Kodály-módszer, magyar népi hímzés, évszázados barátság – miért szeretjük annyira egymást a japánokkal?

Vihar Judit irodalomtörténész, műfordító, haikuköltő, egyetemi oktató, számtalan japán remekmű magyar fordítója. Magyarország egyik legismertebb japanológusa, 22 évig volt a Magyar–Japán Baráti Társaság elnöke. 2009-ben megkapta a Felkelő Nap Rendje az Arany Sugarakkal és a Nyakszalaggal elnevezésű kitüntetést. Vihar Judit nemrég tért vissza Oszakából, ahol áprilisban nyitották meg a világkiállítást. A műfordítóval telefonon beszélgettünk. 

***

Hogyan találkozott először Japánnal?
Kisgyerekként nagy könyvtárunk volt, benne japán irodalmi művek magyarra fordítva, ezeket nagyon szerettem olvasni. Így, az irodalmon keresztül szerettem meg a japán kultúrát.

De csak az egyetemen tanult meg japánul. Hogyan nézett ki a hatvanas években itthon a japánnyelv-oktatás? Hiszen akkor még nem volt magnó és videó, a japán pedig nagyon nehéz nyelv.

Egyrészt nagyon kevesen voltunk. Tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol most 130 első éves van a japán szakon. Amikor én kezdtem, mindössze négyen indultunk. Egy művészettörténész tanított minket, akit Major Gyulának hívtak, ő sokat élt Párizsban, ott ismerkedett meg egy japán hölggyel, és így tanult meg japánul. Akkor még nem volt beszédcentrikus óra, a tanár egy Bismarck idejéből származó könyvből írt föl mondatokat a táblára, 

Az órákon mindig azt mondta, csupa közhasznú mondatot tanulunk, ehhez képest az első mondat, amit megtanított ezen a nyelven, így hangzott: „A légy szárnya nagyobb, mint a szúnyogé.” De azt, hogy jó napot kívánok, senki nem tudta.

Később óriási szerencsénk volt, mert abban az időben érkezett Magyarországra Hani Kjóko, egy híres japán család sarja. A zenét szerette, ezért az édesapja azt mondta neki, ha karmester szeretne lenni, menjen el Németországba! Így is tett, de a németországi tanulmányai alatt beleszeretett Bartók és Kodály zenéjébe, ezért átköltözött Magyarországra. Később ő alapította Japánban a Kodály Intézetet. Ma is, ha valaki Kodály-specialistát keres, mert a Kodály-módszert akarja Amerikában tanulmányozni, Japánból hív embert a megtanítására. Emellett fordított irodalmi műveket is, például Móricz Rózsa Sándor-trilógiáját japánra, illetve japán műveket magyarra. Ő vette észre, hogy nekem is van érzékem a fordításhoz. Egyszer kint voltam Japánban, meghívott a lakására, a falon lógott egy kép, amire azt mondtam, „hát ez olyan, mintha Picasso festette volna”. Azt válaszolta: „Ez Picasso. Apukám kapta tőle ajándékba.” Ilyen családból származott, és tényleg nagyon szerencsések voltunk, hogy Budapestre jött, mert rengeteg tudtunk tanulni tőle.

Mikor jutott el először Japánba? 

Nehéz volt akkoriban ösztöndíjat kapni, és abban az időben lányokat nem is igen hívtak. Végül 1986-ban sikerült kimennem. Sokat szenvedtem a mindennapos nyelvvel, amit nem ismertem, mindenféle társalgási zsebkönyv segítségével próbáltam fenntartani a tudásomat. Most már jóval fejlettebb a hazai japánoktatás, a legjobb a környéken összes országa közül.

Ennek mi az oka? 
Az, hogy a japánok nagyon szeretnek minket, és mi is őket. Van egy társaság a Magyar–Japán Baráti Társaság, ennek 22 évig voltam az elnöke. S kint Japánban is létezik ugyanez, csak fordítva, ott Japán–Magyar Baráti Társaság van. Bámulatos dolgokat lehet mesélni arról, a japánok mennyire kedvelnek minket. Például Nagojában van egy csoportjuk, 

Nemrég voltam kint Japánban, ott találkoztam egy régi barátnőmmel, aki hegedűművész, és Magyarországon, Boros Lajostól és családjától leste el, hogyan kell egy cigányprímásnak hegedülnie. Ott lakott náluk, saját akaratából, mert szerette volna, hogy az életükben benne legyen, megtapasztalja, hogyan  élnek, gyakorolnak. Sőt,  megtanult magyarul is, de olyan tájszólással, ahogy a Boros család beszél. Százával tudnám sorolni azokat, akik így szeretnek minket. 

