Önkéntes spiclik vagy Kádár áldozatai? Új könyv tárgyalja az ügynökkérdést!

Az állambiztonsági téma egyike a legnagyobb érdeklődésre számot tartó területeknek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára pedig az egyik leglátogatottabb kutatóhely az országban.

Hasonló hibába nem esik Takács Tibor könyve, mely a Jaffa kiadó modern magyar történeti sorozatában jelent meg. A sajátos hangvételű bevezetőt és az első fejezetet követően, mely főleg a Besúgó c. filmmel foglalkozik, a szerző alaposan definiálja a hálózat fogalmát, melyet ő itt kizárólag az állambiztonsági szervek titkos segítőtársainak összességére használja. A hálózat alapjaiban véve szervezetszerű volt: tagjait meghatározott eljárás keretében, fedőnéven beszervezték, a tartótiszten keresztül rendszeresen tartották velük a kapcsolatot, majd ha már nem tudták vagy nem akarták alkalmazni őket, kizárták a hálózatból, miközben az egész folyamatot adminisztrálták.

„Dejkó” és „Dalos” fedőnevű ügynökök nem tudhattak egymásról, még akkor is, ha a fedőnevek mögött megbúvó diszkós, Arató András és énekes, Vikidál Gyula jól ismerhette egymást. Az ügynökök kapcsolódtak valamihez, de nem egymáshoz, hanem az állambiztonsághoz, mégpedig tartótisztjeiken keresztül. Ezt úgy írja le a szerző, mint egy a „végletekig centralizált, csillagszerű hálózatot, amelynek minden eleme egyetlen középponthoz csatlakozott”.

A csatlakozást két tényező szavatolta: a beszervezési nyilatkozat, illetve a illetve a tartótiszt. A beszervezési nyilatkozat egyébként csak a beszervezettre helyezett jogi felelősséget, az állambiztonság mindössze arra tett ígéretet, hogy a büntetőügyüket elkenik, a beszerzett kompromittáló adatokat nem használják fel róla, vagy anyagi ellenszolgáltatást kapnak – vagy éppen az, amivel sikerült megnyerni vagy megtörni az illetőt. Az ügynöki mivolt során elkövetett kihágások egyébként katonai büntetőbíróság alá tartoztak.

Az ügynök egyetlen kapcsolata az állambiztonság felé a tartótiszt volt, így az ügynöki munkáját – és annak minőségét – jelentős részben ő határozta meg. A tartótiszt nem csak vezette az ügynököt, de nevelte, okította is. Ironikus módon az ügynöktől elvártak bizonyos pozitív emberi kvalitásokat, pl. az őszinteség kimondottan fontos volt. Ez persze arra utalt, hogy velük kellett őszintének lennie, egyfajta szocialista értékrend keretén belül, de közben az ügynöknek hazudnia kellett kollégáinak, barátainak, de még családtagjainak is – sőt, néha utóbbiakról is jelentenie kellett. De nem voltak kivételek a nyomással beszervezett ügynökök sem. Egy 1957-es belügyi tanulmány tisztázta, hogy az ellenséges körből, terhelő adatok alapján beszervezett ügynökök esetében is „a végső cél világnézetének megváltoztatása, a marxista-leninista ideológia megértetése és elfogadtatása”.  

– érvel a szerző. Az ügynököket néha felülvizsgálták, és amennyiben kiderült, hogy kezdeti, pressziós alapú beszervezése után meggyőződésessé vált és kibékült a proletárdiktatúra valóságával, hazafias alapú minősítést is kaphatott. A beszervezés egyben a rendszerellenes személyek pacifikálásának eszköze is volt, hiszen a beszervezés ténye, amennyiben kitudódik, kompromittálta őt barátai előtt is. Ily módon szoros felügyelet alatt tarthattak egy rendszerellenesnek tekintett személyt, aki aztán besúgói tevékenysége folytán fokozatosan a rendszer támogatójává vált. Ez a törekvés látszólag sikerrel járt, az 1980-as évekre a hálózati személyek szinte teljes köre, legkevesebb 95%-a elvi, hazafias meggyőződésből vett részt a titkos együttműködésben. 1956 novembere és 1989. június 30. között 48 065 beszervezést hajtottak végre, de a reaktivált, korábbi ügynökökkel együtt a Kádár-rendszerben legalább 55 455 személy volt hosszabb vagy rövidebb ideig a hálózat tagja – tárja fel a szerző. Egyéb kategóriákkal együtt, 1945 és 1989 között a politikai rendőrség ügynökhálózatában kb. 150 ezer fő fordult meg, természetesen sohasem egyszerre.

Előkerülnek a kollaboráció módozatai, az 1956 utáni megtorlás és a hálózat, az egyszerű és kevésbé egyszerű történetek. Azt biztos, hogy a kötet befejezése után az olvasó megismeri az állambiztonsági múlt alapfogalmait, és a jövőben nem fogja leegyszerűsítő fogalmak mentén kezelni az ügynökök történetét. Takács könyve szakirodalomként és gondolatébresztő ismeretterjesztő munkaként is megállja a helyét.

Takács Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések. Az állambiztonsági besúgóhálózat történetei. Bp., Jaffa, 2024. 208 oldalon.

(Fotó: képkocka a Belügyminisztérium Filmstúdiójának az ügynökbeszervezés módszertanát, a technikai jellegű részleteket oktató filmjéből. Fortepan, 187065.)