Egy legendás szamuráj a Mecsekben – beszélgetés Szuzuki Kimijosival

Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban

Szuzuki Kimijosi és magyar felesége háza a Mecsek oldalában áll. A gondozott udvar, a fényes, művészi dekorációkkal díszített, tágas belső terek azt sugallják, hogy „jó” helyre jöttünk. És milyen igaz: az épület kialakítását a házigazdák személyisége formálta. A lényeg mégis Szuzuki mesteren van, aki ugyan 2017-ben Magyar Bronz Érdem­keresztet kapott hazánkban végzett harcművészeti munkásságáért, szélesebb körben nem kapta meg azt a figyelmet, ami kijárna neki. Pár pillanat alatt kiderül, hogy miért nem: a belőle és környezetéből áradó szerénység, egyszerűség és letisztultság nem divatos, így eladhatatlan. Pedig napjainkban, amikor nemhogy az „igazságoknak”, de a „valóságoknak” is híján vagyunk, valódi példa lehet ez a sallangmentes, erős alapon virágzó, minden magamutogatástól mentes, értékteremtő élet.

Pedig Szuzuki mester nem dajkameséken nőtt fel. Mindennap eszébe jutnak gyermekkorának emlékei: a militarista Japán hétköznapjai az 1930-as években, aztán a háború alatt a rendszeres verés, amit az iskolában kaptak. „Ha egy ember rosszat csinált, mindenki kapott. Gyűlölöm az erőszakot” – mondja magyarul. És abból, ahogy fiatalosan csillogó szemekkel, mosolyogva, mégis komolyan rám néz, az is kiderül: ez a mondat egyben az ars poeticája is.

És hogy maradt fenn a jelenleg általa vezetett iskola több mint ötszáz évig? Miért nem tűnt el a történelem süllyesztőjében? Szuzuki Kimijosi a japán gondolkodásban látja a választ. A századokon át működő japán vállalkozásokat hozza fel példaként, többek közt egy gyógyszertárat, ahol a főnök neve évszázadok óta ugyanaz, a keresztnév a vezetéknévvel együtt öröklődik. „Mintha Magyarországon egy cég vezetőjét fél évezreden át Szabó Gyulának hívnák” – nevet a hasonlatán. És valóban az lehet a kulcs, hogy a japán szellemi termékek és vállalkozások képesek megújulni, miközben megőrzik az alapvető értékeket. Szuzuki mester szerint a harcművészetet sem feltétlenül a családtag örökítette, inkább magát az értéket vitték tovább generációról generációra, akár mások is.

Ide kapcsolódik, hogy a családban a fényképészetnek is kiemelkedő szerepe van. Jövőre lesz százéves a fotóstúdiójuk, amely unokaöccse vezetése alatt tizenhat egységgel gyarapodott, jelenleg több mint háromszáz alkalmazottjuk van. A mester maga is dolgozott fényképészként. A kérdésre, hogy a fotográfusi munkát vagy a kardvívást és a karatét szerette jobban, újra felnevet: „A fotó az biznisz, az pénz. Szerettem fotózni, de egyszerűen túl sok volt, egy időben reggel hattól éjfélig tartott a műszak.” Fényképeztek mindent az esküvőktől a tűzoltóiskolákig, aztán számára a hangsúly később a harcművészetek felé tolódott. A szenszei nagyapja, a legendás Makita Sigekacu – emlékét fekete gránitobeliszk őrzi Japán legészakibb és legnagyobb szigetén, Hokkaidón, azon a helyen, ahol híres harcművészeti iskoláját működtette – részt vett a császár és egy lázadó szamurájcsoport között zajló csatákban, amelyeket Az utolsó szamuráj című film is bemutat. A mozi híres jelenete, amikor a végső összecsapásban lemészárolják a szamurájokat, bizony megtörtént, ha nem is teljesen úgy, ahogy a filmben látjuk. A nagypapa csak azért úszta meg a vérfürdőt, mert a hajójuk, amely az ütközet helyszínére indult, viharba keveredett. A japán történelem egyik híres, a korabeli leírásokban rögzített jelenetében egy szamurájt körbeállt öt császári katona a mindent eldöntő csatában, ő szamurájkarddal levágott három támadót, s míg a negyedikkel harcolt, lőfegyverrel megsebezték, és hősi halált halt. Nos, ez a hős Szuzuki mester nagyapjának a testvére volt.

Arra a kérdésre, hogy mi teszi művészetté a harcművészetet, adott esetben az ölést, a szenszei megjegyzi, hogy régebben pusztán csak gyilkos technikáknak nevezték ezeket a rendszereket, később, a nyugalom évszázadaiban – nagyjából 1600-tól 1868-ig – fejlesztettek művészetté a „tétlenségre ítélt” szamurájok. „A harcművészetben nem a gyilkolás a művészet, hanem a tökéletességre törekvés” – hangsúlyozza. Japánban a harcművészetek és a vallások kéz a kézben jártak: a sintóizmus és a zen buddhizmus a mester szerint valójában nem vallás, inkább életfilozófia, etika. Így érett művészetté a harc, ezzel a gondolkodással, ami nem valami ellen volt, nem mást akart bántani, hanem önmagára koncentrált. Szuzuki mester a gyakorlás mellett ma is folyamatosan elmélkedik a kardvíváson, agyal a mozgáson, a technikákon. „A véremben van” – mondja.

