Szeretek hasznosan élni – Obádovics J. Gyula a Mandinernek

Ön az eddigi újságírói pályám legidősebb alanya. A háborús nemzedékből voltak már páran, de ön – ha már bort kóstolunk – egy évtizeddel korábbi „évjárat”. Milyen volt kamaszként megélni a világégést?
Akkoriban éppen tanítóképzőbe jártam, ami állami líceumként is működött. Felvidék, Észak-Erdély és Délvidék visszacsatolása után, 1942-ben szerettem volna líceumi érettségit szerezni, de egy rendelet miatt mindenkit tanítóképzőssé nyilvánítottak, mert nagy szükség volt tanítókra. A negyedik év végén, 1945-ben elhatároztam, hogy nem leszek tanító, hanem egyetemre megyek. Az osztályfőnököm irodalom szakra biztatott, mivel szavaltam és sok verset írtam. Eredetileg nem akartam továbbtanulni, mert megszerettem a mezőgazdasági munkát; otthon akartam maradni Baján, de apám közölte, hogy a tizenkét hold föld nem tart el mindannyiunkat.

Hogy sikerült végül érettségit szereznie?
Nem volt egyszerű. A fiúknak ugyanis hivatalosan nem engedték az érettségit, csak a lányoknak. Emiatt írtam egy dühös levelet az ifjúsági lapnak. Nem tudom, hatott-e, de májusban az oktatási miniszter, Ortutay Gyula közölte, hogy a fiúk is érettségizhetnek. Négyen ragaszkodtunk hozzá, így végül szeptember közepén sikerült levizsgáznunk.

Mit szólt a család, hogy egyetemre akar menni?
Anyám sírt, apám pedig ellenezte, mert ő azt szerette volna, ha befejezem a tanítóképzőt. Végül azt mondta: „Addig haza ne gyere, amíg kenyér nincs a kezedben.” Így indultam el Budapestre – egy fogkefével, némi fogporral és egy alsó­nadrággal a táskámban.