Ilyen formátumos költők ma már nincsenek, és attól tartok, nem is lesznek. De ne legyen igazam – Tolnai Ottó halálára

Meghalt Tolnai Ottó. Nem tudom, kinek mond valamit a neve. Remélem, hogy akadnak azért olyanok, akik tudják, ki ő. Vagy ki volt. Egy költő a Vajdaságból, elképesztően szerteágazó életművel. Ez a szerteágazás tényleg beláthatatlan, meg sem próbálom körülírni. Tolnai mindenből költészetet csinált, és ezt lehet szó szerint érteni.

Ő volt a „Vidéki Orfeusz”, hogy válogatott verseinek címét idézzem. De ezt a vidéket is totálisan kell érteni, mert ez a vidék az Adriától Párizsig ért, Palicstól New Yorkig, Magyarkanizsától Lisszabonig. Nem akarom egyik kötetét sem ajánlgatni, hozzám a legközelebb talán a Balkáni babér című kötete áll. Vagy az árvacsáth, nem is tudom. Az életműbe itt lehet alaposan beleolvasni. Isten nyugosztalja, tényleg nagy költő volt. Nagy formátum.

Miután eljutott hozzám a halálhír, beleolvastam egy-két kötetébe. Rég volt a kezemben Tolnai-kötet. De ez sem baj, mert épp elég az, hogy a könyvei a közelemben vannak. Csak rájuk néz az ember, a könyvek gerincére, és az már önmagában jó. Beleolvastam tehát egy-két régi kötetébe, és azonnal elkapott a Tolnai-nyelv sodrása. Ahogy kiárasztja a költészetet a világba.

Egy rozsdás szög, egy darázs, a Tisza fényei, egy kutya tekintete, Pilinszky, egy adriai kavics. Egyik sem fontosabb a másiknál, mert minden ugyanolyan fontos. Valamiért minden nagyon fontos. 

Ez a mondat járt a fejemben, miután félretettem a könyveit és kimentem a kertbe. Néztem a tölgyfákat, a rigókat, a lassan vonuló esőfelhőket, a nemrég kivirágzott keltikék szőnyegét a lépcső mellett. A költészet (és Tolnaié különösen) erre emlékeztet folyton, erre hívja fel a figyelmet. Arra, hogy mi mindent vesztünk el, ha megfeledkezünk erről. Mert persze megfeledkeztünk erről is.

A költészet (bizonyos vélekedésekkel szemben) a valóság természetével foglalkozik. Alapkérdése egyszerű: mi a valóság? Végső soron ez az egyetlen kérdés. Az ember és a művészet egyetlen kérdése. Tolnai verseinek valósága azért olyan beláthatatlan, azért van annyiféle leágazása, mert a valóság is ilyen, ilyen a természete. A dolgok, a jelenségek felfoghatatlanul bonyolult kapcsolatrendszerben léteznek, semmi sem áll önmagában, függetlenül. A költő-filozófus Végh Attila szövedéknek nevezi, és végső soron a valóságot érti alatta. Amikor ezt mondja, én azzal válaszolok neki, hogy kvantum. Ilyenkor bólint, mert tudja, hogy ez ugyanaz, mint a szövedék. A valóság kvantumtermészetű.

Így jut el Tolnai is egy rozsdás szögtől az Androméda-ködig, egy tehén szemétől a srebrenicai mészárlásig, egy adriai kavicstól egy középkori ikonfestőig. De persze ezek is csak látszólag megérkezések, valójában inkább egy vég nélküli vándorlás megállóiról van szó. 

Akármire nézek, akármiről is gondolkodom, minden mögött ezt a végtelenbe vesző „szövedéket”, kvantumtermészetet látom. Így látott, így gondolkodott Tolnai Ottó, és ugyanezt teszi mindenki más is egész életében, legfeljebb nem tudatosítja magában. A költő (vagy mondjuk úgy: a művész) ezt életprogrammá teszi. 

De ez az őrület is kvantumtermészetű. Mert hogyan is lehetne valami őrület, ami pusztán igyekszik megfelelni a valóság természetének? Tolnainak van egy hosszabb prózája arról, hogy valamikor a kilencvenes évek legelején hogyan vett majdnem egy adriai világítótornyot. Arrafelé néha akadnak eladó világítótornyok. Ma már nyilván nincs így, mert az összeset megvették és szállodát csináltak belőlük. Egy ideig komolyan fontolgatta, hogy megveszi.

Ha eladta volna a palicsi házát, plusz némi baráti kölcsön, meg is tudta volna venni. Aztán az egész tervet elsodorta a háború. És talán csak kvantumszerűen gondolta komolyan. Mert igazából ott lakott ő egész életében, egy viharvert adriai világítótoronyban, minek is költözött volna oda. Tolnai nagy tengerköltő is, személyes és mély köze volt az Adriához, ami a magyar költészetben (az ismert historikus okok miatt) elég ritka jelenség.

Persze nem nyaralásilag volt köze hozzá, hanem költőileg, költészete egyik tárgyaként. Az Adriát összeöntötte a Tiszával, a szikes pusztákkal, a dédmama almáriumából előkerült semmiségekkel, és ki tudja, mi mindennel még, végül az egészből kikeverte az „azúrt”, ami költészetének visszatérő, minduntalan felbukkanó attribútuma.

A tiszta égbolt színét, ahonnan ki tudja, hová nyílnak meg utak. Ahogy Az azúr talpú Krisztus című versében megírta: 

„ismertem festőket akik párába vesző kis adriai szigeteken
egész életükben krisztus vízenjárását pingálták
de csak most látom 
valójában mégsem festészeti motívumról van szó
hanem valamiféle táncokon inneni 
táncokon túli koreográfiáról 
a vízibolha a nyílt tengereket járó tengerjáró
poloska és a viola gázolómadarak lépteiről 
a szó szoros értelmében vett vízenjárásról 
észrevette-e magdaléna míg mosta törölgette lábát
hogy krisztus talpai olyanok mint amikor
a gyerek pingáláskor kék festékbe lép
s mint összemászkálja a lakást 
végigtrappol az előszobán 
fel-le a fehér létrán 
fel-le
míg egyszer túl nem szalad a tetőn 
s attól kezdve már nem látjuk
nem látjuk ahogy mászkál a mennybolton
nem látjuk többé mert kék a talpa
észrevette-e valaki azokat az azúr talpakat 
a keresztfán”

***

(Nyitókép: MTI / Szigetváry Zsolt)