Úgy néztem őket, mint egy jelenést

Az év utolsó napja. Odakint sűrű köd, a hőmérséklet valamivel fagypont alatt. Szotyolát és almacsutkákat teszek a madáretetőbe. Alig telik el egy-két perc, és megjelennek a meggyvágók, tengelicek, csuszkák. Addig van jó dolguk, amíg fel nem tűnik a harkály (pontosabban egy közép fakopáncs), mert ha megérkezik, akkor elfoglalja az etetőt, megeszik mindent, és nem enged oda senki mást.

A kert végéig is alig lehet ellátni, a távolabbi cserfák körvonalai már csak derengenek, mintha egy német romantikus festő valamelyik képét látnám. Caspar David Friedrich valamelyik képét például. A sűrű köd elnyeli a hangokat, a völgyet átszelő útról sem hallatszik fel az autók zaja. Víz alatti csend. Néhány napja egy barátommal fent jártunk a Börzsöny egyik magaslatán. Odafent majdnem tíz fokkal melegebb volt, mint a völgyekben. Hőmérsékleti inverziónak nevezi ezt a jelenséget a meteorológia. A köd fölött álltunk, és akkor is eszembe jutott Caspar David Friedrich és az ő egyik leghíresebb festménye, a Vándor a ködtenger felett. A hegygerinc meredek, északi oldaláról belátni egy szurdokerdőbe, erről viszont egy másik német romantikus festő, Friedrich kortársa, a kevésbé ismert Ernst Ferdinand Oehme egyik képe ugrott be. A kép címe Waldinneres.

Akárhová nézek, mindenütt német romantikus festők képeit látom. Oehme képe az egyik leghitelesebb erdőábrázolás, amit ismerek. Ki tudja, mitől válik hitelessé egy erdőábrázolás. Én sem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor ezt a képet életemben először láttam Drezdában, azonnal tudtam, hogy aki festette, az valami nagyon lényegeset tudott az erdőről. És nem azért hiteles, mert a színek, a fények és az árnyékok olyan nagyon életszerűek lennének. Persze, azok, de van itt még valami, ami viszont nem leírható és nem elmondható. A kép hitelességét valami olyasmi adja, amihez a tudat már nem fér hozzá. Egy kép hitelességét amúgy sem az úgynevezett életszerűsége adja meg. Nem attól lesz hiteles egy kép, hogy megtévesztően hasonlít a valóságos látványra. Oehme festményéből az erdő metafizikája árad, és ez olyasféle áradás, ami a lelkünk legmélyebb régióival teremt kapcsolatot. Ha erre a képre nézek, megfogalmazhatatlan érzések lesznek úrrá rajtam. Ha igaz az az állítás, mely szerint minden kép önarckép (és szerintem igaz), akkor Oehme Waldinneres című képe tökéletes önarckép. Olyan önarckép, amely már nem a személyiség karakterjegyeit hordozza, hanem a személyiség mögötti tartószerkezetről árul el valami lényegeset. A minden emberi lélek mögötti titokzatos, közös ismeretlent mutatja fel.

Ez a közös ismeretlen ott van a képen, ott van minden ecsetvonásban, miközben nem látszik, nincs látható nyoma. Akkor hát hol van? – tehetnénk fel a jogos kérdést. Mindenhol és sehol – adom rá a semmitmondónak tűnő választ, de nincs pontosabb válaszom. A ködben elmerült erdő ugyanezt a megfoghatatlanságot árasztja. Olyan, mintha valakinek az arcát látnám. Ezt az arcot ismerem, talán már a születésem előttről ismerem, mégsem tudom megmondani, kinek az arca.

Az év utolsó napja, kora délután. Sosem voltam az év végi számvetések híve, most sem vetek számot semmivel. Odabent a tűzhelyen rotyog a lencsefőzelék, és közben a harkály is felfalt mindent, amit az etetőben talált. Azon sem gondolkodom, hogy mit hoz majd az új esztendő. Hoz, amit hoz, a jövőn úgysem találok fogást, hiába is próbálkoznék vele. A jövő absztrakció, bizonyos értelemben a múlt is az, a jelen pedig e két absztrakció közé szorult harmadik absztrakció.

Egy ismerős megosztott egy képet egy lelőtt szarvastehénről, amit séta közben talált. A szarvastehén vemhes volt, és az ismerős azt írta, hogy látta, ahogy még mozgott benne a magzat. Jó húsz évvel ezelőtt magam is láttam hasonlót, azzal a különbséggel, hogy az a lelőtt szarvastehén kínjában félig megszülte a borját. Félig kilógott belőle, de már halott volt. Sokáig álldogáltam mellettük, úgy néztem őket, mint egy jelenést.

Ez az ismerős azt is írta még, hogy nagyon rossz kedve lett ettől a látványtól. Nem is dühöt érzett, inkább egyfajta bénultságot, beletörődést. Hogy nincs mit tenni, ez van. Mélyen megértem ezt az állapotot, és én sem tudok mást tenni, mint hogy megírom. Hogy legyen nyoma a hajónaplóban. Egy soha meg nem születő szarvasborjú utolsó mozdulatai a halott anyja méhében. Legyen ez részemről a 2024-es év zárómondata.

(A nyitóképen Ernst Ferdinand Oehme (1797-1855): Waldinneres c. képének részlete látható)