Az ország matematikatanára, akinek könyvét még az űrben is emlegették– Obádovics J. Gyula a Mandinernek

Ön az eddigi újságírói pályám legidősebb alanya. A háborús nemzedékből voltak már páran, de ön – ha már bort kóstolunk – egy évtizeddel korábbi „évjárat”. Milyen volt kamaszként megélni a világégést?
Akkoriban éppen tanítóképzőbe jártam, ami állami líceumként is működött. Felvidék, Észak-Erdély és Délvidék visszacsatolása után, 1942-ben szerettem volna líceumi érettségit szerezni, de egy rendelet miatt mindenkit tanítóképzőssé nyilvánítottak, mert nagy szükség volt tanítókra. A negyedik év végén, 1945-ben elhatároztam, hogy nem leszek tanító, hanem egyetemre megyek. Az osztályfőnököm irodalom szakra biztatott, mivel szavaltam és sok verset írtam. Eredetileg nem akartam továbbtanulni, mert megszerettem a mezőgazdasági munkát; otthon akartam maradni Baján, de apám közölte, hogy a tizenkét hold föld nem tart el mindannyiunkat.

Hogy sikerült végül érettségit szereznie?
Nem volt egyszerű. A fiúknak ugyanis hivatalosan nem engedték az érettségit, csak a lányoknak. Emiatt írtam egy dühös levelet az ifjúsági lapnak. Nem tudom, hatott-e, de májusban az oktatási miniszter, Ortutay Gyula közölte, hogy a fiúk is érettségizhetnek. Négyen ragaszkodtunk hozzá, így végül szeptember közepén sikerült levizsgáznunk.

Mit szólt a család, hogy egyetemre akar menni?
Anyám sírt, apám pedig ellenezte, mert ő azt szerette volna, ha befejezem a tanítóképzőt. Végül azt mondta: „Addig haza ne gyere, amíg kenyér nincs a kezedben.” Így indultam el Budapestre – egy fogkefével, némi fogporral és egy alsó­nadrággal a táskámban.

Merész vállalás: a főváros éppen romokban volt.
Valóban merész húzás volt, az első éjszakán még alvóhelyem sem volt. Végül találtam helyet a József Attila-kollégiumban, ahol magunknak kellett falat építeni. Ezt szó szerint értse: a szoba egyik fala hiányzott, első éjjel majdnem megfagytam. Az egyetemet borzalmas körülmények között kezdtem meg: sok helyen még nem volt üveg az ablakokon, csak papír, amit zsírral kentek be, hogy áttetsző legyen. Az épületek is romosak voltak, a jogi kar épületének például nem volt teteje. Az egész ország újjáépítés alatt állt. Nehéz, de tanulságos időszak volt. Az, hogy ilyen körülmények között is sikerült előrejutni, kitartást és alkalmazkodóképességet kívánt. Az akkori tapasztalatok meghatározták az egész életemet.

Milyen volt a háború alatt a magyar vidék valósága?
Például az összes termést be kellett szolgáltatni, a németek gyakorlatilag mindent elvittek. A cséplés a hátsó kertünkben zajlott, és mindig volt ott egy ellenőr is, aki mindent felírt. A fejadag, amit meghagytak, nem volt elég a családnak, így 

és vetőmag is legyen a következő évre – az ellenőrt elzavartuk inni, amíg a zsákokat a padlásra csempésztük.

Hogyan emlékszik a német megszállásra?
1944. március 15-én egy iskolai ünnepségen éppen Sík Sándor versét készültem elszavalni, amikor légiriadót fújtak. Pár nappal később a németek bevonultak Bajára – puskalövés nélkül elfoglalták az egész várost. Ezután néhány diáktársammal németellenes tüntetést szerveztünk, de a lovas rendőrök feloszlatták. Karddal jöttek, és a tanítóképző udvarába kísértek vissza minket.

Hát a rákövetkező orosz megszállásra?
Baján a leventéket 1944. október 20-án plakáton felszólították, hogy jelenjenek meg a régi posta udvarán; nyugatra akarták vinni őket. Élénken él bennem egy kép, ami jól példázza ezt az időszakot: két plakát volt kint egy időben egymás mellett a város főterén, az egyik szerint aki nem megy nyugatra, az hazaáruló, a másik szerint aki hazaáruló, azt felkoncolják. Apám előző nap ért haza Nagyváradról, és azt mondta, nem megyünk sehova. Egy szalmakazalban készített nekünk rejtekhelyet, ott bújtunk el két napra az unokatestvéremmel. Az oroszok október 22-én szállták meg a várost.

Milyen következménye lett volna, ha nyugatra megy?
Többen, akik elmentek, tragikus sorsra jutottak. Orosz fogságba estek, s mivel a Hunyadi-páncélosok halálfejes jelzésű ruhája volt rajtuk, szigorú büntetést kaptak. Egyik osztálytársamat egy ólombányában dolgoztatták, tíz év után jött haza, nem volt se haja, se foga. Ha apám nem állít meg minket, mi is így jártunk volna. Az ő első világháborús tapasztalata sokat segített abban, hogy átvészeljük azokat az időket.