Többször is találkozott a japán császári család tagjaival is, ezek milyen hangulatban teltek?

Mikor 2002-ben a két nép történelmében először Magyarországra látogatott az előző császári pár, a Magyar–Japán Baráti Társaság elnökeként engem is meghívtak a parlamenti fogadásra. Nagyon izgultam, hiszen nem mindegy, az ember egy császárral hogyan beszél. A japánoknál nagyon fontos a tiszteletiség. Mindenkihez a helyzetének, rangjának megfelelően kell közeledni: másképp kell beszélni az embernek a saját családjával, másképp egy vele egyenrangúval, alacsonyabb vagy magasabb rangúval. A császár a legmagasabb rang, ezért úgy gondoltam, a legudvariasabbnak számító igeragozást fogom használni. Ők kezdték a társalgást, ami persze rövid volt, de mivel engem eleve megtiszteltek azzal, hogy ezzel a legmagasabb rangú igeragozással fordultak hozzám, és ennél magasabb nincs, nem tehettem mást, mint hogy ugyanezzel viszonoztam az ő beszédjüket.

A császári család tagjai rendkívül művelt emberek, mindegyiknek van saját foglalkozása, az előző császár, aki 2002-ben nálunk járt, például halbiológus volt. Ez a császári ház egyébként nagyon-nagyon régtől uralmon van, nem halt ki. 

2019-ben, még a Covid előtt, akkor volt a japán–magyar diplomáciai kapcsolatfelvétel 120. évfordulója, ide utazott Kako hercegnő is. A Centrál kávéházban tartották neki a fogadást, és ahogy jött fölfelé rózsaszín japán kimonóban, mint egy tündér, olyan gyönyörű volt, nagyon hasonlított Audrey Hepburnre – nem találtunk szavakat. Azután mindenkit végigkérdezett, érdeklődött, ki mit szeret, mit csinál. 

A korábbi császárné, akik 2002-ben Magyarországra látogatott, például írt egy mesekönyvet, ennek a magyar fordítását én lektoráltam. A most uralmon lévő császár a folyókkal, vízzel foglalkozik, az UNESCO-ban is benne van, nagyon érdekes előadásokat tart a világ vizeiről. Egyszer találkozott Áder János köztársasági elnökkel egy ilyen UNESCO-eseményen, össze is barátkoztak.  Áder János akkor úgy döntött, a császár összes ezzel a témával kapcsolatos beszédét, tanulmányát ki kell adni magyarul egy kötetben, a fordításra pedig engem választottak. Nem volt egyszerű, hiszen bölcsész vagyok, a vizekkel soha nem foglalkoztam ilyen mélységekben, de rengeteget lehet ebből a könyvből tanulni, nagyon tanulságos európai és japán szemmel is. 

Mi lehet az oka annak, hogy a japánok nemcsak hogy meg tudták tartani a saját kultúrájukat, de ilyen jól exportálják is?

Igyekeznek minden értéket megőrizni. Mondok egy példát. Kiotóban, ami 750 évig volt Japán fővárosa, állt egy kapu, a Vihar kapuja. A 11. században nagy háborúság volt arrafelé, meg járványok, és ezt a kaput lerombolták. A 11. századtól a 21. századig sok idő eltelt, és mégis egyszer a villamoson utaztam Kiotóban, amikor bemondták a következő állomásnevet: a Vihar kapuja. A kapu már rég nincs meg, de hogy ne merüljön feledésbe, a villamosmegállónál megtartották a nevét. 

Persze a fiatalok ott is majmolják az amerikai kultúrát. A japánoknak ez nem tetszett, mert alapelvük, hogy a következő nemzedékeknek tovább kell vinni az örökséget. Ezért van az, hogy az anime filmeket úgy írták meg, hogy a régi legendák és történetek bennük legyenek. Az összes legendát, mindenféle mítoszt beleszőtték, amelynek eredményeként most már az ifjabbak is ismerik a múltat. Vagyis a kérdésre a válasz, 

Ezért kiemelten törődnek azokkal is, akik az ő kultúrájukat kedvelik.

Japánban az irodalom szintén virágzik, egy kimutatás szerint évente 11 ezer új cím jelent meg. 

Nem véletlenül. Az első regény vagy inkább történetsorozat, a Gendzsi történetei is Japánban született. Muraszaki sikibu írta az első regényhez hasonlító művet a világirodalomban. Minden korban valamelyik író idéz belőle, továbbgondolja, lesznek belőle drámák, színdarabok, hol karikaturisztikus megoldásokkal, hol pedig dicsőítően. Egy amerikai irodalomtudós mondta azt, hogy a Gendzsi a japánoknál olyan, mint nálunk a Biblia. 

