Megfélemlítés, kínzás, kirakatper – hetvenöt évvel ezelőtt kezdődött a Mindszenty-per

A koncepciós perek során hazaárulással és valutaüzérkedés vádjában találták bűnösnek a magyar katolikus egyház vezetőjét.

Az Igazság mindig diadalmaskodik; Mindszenty legyőzetve is győzött.
Magyarország utolsó hercegprímása 50 esztendeje hunyt el, Bécsben.
A kommunisták arra szánták, hogy vele a magyar katolikus egyház is elvesszen,
de ez ugyanúgy nem sikerült nekik, mint sok egyéb ördögi tervük.
A Vas vármegyei Csehimindszenten született Pehm József pápai prelátus, később veszprémi püspök, majd esztergomi érsek 1942-ben változtatta meg családnevét, amit egy levélben így indokolt: „Németországban irtózatos propaganda folyik annak igazolására, hogy hazánkat nevek szerint németek lakják.” A németes apai név dacára felmenői többségében magyarok, az életében döntő szerepet játszó édesanyát – „Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem”, írja – Kovács Borbálának hívták.
Mindszenty élete maga a magyar történelem, szimbólumokkal és párhuzamokkal bőven átitatva.
Első ötvenhárom esztendejében is fontos személyisége a hazának és az egyháznak: plébános Zalaegerszegen, címzetes apát, a Dunántúlon templomok, plébániák építtetője, megszentelője; a magyarországi legitimizmus egyik legelkötelezettebb híve, nemcsak a kommunistákkal, a köztársaságiakkal, de Horthyval és a nyilasokkal sem szimpatizál. 1944 őszén három paptársával együtt
memorandumban fordul a kormányzathoz, többek között a háború befejezését és a zsidó deportálások leállítását sürgetve.
A nyilasok letartóztatják, Sopronkőhidára viszik, ahol például Bahcsy-Zsilinszkyt is kivégezték. Ő a győri püspök, Apor Vilmos közbenjárására átkerül házi őrizetbe, és ott is marad a szovjet bevonulásig, ami átmeneti (bő három esztendei) szabadságot jelent majd számára.
Érdekes a sorsát Apor Vilmoséval együtt vizsgálni. Egy hónap különbséggel születtek, ugyanabban az évben (1915-ben) szentelték pappá mindkettőjüket. Április másodikán emlékeztünk Apor vértanúhalálának nyolcvanadik, most pedig Mindszenty száműzetésben bekövetkezett elhunytának ötvenedik évfordulójára. Apor áldozata egyszeri, ragyogó tett, a mártírok dicsfényével, az ateista hódítók fegyverétől elveszejtve,
Mindszenty pokoljárása viszont Krisztus keresztjének három évtizednyi hordozása.
Az ezeréves magyar katolikus egyház legmegalázottabb, legfájdalmasabb sorsa az övé, de hogy nem teljesedett be rajta keresztül az egész nyáj elveszejtésére szőtt terv, az ő kitartásának érdeme is.
Bármit is tett ötvenhárom éves koráig, mindaz, ami miatt ma emlékező cikket írunk róla és boldoggá avatása a Szentszék döntésére vár, azok az 1945-öt követő eseményekből fakadnak.
Végéhez közeledett a második világháború, a szovjet csapatok keresztülözönlöttek az országon egy új tatárjárás nyomában egy új török hódoltságot hozva, a kommunisták szándéka szerint cezúrát vonva a magyar história addigi és azt követő korszaka közé, amikor – talán szimbolikusnak szánva a pillanatot –
e végórában hívta magához az Úristen Serédi Jusztinián esztergomi érseket.
Az új főpásztorra maradt a feladat: megóvni, tovább vinni a várható kíméletlen támadások ellenére a katolikus egyházat. Ez a küzdelem, ez a harc, ez a kálvária lett Mindszenty osztályrésze; ez az ő attribútuma, sorsa, lényege.
Amíg tehette, szót emelt a nemzeti, a vallási és az emberiességi szempontok mentén:
tiltakozott a felvidéki magyarság deportálása és a magyarországi németek kitelepítése ellen egyaránt; ellenzett minden, a keresztény élet (sajtó, hitoktatás, katolikus intézmények) elleni politikai támadást; természetesen a köztársasági államforma bevezetését is. Akár egymagában, hivatala által megpróbálta biztosítani azt a bizonyos kontinuitást az ezeréves Magyarországgal, amit a kommunisták leginkább meg kívántak tagadni.