Jól tudom, hogy három-négy éves koráig nem beszélt magyarul, csak bunyevácul?
Így igaz. A családom bunyevác, én még bunyevác óvodába jártam. Akkoriban Baján természetes volt a háromnyelvűség. 

Keveredtek a közösségek, például a bunyevác lányokat gyakran vették feleségül magyar fiúk. A történelem során a bunyevácok a bolgárok nyomására kezdtek el észak felé húzódni, előbb Dalmáciában, majd a törökök elől menekülve Bosznia-Hercegovina területén állapodtak meg. Később egyesek visszatértek a tengerpartra, Fiume környékére, ott ma is élnek bunyevácok. Nálunk Szeged, Baja, Zombor és Szabadka környékén, azaz a Felső-Bácskában telepedtek le. Tito Jugoszláviájában aztán hivatalosan megszüntették a bunyevác, rác, bosnyák és dalmát nemzetiségeket, mindegyiküket horvátnak nyilvánították. Sajnos Magyarországra is hatást gyakorolt a jugoszláv álláspont. Bár korábban voltak bunyevác iskolák és közösségek, 1949-ben kimondták, hogy nincsenek bunyevácok. Ennek ellenére ugyanabban az évben Baján létrejött egy nyolcosztályos bunyevác népiskola.

Mi a helyzet azóta a bunyevácok kisebbségi státusával?
Az MTA azt közölte, hogy a bunyevác nem különálló nyelv. Ez az állásfoglalás gátolta meg, hogy a bunyevác közösség hivatalos kisebbségi státust kapjon itthon, hiába gyűjtöttek össze több ezer aláírást. Pedig a bunyevácok a mai napig számos hagyományt ápolnak, például a préló nevű farsangi összejövetelt tamburazenével és vacsorával. Ünneplik a matericét, azaz az anyák napját, az ocit, vagyis az apák napját, és a karácsonyi hagyományokat is megtartják, például a betlehemezést vagy azt a sajátos szokást, hogy a karácsonyi vacsora elkészítése után a háziasszonynak nem szabad felkelnie az asztaltól, onnantól a férfiaké minden feladat.

Hogyan fordult a matematika felé az érdeklődése?
A tanítóképzőben fél évig nagyon gyenge matek­tanárunk volt. Például egyszer egy szöveges egyenletből pillanatok alatt teljes négyzetet képeztem, és megoldottam a feladatot. A tanár azt hitte, másoltam, mert nem a klasszikus képletet használtam. Egy barátom védett meg, mondván, hogy én tanítottam nekik előző nap, hogyan kell megoldani ezeket a példákat. A tanár válasza az volt: „Küldje be az anyját, mert megbukik, mint a vödör.” 

Látni kell a mögöttes logikát. A hallgatóimnak is ezt tanítottam mindig. Amikor Bácska visszatért, ezt a tanárt áthelyezték Újvidékre igazgatónak, és jött helyette egy nagyon jó matematikatanár. Remekül magyarázott, szinte nem is kellett tanulni. Mindent megértettem helyben az órán, és ez inspirált. Később, amikor már másodéves voltam a Pázmány Péter Tu­dományegyetemen, a világhírű matematikus, Riesz Frigyes professzor Szegedről Budapestre került. Az előadásait nehezen lehetett követni, mert mi addig csak klasszikus analízist tanultunk, ő pedig modern matematikáról beszélt, de lenyűgözött. Francia tételeket emlegetett, amiket nem ismertünk. Egy nap fogtuk magunkat ketten, és elmentünk hozzá, udvariasan megkértük, hogy ajánljon nekünk jegyzeteket, mire azt felelte, nincsenek jegyzetei. Így saját magunk próbáltunk rendszert teremteni a hallottakból.

Huszonkét évesen nem kis dologra kérték fel.
Azokban az években a tanárképzőt az egyetemhez csatolták, így az alapképzés ötévessé vált, az utolsó év gyakorlati lett. Ekkor kaptam egy hivatalos levelet, hogy jelentkezzek a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium oktatási osztályán. Fogalmam sem volt, miért. Egy szigorú férfi és egy gépíró hölgy fogadott, önéletrajzot kértek tőlem, mire közöltem, hogy nekem az nincs. Erre megíratták velem ott helyben, majd egy pedagógiai témájú beszélgetés következett. Ezután meglepetésemre három technikum megszervezésével bíztak meg. Ennek az volt az oka, hogy a szakminisztériumoknak át kellett venniük a saját területükhöz tartozó középiskolák irányítását az Oktatási Minisztériumtól.

És sikerült? 
Persze. Létrehoztuk Békéscsabán a vízműépítési, Székes­fehérváron az útépítési, Budapesten pedig az úthíd- és vasútépítési technikumot. Később a posta kérésére egy távközlési technikumot is szerveztem, ami ma is megvan: a Puskás Tivadar Távközlési és Informatikai Technikum.