Arról, hogy mit tanulhatunk a szamurájoktól ma, Szuzuki Kimijosi hezitálás nélkül rávágja a titokzatos szót: va. Ez a rövid szócska kört vagy harmóniát jelent. Maga a kerekség azt sugallja, hogy úgy kell élni az életet – és a szamuráj lelkület erre késztet –, hogy ne konfrontálódjunk, ne ütközzünk. Ha például egy asztalnak sarkai vannak, „beleütközöl, az nem jó”. Egy lekerekített asztallal elkerülhetjük az ütközést. Ha a va jelen van a napjainkban, akkor ütközés nélkül is képesek vagyunk közösen dolgozni, együttműködni. A szamurájfelfogás szerint ugyanis fölöslegesen nem kereshetjük a problémát, ha lehet, el kell kerülni a konfliktust. Legyünk kedvesek, barátságosak, nyíltak, együttműködők – csak így tudja mindenki megfelelően végezni a feladatát.

A mecseki japán neve az egész világon ismert a harcművészet berkeiben, a legmagasabb szinten is. A gódzsú-rjú karate világszövetségének elnöke – a stílus legendás alakjának, Jamagucsi Gógennek a fia – az ő tanítványa volt, maga Jamagucsi Gógen pedig az egyik legjobb barátja. A napjainkban legnépszerűbb karatestílus, a kjokusin alapítója, Ójama Maszutacu szintén Szuzuki Kimijosival edzett együtt. A pécsi mester igazi ősforrás, jobban illik rá az utolsó szamuráj titulus, mint bárki másra korunkban, beleértve Tom Cruise-t is. Ha egy élő ember olyan jelzőket használ a harcművészetek történelmének legnagyobb alakjaira, hogy „nagyon kedves” (Jamagucsi) vagy „nagyon erős” (Ójama), aztán elkezd sztorizni róluk, arra nehéz szavakat találni. Talán úgy lehet érzékeltetni mindezt, mintha valaki egyszer csak Bruce Leeről vagy Muhammad Aliról osztana meg személyes élményeket mondjuk sörözés közben. 

Szuzuki Kimijosi az 1980-as években találkozott először magyar művészekkel Japánban, és az ő meghívásukra érkezett előbb Budapestre, majd Pécsre, ahol megismerkedett későbbi feleségével. Miközben a szenszeit a találkozásukról faggatom, szinte észrevétlenül bekapcsolódik a beszélgetésbe Kati néni is, aki eddig a háttérben szarvaspörköltet készített a társaságnak. Ő meséli, hogy amikor komolyra fordult a kapcsolatuk, először maga utazott Japánba, de hamar rájött, hogy képtelen lenne ott élni, le is szögezte, ő nem költözik oda. A szamuráj erre annyit válaszolt neki, rendben, akkor ő jön két év múlva. Ennek leteltével meg is érkezett egy bőrönddel, és egy kis idő múlva, amikor Kati néni félve rákérdezett, hogy mégis mikor repül vissza, csak annyit válaszolt: „Nem megyek vissza, maradok. Két éve már megmondtam.” Ez a történet pedig mindennél többet elárul személyiségéről és gondolkodásáról.

A szenszei először a szomszéd kisgyerekeket tanította karatéra, majd a hagyományos japán kardvívás oktatását is elkezdte. Szép lassan kiépült egy hálózat, jelenleg Magyarország mellett Németországban, Lengyelországban, Szlovákiában is vannak tanítványai. Úgy hiszi, a magyarok is lehetnek jó szamurájok, de van egy nagy különbség a honi és a japán fiatalok között: a kiáltozó japán gyerekek elhallgatnak a mester megjelenésekor, „na de a magyarok…”

Kati nénivel közösen azt is megállapítják, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőtti Magyarországhoz képest óriási a változás – kedvező irányban. Amikor azt firtatom, mi a különbség és a hasonlóság a magyarok és japánok között mentalitásban, gondolkodásban, Szuzuki rövid elmélkedés után a következőképpen válaszol: „Amikor először Magyarországra jöttem, nagyon csodálkoztam. Építkezésen ha öten voltak dolgozók, abból egy dolgozott. Manapság ötből négy dolgozik. Régebben ha boltba mentünk, a pénztáros udvariatlan volt, foghegyről válaszolgatott, ez japán szemmel elképesztő volt. Mára ez csaknem teljesen megváltozott.”

Ahogyan ő maga is. Most már a japánokat érzi túl udvarias­nak, nevetgél nem kevés derültséget kiváltva a társaságból, amely időközben a lányával és az unokájával bővült, akiket előcsalogatott a kiválóan sikerült szarvaspörkölt illata. A hasonlóságokról a zene jut még Szuzuki mester eszébe, külön kiemeli, hogy a japán és a magyar himnusz is melankolikus. „Ebben például egyek vagyunk, a mélyben rejlő szomorúságban” – mondja, hogy aztán nekiálljon a magyar himnuszt dúdolni.

Arra, hogy mit szeretett meg a legjobban Magyarországon az elmúlt harminc év alatt, a klímát, az időjárást említi, mert „Tokió borzasztóan párás volt”. És bár az évtizedek során csaknem mindenevővé vált, két dolgot nem képes megszokni: a friss tengeri hal hiányát és a zsíros kenyeret, amit eleinte értelmezni sem tudott. Finom kritikával illeti a túl zsíros magyar konyhát is – amit „megszeretett, de nem egészséges!” – és a dohányzást. Kifejezetten jó szokásnak tartja a halottak napja hagyományát.

Elárulja, hogy hobbiszinten szereti a golfot, és hozzáteszi, hogy a szomszédos pályára jár gyakorolni. Ez a sport azért vonzza leginkább, mert a kardvíváshoz hasonlóan nagyfokú koncentrációt igényel, de nem annyira megterhelő. Mielőtt nekiülnénk az ebédnek, Szuzuki Kimijosi a hosszú, tartalmas élet titkát is elárulja: „Hiába leszek minden évben fizikailag öregebb, a gondolkodásom nem öregszik, valahol gyerek maradok.”

Nyitókép: Hölvényi Kristóf