Az élet művészete, a szépség mint derű

A Magyar Nemzeti Galéria felé sétálva megcsodálhatjuk a hajdani pompájában visszaállított palotarészleteket, a testőrség és a lovarda impozáns épületét, s az építkezést elnézve láthatjuk, hogy egyszer majd a teljes Budavári Palota régi fényében csilloghat. Ezzel együtt pedig felépül a Városligetben az Új Nemzeti Galéria, teljessé téve a világszínvonalú kulturális negyedet.

Most viszont még a megszokott helyen tekinthetjük meg Az élet művészete – Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) tárlatot. A kiállítást bejárva óhatatlanul átragad ránk a plakátok sugározta derű, még ha szívből fájlalhatjuk is, hogy nem éltünk abban a korban, amikor Vörös Ernő Rudolf kávéháza megnyílt, s az „Edison mozgóba” csábították az urak a hölgyeket.

A szecesszió térhódítása s egy új művészeti ág és kommunikációs médium, a plakát születése körülbelül egyszerre zajlott, a 19. század végén, a múlt század elején. Lechner Ödön virtuóz magyaros szecesszióját, gyönyörű épületeit talán mindenki ismeri honunkban. A plakátművészetben is az élvonalba tartoztak a művészeink: 1897-ben a Párizsban élő Rippl-Rónai József a Nemzeti Szalon, Ferenczy Károly pedig a nagybányai festők kiállításának plakátját alkotta meg. Mindkettő elütött az átlagtól: bonyolult szimbólumok helyett mindennapi pillanatot ábrázolnak dekoratív vonalvezetéssel, kevés színnel. Mellettük Vaszary Jánost is foglalkoztatta a tervezőgrafika és az iparművészet, plakátot, könyvcímlapot és kárpitokat tervezett szecessziós stílusban.

Ahogy a tárlatot nézzük képről képre, átérezzük, amit Kassák Lajos állított: a jó plakát tiszta művészi produktum, amely éppúgy élvezhető és értelmezhető, akárcsak egy tájkép vagy történelmi tárgyú festmény. A plakátsokszorosítás lehetősége megteremtette az utcai reklámozás modern korát. Az 1890-es évek végétől és különösen a 20. század első évtizedeiben a plakátművészet elsődleges reklámozási médium volt szerte a világon. A szecesszió jóvoltából pedig – akármit hirdettek is – a plakátok csak tovább szépítették az utcaképet.

Mindeközben rengeteg mindent tanulhatunk is, hiszen amit én Szép Ernőtől tudtam – „meleg fedő, sósborszesz, forró tea, tyúkleves mindent meggyógyít” –, azzal itt a sósborszeszt hirdető plakáton szembesülhettem: a háztartás elengedhetetlen tartozékának tekintették, mint manapság a sebtapaszt. A megannyi sportköri hirdetés, fürdőplakát, rajzos operett- és színházhirdetmény pedig a prosperáló, pezsgő, életörömtől duzzadó ország tükörképe. Ahol a nők már femme fatale-ok, és vélhetően egy kitűnő Tungsram izzó alatt frissítik fel delejező sminkjüket.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán mintegy 120 plakát szerepel olyan alkotóktól, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, illetve a neves festők mellett feltűnnek plakátra szakosodott művészek is, mint Biró Mihály, Faragó Géza, Helbing Ferenc, Tuszkay Márton. A korai magyar plakátművészetről annak ellenére nem született átfogó kiállítás vagy könyv, hogy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő egyéni alkotásokkal büszkélkedhet. A kiállítás a plakátműfaj fejlődését és magyarországi kezdeteit nemzetközi kontextusban mutatja be, szerepeltetve a műfaj legnagyobbjai, Alfons Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Koloman Moser és mások műveit.

Gyönyörködjenek a kiállításon mindabban, amit Ady Endre így írt le: „a ha­ladás harca a vaskalap ellen”!

Az élet művészete – Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914). Látogatható: április 4. – október 5.

Nyitókép: Mandiner-archív