Hogyan született meg az eddig huszonegy kiadást megérő és több mint hatszázezer példányban eladott Matematika könyve?
Amikor elkezdtem tanítani a Miskolci Egyetem esti tagozatos kohászhallgatóit, gyakran mondták, hogy jó lenne egy könyv, ami úgy magyarázza a matematikát, ahogy én. A Műszaki Kiadó kiírt egy pályázatot középiskolai matematikai tananyag összefoglalására. Pályázatként egy 24 oldalas matematikai mintaanyagot küldtem, s ennek alapján engem választottak a könyv megírására. Elképesztő sikere lett. Legendás történet, hogy amikor Charles Simonyi az űrben járt, egy technikum diákjai rádiókapcsolatba léptek vele, és megkérdezték tőle, milyen olvasmány volt rá a legnagyobb hatással, mire azt felelte, „az Obádovics”.

Milyen fogadtatása volt annak, ahogy a matematikát oktatta?
Őszintén szólva elég nagy irigység és feszültség volt emiatt, mert megváltoztattam a szemléletet. Nem a klasszikus tételbizonyítás vonalát követtem, hanem azt néztem, mire lehet azt használni. Mérnököket tanítottam, tehát a cél az volt, hogy alkalmazni tudják. Az egyik professzorunk egy Németországban végzett mérnök-matematikus volt, ő is az alkalmazott szemléletet képviselte, az ő nógatására kezdtem el foglalkozni a numerikus módszerekkel. Mert hát a valós problémák nem oldódnak meg simán behelyettesítéssel, ott gyakran végtelen sorokkal kell dolgozni.

Hol érte az 1956-os forradalom?
Miskolcon, a Dudujka-völgyben. A hatos számú kollégium földszintjén kialakított lakások egyikében laktunk a családommal. Kétéves volt akkor a kislányom, a feleségem pedig éppen Pesten vizsgázott angolból. A gyűléseken, választásokon nem tudtam részt venni. November 4-én hajnali négy órakor páncélos orosz katonák megszállták az egyetemet. Lövésekre ébredtem. Egy sorozat a fiúkollégiumot érte, és két hallgatónk meghalt. Az oktatás megkezdése után egyik nap gyakorlati órát tartottam, amikor láttam, hogy két teherautó közeledik az egyetemhez, tele pufajkásokkal. Azonnal befejeztem az órát, és siettem volna haza, de mikor kiléptem, az ajtóban pisztolyt nyomtak a hasamhoz. Visszaküldtek az épületbe, mindenkit betereltek a kettes előadóba. Felolvasták a munkástanács tagjainak nevét, és akit megtaláltak, elvitték. Az egyik barátom szerencsére otthon volt Jándon, a másik barátomat viszont elvitték. Hat hétig próbáltuk visszahozni, és mikor végre hazajött, a háta nyaktól derékig fekete volt a veréstől. Az volt a szerencséje, hogy egyszerű származású volt, az apja útkaparó volt Szentgotthárdon. Az mentette meg, hogy a rendszer szemében nem volt a nép ellensége.

Hogyan kezdődött az érdeklődése a számítástechnika iránt?
1952-ben olvastam először oroszul egy hatalmas, orgonaméretű számítógépről. Megdöbbentett, ezért minden vele kapcsolatos írást elolvastam. 1963-ban kezdtem el fakultatív formában számítógépes programozást tanítani Miskolcon, ami akkoriban újdonságnak számított. Sikerült beszereznem egy nyolcas számrendszerben programozható gépet, vállalati támogatással kaptuk meg. Mivel a gépnek köszönhetően a számítások ideje drasztikusan lecsökkent, a bányászkaron kötelező tárggyá tették a számítástechnikát. Ez rengeteg szervezést igényelt, de a hallgatóim és a kollégáim támogattak benne. Később egy Odra 1013-as gépet kaptunk, amellyel már külsős munkákat is vállaltunk, ebből külön tanszéki bevételünk lett. Ez lehetővé tette, hogy végül önálló számítástechnikai tanszéket alapítsunk. Később sajnos már nem támogatták az elképzeléseimet Miskolcon, ezért elfogadtam egy budapesti ajánlatot, ahol egy 160 fős intézetet építettem fel.

Mit gondol, a most fejlődő mesterséges intelligencia a tudomány betetőzése vagy az elidegenedés kezdete?
Minden új eszközt addig és úgy kell használni, amíg az emberi munkát támogatja, segíti, akkor nincs vele baj. Ráadásul játszani is lehet vele, én már verseket is írattam vele, például Éva bánatáról a Bibliából vagy az emberiség jövőjéről. (Nevet)

Tavaly szenior országos bajnok lett 100 méteres síkfutásban. Mi a titka a remek fizikai és szellemi állapotának?
Szeretek hasznosan élni: dolgozom, tanítok, írok, kertészkedem, borászkodom, pecázok, futok. 

mindegyiknek legyen feladata. S ami még nagyon fontos: amit csinálsz, csináld szívvel-lélekkel.

Nyitókép: Ficsor Márton