Karácsonyi legendák és mesék: a legszebb történetek, amiket minden magyar családban ismerni kell

Fenyőfák, gyertyák, cukorangyalkák

A karácsonyfa állítása keresztény hagyomány, ám az eredete jóval korábbra nyúlik: már a kelták és germánok is úgy tartották, az örökzöld elűzi a gonosz szellemeket és betegségeket. Az ünnepre feldíszített fenyő a 16. században, a Német-római Birodalomban jött divatba, majd német mintára terjedt el szép lassan az egész világon. 

A legenda szerint egyenesen Luther Márton volt e tekintetben is az első újító, aki elirigyelte a fenyőkön megvillanó csillagfény szépségét, és jobb ötlete nem lévén, hazatérve fára helyezett gyertyákkal próbálta mindezt demonstrálni a szeretteinek. Nem véletlen, hogy a németek karácsonyi himnusza, az O Tannenbaum is a „zöld fenyőt” dicséri, amelynek ékei kezdetben jellemzően alma, dió, ostya és mézes sütemény voltak. 

A karácsonyfa-állítás szokását, amit azért még jó pár évtizedig sokan gyanakodva szemléltek, végül Viktória királynő tette legitimmé, amikor az Illustrated London News  újság egy rajzán férjével és gyerekeivel együtt egy feldíszített karácsonyfa  mellett volt látható. A ma már a legtöbb háztartásban kihagyhatatlan ünnepi kellék tengerentúli karrierje pedig 1856-ban lódult meg; ekkor jelent meg a Fehér Házban az első effajta látványosság, amelyet az Egyesült Államokban Pennsylvania német telepeseitől eredeztetnek.

először természetesen a német ajkú polgárság kapott rá, őket utánozta le a magyar arisztokrácia. Viszonylag közismert és a valóságtól nem is elrugaszkodott történet, hogy az első karácsonyfát az  „óvodaalapítóként” is ismert Brunszvik Teréz állította 1824-ben martonvásári birtokán, és a meghonosítók között említik József nádor harmadik feleségét Mária Dorottya württembergi hercegnőt, valamint a Podmaniczky és a Bezéredy családokat is. 

A feljegyzésekből tudható, hogy már az 1860-as években voltak az adventi időszakban fenyővásárok Pesten, az aradi Alföld című lap meg arról tudósított 1862-ben, hogy egy nőnevelő-intézet tanulói Deák Ferenc számára olyan speciális karácsonyfával rukkoltak elő, amelynek minden ágán egy-egy, a leányok által készített kézimunka lógott. Az irodalomban 1866 az eddigi ismert kezdődátum: „ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus” – áll Jókai Mór A koldusgyermek című elbeszélésében.

Francia, mégis nagyon magyar, mi az?

Mi más lenne, mint a szaloncukor. Az egykor Jókai Mór kedvenceként is számontartott édesség csaknem másfél évszázada lóg a magyar karácsonyfákon. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem mi találtuk fel, története a 14. századig nyúlik vissza. Alapanyagát, a fondant-t akkoriban alkották meg Franciaországban, Magyarországon viszont csak sokkal később, a 19. század elején jelent meg az idetelepülő német cukorkakészítő mestereknek köszönhetően, hogy aztán olyan későbbi legendás cukrászok és „édességgyártók” járassák csúcsra, 

Utóbbi 1891-ben kiadott, A legújabb házi czukrászat című kézikönyvében már tizenhétféle szaloncukorrecept szerepelt, köztük a „szalon-ananász czukorkák” és a „szalon-pisztácz-czukorkák”.

És hogy miként került – valóban csak ránk, magyarokra jellemzően – a finomság végül a karácsonyfára? Valószínűleg ugyancsak a franciákat követve. Ők a sztaniolpapírba csomagolt fondant-cukorkát (papillote), amelynek fényes papírja mindenféle bölcsességeket rejtett, az úri házaknál, kis tartókban tárolták a szalonban várakozó vendégeknek szánt apró figyelmességként – ez köszön vissza az elnevezésében is. 

és szintén ő jegyezte fel, hogy az 1870-es évektől rendszeressé vált, talán ugyancsak a vendégek elképráztatásának okán „a fát szalonczukkedlivel díszíteni”. Ez a szokás azután az első világháborúban és azt követően még jobban megerősödött, hiszen sem alapanyag, sem pénz nem volt, ezért a nagyrészt amúgy is cukrászdában vásárolt készáruk helyett egyre többen kezdek el otthon szaloncukrot és egyéb egyszerű, ehető díszeket gyártani.

Fény, amely átvilágít az időn

A karácsonyhoz vagy a téli ünnepkörhöz kapcsolódva számos magyar irodalmi mű is született, és bár a javarészt angolszász karácsonyi történetekre koncentráló filmes feldolgozások miatt ezek egy része háttérbe szorult, az ünnepi lelassultságban, amolyan léleksimogatóként, érdemes újra felfedzeni őket. Így  Tamási Áron Karácsonyi pásztorocskák című elbeszélését, amely egy erdélyi faluban, betlehemező legénykék között játszódik karácsony estéjén, és amelynek már az első két sora visszarepít egy azóta mindenestül elsüllyedt kemény, de igazságos világba:

Hasonlóan megrendítő szépségű Szabó Magda Az a szép fényes éjszaka című írása, amely a betlehemi születés pillanatának végtelenné tágítása, a már a jászolban megérzett, elkerülhetetlen sorssal. 

Wass Albert ennél többet, egy egész novellafüzért szentelt az ünnepnek.  Karácsonyi üzenetek/A temető megindul című gyűjteményes kötetében szerepel a Karácsonyi mese, amelyben a kandalló mellett üldögélő nagyapa beszéli el a csodát izgatottan váró unokáinak, hogyan mentette meg egyszer három kicsiny gyertya lángja az egész emberiséget Isten haragjától. 

És ha már mese, a már emlegetett Jókai Mór írta meg talán a legszebb magyar karácsonyi történetet – nem csak gyerekeknek. A Melyiket a kilenc közül? novella főszereplője egy kilenc apró gyerekét egyedül nevelő özvegy csizmadia, aki inkább választja a nélkülözést, mint hogy egyet is – és vele mindannyiuk szabadságát – elveszejtsen közülük. 

Nyitókép: A felvétel a Batthyány utca 49. számú házban készült 1942-ben. (Fortepan / Lissák Tivadar)