról annyit, hogy a Hiller István-féle előadó-művészeti törvény esetében a legkisebb változtatásra, kompromisszumra sem voltak képesek az elődeid, mi (a Magyar Teátrumi Társaság) viszont most is egyeztetéseket folytatunk a Színházi Társasággal az egyetemi képzéssel kapcsolatban. Mindössze annyit kértünk akkor a törvény szövegezőitől, hogy a független társulatok állami finanszírozásának szabjanak törvényi felső határt az összköltés 10 százalékában. Amikor megkérdeztem Csizmadia Tibort, hogy a legalább 10 százalék megfogalmazás lehet-e majd a későbbiekben akár 70 vagy 90 százalék, cinikusan annyit válaszolt: majd az idő eldönti. A hatalmas kincsnek számító magyar kőszínházi rendszerrel szemben akartak egy bizonytalan státuszokra épülő színházfinanszírozási rendszert felépíteni. Örülök, hogy nem sikerült akkor, és csak remélni tudom, hogy te nem ezen munkálkodsz. Akkoriban emiatt és a felszámolhatatlan visszaélésekkel működő taorendszer miatt szakadt szét a szakma.  

Ismét csak cinikusan kérdezed: „Hol volt a vaj szívű (sic!) karmelitaművész, amikor gazdasági bűnözőre bíztatok egy gyerekszínházat?” Először is a kampányotok ellenére a Kolibri megmaradt gyermekszínháznak az új vezetés alatt is, és egy éve mind a nézőszám, mind a jegyárbevétel jelentősen növekedett. Másrészt óvatosabban fogalmaznék a helyedben, amikor a „gazdasági bűnöző” jelzős szerkezetet használod, mert eddig a Kolibri vezetőjével szemben megfogalmazott vádak egyike sem állt meg. (Lakatos Márk barátod esetében még értetted, miben áll az ártatlanság vélelme.) 

Ha leülnénk beszélgetni, szavaid szerint „szembenéznénk közösen a Nemzeti Színház félházaival”. Ezt a hazugságot olyan gyakran emlegetitek, hogy világos: a Nemzeti Színház népszerűsége és szakmai sikerei fájnak nektek a legjobban. A látogatottsági adataink nyilvánosak, de látom: egyszerűbb ugyanazt a hazugságot ismételgetni, mint belebonyolódni a valóságba. Tulajdonképpen jól van ez így: a hozzánk ellátogató, az előadásainkat megtekintő nézők hétről hétre szembesülnek azzal, hogy a veletek egy szelet fújó sajtótermékek valótlanságokat terjesztenek. Éppen a látogatottsággal kapcsolatos propagandátok miatt még korábban megkértem a munkatársaimat, vizsgálják meg, hány előadást, hány évadot él meg a budapesti művészszínházakban egy-egy előadás. Ez ugyanis nem az érzelmeken, hanem a tényeken alapuló szempont. 

Az idén 13. alkalommal sorra kerülő Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM), vagy a 2023-ban megrendezett Nemzetközi Színházi Olimpia szakmai és közönségsikere is mutatja: a Nemzeti minden aknamunkátok ellenére ott van Európa színházi térképén. 2002 és 2010 között ti vajon miért nem szerveztetek nemzetközi színházi fesztivált? Görcsös igyekezettel, levelek tucatjaival próbáljátok lebeszélni az általunk invitált társulatokat arról, hogy elfogadják a meghívásunkat. Erőfeszítéseitek eredménye elég karcsú: a világ legrangosabb társulatai és színházai érkeznek hozzánk. Mert tudják, hogy mi kíváncsiak vagyunk rájuk, szakmai felkészültségünket, vendégszeretetünket mindannyian elismerik. 

Ha nem menekülnél a személyes vita elől, elszámoltatnál „a Tompa Gábor által jegyzett, de be nem mutatott előadás plágium botrányával” (sic!). Mielőtt rátérnék a mostani vádaitokra, felidézném, de nem emlékszem, hogy Alföldi Róbert vezetése idején Csáki Judit, te vagy bárki közületek anyagi kártérítést emlegetett volna, amikor az Amalfi királyné című produkció egyes elemi meglehetősen hasonlítottak egy külföldi előadásra, s emiatt néhány alkalom után le is kellett venni a műsorról. (Megnyugtatásul: most sem érte anyagi kár a Nemzetit.) De vissza a jelenbe! A Tompa Gábor által elindított próbafolyamatot betegség miatt félbe kellett hagyni. Csáki Judit a Revizoron próbálta habosítani az esetet, és természetesen próbál konfliktust szítani Tompa Gábor és Silviu Purcârete között (akinek rendezését Tompa szerinte plagizálta). Szívesen megosztom veled Silviu Purcârete nekem küldött, az internetes kommentárokon felháborodott levelét, amelyben kiáll Tompa mellett és barátjának nevezi. Tompa Gábor tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és rendez a Nemzeti Színházban. Tudom, hogy nektek ennyi elég, hogy kikezdjétek. E két intézmény munkájához hozzájárulni számotokra főbűn – ahogy minden hasonló esetben, úgy most is megkezdtétek a boszorkányüldözést. 