Egy másik érdekes japán „exportcikk” a természettel kapcsolatos ünnepek sora, például a cseresznyevirágzás, azaz sakura ünnep, ami meglehetősen népszerű lett Magyarországon is. Miért ragaszkodnak ennyire a természethez?

Ez a vallásukban gyökerezik. Japánban két nagy vallás van, az egyik az a sintó, ami azt jelenti, az „istenek útja”. Ez olyasmi, mint a görög vagy a római mitológia, tehát mindenféle mítosz van, és mindegyik a természettel kapcsolatos. Ha a japán ember ki akarja önteni a lelkét, vagy fel akarja frissíteni, akkor nem templomba megy, mert Japánban be se lehet menni a templomba, csak például esküvőkön. A japán emberek ezért inkább elvonulnak a hegyek közé egy olyan helyre, ahol nincs senki más, és ott meditálnak, mert a vágyuk a természetbe való beolvadás. A természetet istenítik szemben az európaiakkal,

A másik vallás a buddhizmus, ami ugyanígy erősen a természethez kötött. Indiában alakult ki, majd két nagyobb ágra szakadt, amit úgy neveznek, hogy kis kocsi és nagy kocsi. Utóbbira mindenki felfér, tehát az a tömegek vallása, a kis kocsira csak páran. A japánok a kínaiaktól átvett buddhizmust örökölték meg. Ezt a koreaiak vitték be a japán szigetvilágba, az irányzatok közül az egyik leghíresebb a zen buddhizmus. És ennek is fontos része a természet szeretete. Vagyis az ő világfelfogásuk mindig a természethez kapcsolódik. A természetben való hit és bizalom jellemzi őket, pedig a való életben nagyon nehéz a soruk , mert gyakran vannak ott földrengések, cunamik, amik ellen nem is tudnak nagyon védekezni. Így a természettől való félelem is bennük van. 

Legutóbb mikor és miért járt Japánban? 

Amikor kiderült, hogy 2025. április 13-tól október 13-ig Japánban lesz az Expo, vagyis a világkiállítás, az Oktatási Minisztérium egy államtitkára megkért, hogy az alkalomra fordítsak le egy könyvet japánra. A 2010-ben megjelent, általam szerkesztett Ezer magyar haikura esett a választás, ezeket körülbelül hatezer haikuból választottam ki. Az Expóra készülve nekikezdtünk fordítani egy japán kolléganőmmel, és át is dolgoztam erősen az anyagot, hiszen az azóta eltelt tizenöt évben sok nagyszerű új mű keletkezett. A kevésbé sikereseket kicseréltük, a Japánnal kapcsolatosakat beletettük, és még ráadásul 289 költő szerepel benne, az az életrajzukat is mind megírtam, hogy a japánok tudják, kiktől olvasnak. Ez a kifejezetten az Expóra megjelent könyvet mutattuk be Tokióban, a Liszt Intézetben, hatalmas sikerrel. Most is kapom a leveleket, amelyekben a japán ajkú szakértők sorra azt írják, 

Kimentünk a világkiállításra is, ahová idén 65 millió embert várnak; ennyi embert együtt még az életemben soha nem láttam. Az egész egy mesterséges szigeten épült fel, és nagyon előkelő helyen, egész elöl van a magyar pavilon. Ennek főhőse a Miska-kancsó, és van ott magyar étterem is, ahol hosszú sorokban várják a japánok a bejutást. 

Japán egyre népszerűbb úti cél a magyar turisták számára is. Mit javasolna az először oda utazóknak, amit semmiképpen nem szabad kihagyniuk?

Először is, két-három hétnél kevesebbre nem érdemes kimenni, mert nagyon hosszú az út, az elvisz 24 órát minimum oda és vissza is. Tokiót mindenképpen érdemes megnézni, és a régi fővárosokat is: az első Nara volt a 7. században, utána 750 éven keresztül a már említett Kiotó. Az összes régi emlék ott található, ha valaki az igazi régi Japánt akarja megismerni, Kiotóba kell mennie. Hirosimát is érdemes meglátogatni a múltja miatt, az atombomba rombolását a múzeumban még látni lehet. Ami nekem nagyon tetszett, az Nikkó, ami körülbelül háromszáz kilométerre van Tokiótól, valamint a sógunok fővárosát, Kamakurát is erősen ajánlom. Az északi területeken, legalábbis amikor én arra jártam,  külföldit nem is nagyon lehetett látni, de azok a részek is érdekesek. Japán sok szigetből áll, négy fő sziget van, mindegyiknek más az arculata, tehát minél több helyere érdemes ellátogatni.

Nyitókép: Robert Harding via AFP