1948. december 26-án tartóztatták le a hazaáruló, diktatúrát építő, egy idegen állam helytartójaként működő rendszer pribékjei hűtlenség, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés vádjával. (Hogy valami jól hangzó köztörvényes is legyen közte, valutaüzérkedéssel is megvádolták.) Amikor elvitték, azt mondta titkárának:
mostantól kezdve bármit adnak a szájába, bármit is hallanak tőle, az mind nem számít, mert valószínűleg erőszakkal csikarták ki.
1949. február 8-án Olti Vilmos vérbíró életfogytiglani börtönre ítélte.
Személye azonban megkerülhetetlen maradt, nem véletlen, hogy amikor 1956 októberében kitört a forradalom, az akkor már a nógrádi Felsőpetényben őrizet alatt lévő főpapot a rétsági harckocsizó ezred egysége kiszabadította és Budapestre vitte.
Vezetőjüket, az őrgrófi családból származó, nevét Pallaviciniről Pálinkásra változtató, kommunistává lett katonatisztet e tettéért végezték ki 1957-ben.
A Nagy Imre-kormány rehabilitálta Mindszentyt, aki november 3-i rádiószózatában a forradalmat méltatta, az ország egységének megőrzésére hívott fel. („A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot.”)
A november 4-i szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségén kért menedékjogot, amit meg is kapott, ám
Kádárék onnan nem engedték ki, még édesanyja temetésére sem.
Tizenöt esztendőt töltött ott, gyakorlatilag fogságban, hiszen az épületet nem hagyhatta el. Végül az amerikaiak, Kádárék és a Vatikán megállapodásával külföldre távozott.
A pápa 1974-ben üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, ami az egyébként is beteg idős papot lelkileg is megtörte, a következő évben meghalt. Végakaratának megfelelően Mariazellben temették el, Magyarország teljes felszabadulásáig csak ideiglenesen:
Amikor Mária és Szent István országa felett lenyugszik a moszkvai hitetlenség csillaga, holttestemet vigyék az esztergomi bazilika kriptájába"
– rendelkezett. Ez később, amikor megtörténhetett, okozott némi zavart, hiszen 1991. május 4-i temetésekor még nem hagyta el az utolsó szovjet katona az országot, de a vörös csillag (képletesen a szabad választásokkal és szó szerint is a Parlament tetején) már kialudt.
A dolgok a helyükre kerülnek.
Az őt elítélő Olti Vilmosról tudjuk – Kerényi Lajos atya mint kórházlátogató pap találkozott vele –, a halálos ágyán meghasonulva, rettegve várta az irgalmat. Eközben az ÁVH pincéiben megalázott és megkínzott Mindszenty sírja a főszékesegyházban várja a tiszteletüket lerovó zarándokokat. II. János Pál, elégtételt is szolgáltatva a pápaság részéről, még 1991-ben ellátogatott a bazilikába, és imádkozott a hercegprímás hamvainál. Esztergomban, a vár alatt, tér viseli a nevét.
Boldoggá avatási eljárása 1994-ben elkezdődött, azóta kissé akadozik.
Nem mintha ez az ő életáldozatán bármit módosítana. Szent Margit a halála pillanatában az Úrral volt, szentté vált, ezt a katolikus egyház kicsit megkésve, 673 évvel később ismerte el. Ennyit talán nem kell várnunk a huszadik század „fehér vértanújának” kanonizálására, aki megszenvedte a legsötétebb eszmék hatalomra jutását, de minden kín ellenére végül neki is köszönhetően
sem a haza, sem az egyház nem veszett el,
és – ahogy püspöki jelmondatában megfogalmazta: devictus vincit – legyőzetve győzött.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A koncepciós perek során hazaárulással és valutaüzérkedés vádjában találták bűnösnek a magyar katolikus egyház vezetőjét.
Ezt is ajánljuk a témában
A teljes konszenzus még várat magára, noha kétségtelen, hogy a hercegprímás a magyar katolicizmus kimagasló alakja volt. Gali Máté írása.
(Nyitókép: Mindszenty Alapítvány)