Leveledben felsóhajtasz: „Mennyi csodás lehetőség nyílhatott volna a diskurzusra, ha valódi szakemberekkel vetted volna körbe magad, nem pedig a bólogatók B kategóriás siserehadával!”

A leveled vége felé amolyan freudi elszólásként tőlem kérdezed. „Most pedig vitára hívsz, mert Rogánék rád parancsoltak?! Igen, ez szerintem már nem a te döntésed. Számomra ott veszett el a szabadságod látszata is, ahol hajlott gerinccel hajbókoltál abban a bizonyos páholyban.” A szabadságomat te valóban nem értheted. Egy olyan pártnak dolgozol, amelyik letiltja a képviselőit a nyilvános kommunikációról. A te szemszögedből valóban nehezen átélhető, hogy Beregszászhoz és Debrecenhez hasonlóan én Budapesten is szabad vagyok. Azt mondom és azt teszem, amit a lelkiismeretem diktál. Nem buzdít és nem tilt egyetlen politikus sem.  

Amit a páholyban láthattál, nem hajbókolás volt. Tiszteletet ébreszt bennem a miniszterelnök úr erőfeszítése, amit a nemzetünk és – igen, ez nem túlzás – Európa értékeinek megőrzése érdekében tesz. Ebben a gigászi küzdelemben valamennyi magyar részt vállal, aki számára a hagyományos értékek, a zsidó-keresztény hitünk és a nemzeti szuverenitásunk fontos. Ebben a szellemi harcban a magam kicsiny területén én is síkra szállok. Mindezt önként, a saját meggyőződésem és lelkiismeretem szerint teszem. Tudom, hogy ez számodra idegen lehet, hiszen te is abban az egyetemi szellemiségben szocializálódtál, amelyik – Ascher Tamás útmutatása szerint – a növendék személyiségének szétszedésére, majd felépítésére alapult. 

Nekem szánt üzenetedet egy személyeskedő megjegyzéssel zárod: „Én inkább már azzal az emberrel beszélgetnék, aki a karácsonyi asztálnál veled szemben ül. Az ő szemében már ott vannak Európa fényei, és ez remek lehetőség egy értelmes párbeszéd elindításához.” A Bajnok című előadás címszereplőjeként átléptél egy erkölcsi határt, amikor mások magánéletéből csináltatok Pintér Béla barátoddal színdarabot. És most a családi karácsonyi asztalunkról fantáziálsz. Sokan ülünk annál az asztalnál, és hála Istennek mindenki tekintetében égnek fények. Mivel magyarok vagyunk, hát mindenekelőtt magyar fények, s mivel európainak is tartjuk magunkat, hát európaiak is. A veled szembeni nézetkülönbség nyilván abban van, hogy mit értünk ezen fogalmak alatt. 

Ha a tényekről, a valóságról vitáznál velem, természetesen továbbra is nyitott vagyok. Bár a tegnapi bejegyzésed nem kelt túl sok reményt. Talán igazad van, fölösleges beszélgetni, meg aztán ki tudja, hogy a főnököd megengedi-e neked. A nyilvános vitától való menekülés közepette persze propagandistának nevezed a műsorába engem meghívó Kárász Róbertet. Olvasd vissza a Telex vagy a Népszava veled készült interjúit: csak olyan alákérdezős interjúhelyzeteket vállalsz fel, ahol az érdemi kérdések kockázata minimális. Ha már propaganda… Én továbbra is bemennék veled bárhová, csak annyit kértem: élő adásban beszélgessünk. Vagy ismét becsomagolod egy teljesíthetetlen feltételbe a félelmedet, vagy leülünk beszélgetni. Rajtad áll. 

Nyitókép: Ficsor Márton