Az érzékek igézete

Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz! Hányszor hallottam ezt, vagy ha nem hallottam is, kiolvastam a tekintetekből. Talán tényleg túlságosan el vagyok foglalva a képzeletemmel. A képzeletemben létező világokat soha nem tudtam (és nem is igazán akartam) megkülönböztetni az úgynevezett valóságtól. Nem választhatók szét, a valóság nem valóságosabb a képzeletnél. Nyilván alkat dolga is, hogy az ember hová helyezi a hangsúlyt. A valóságnak nevezett ügymenettel foglalkozik inkább, vagy beengedi a tudatába a ki tudja honnan érkező képeket, és hagyja, hogy ezek a képek a maguk logikája szerint dolgozzanak benne. Az imagináció által életre hívott világok képesek bele­írni magukat a valóságként elkönyvelt világba. Van ilyen. 

A művészet mást sem tesz évezredek óta, mint hogy felülírja a valóságot, vagyis teremt valamit, ami addig nem képezte a közös valóság részét. Van ebben valami mágikus. A létezés mágikus természetű, kvantumszerű, felfejthetetlen szövedék. De nem is ebbe a titokzatos iránytalanságba haladnék tovább, hanem visszatérnék a tervezgetéshez, amivel kezdtem. Egy ideje tervezgettem például azt, hogy egyik reggel felmegyek egyedül a Magas-Börzsönybe, a Csóványosra, járok egy nagyot odafent, és a délutáni busszal hazazötyögök. Nem egy nagy terv, mégis régóta görgettem magam előtt. Valami mindig közbejött. Vagy elég volt a képzeletemből előhívott képek között túrázni, nem is tudom. Egyre többször veszem észre, hogy elég kinéznem az ablakon vagy álldogálni egy darabig a kertben a madáretető mellett, és megindul a képvonulás, lassan süllyedek a szövedékvilág mélyére. Nemrég mégis úgy alakult, hogy reggel hétkor már a Szén-patak völgyében találtam magam. A kulcsosház lépcsőjén egy róka üldögélt. Messziről észrevett, de nem menekült el, csak a fejét emelgetve figyelt. Akkor sem menekült el, amikor néhány méterre tőle megálltam és lefényképeztem. Néztük egymást. Mondtam is neki valamit. Már nem emlékszem, mit. Szoktam mondani ezt-azt állatoknak. Madaraknak, bogaraknak, de növényeknek is. A nem ember formájú létezőkhöz intézett szavak különösen tudnak viselkedni. Feltöltődnek valami addig ismeretlen tartalommal. A nyelvnek vannak olyan tartományai, amelyek képesek átlépni az ember és a természet közötti, átjárhatatlannak tűnő határokat.

Egy David Abram nevű amerikai filozófusnak néhány évvel ezelőtt jelent meg magyarul egy nagyszerű könyve, Az érzékek igézete. Ebben a könyvben – egyebek mellett – az érzéki tapasztalás hétköznapi ember számára ismeretlen tartományairól ír. Nem arról van szó, amire elsőre gondolhatnánk, hogy filozófusunk tudatmódosító szerek segítségével magával az univerzummal csevegne, hanem arról, hogy egyes archaikus népcsoportok hogyan érzékelik a világukat, azt a tájat, amelyben évezredek óta élnek. Mit lát egy észak-amerikai, egy ausztrál vagy egy dél-ázsiai törzs tagja, amikor az erdőre, a csillagos égre vagy a tengerre néz. Azt látja, azt hallja-e, amit mi látunk vagy hallunk. A rövid válasz erre: nem azt. Vagy: nem egészen azt. És ha nem egészen azt, akkor mit. És miben áll ez a különbség. Nem mesélném el a könyvet, az elolvasását viszont melegen ajánlom. Semmi hétköznapi értelemben vett ezotéria nincs ebben a könyvben, Istennek hála. Egy nyugati fenomenológián iskolázott ember érzékeny figyelme viszont annál inkább van. Egy olyan emberé, aki a nyugati ember éles logikájával, analitikus tudásával együtt képes arra, hogy – legalábbis részben – magáévá tegyen egy olyan világérzékelést, amely számunkra már ismeretlen. Amikor ezt a könyvet olvastam, egyebek mellett arra a megnyugtató következtetésre jutottam, hogy ezek szerint mégsem vagyok egészen bolond. Valamennyire bolond vagyok, de nem egészen. Egy kanadai indián baglyokkal beszélget az erdőben. Mit gondolunk mi erről? Házi feladat: a kedves olvasó tegye a szívére a kezét, és legalább önmagának vallja meg őszintén, hogy mit gondol erről a számára valószínűleg rendhagyó jelenetről.

A kulcsosház lépcsőjén üldögélő rókának tehát mondtam valamit. Nem volt klasszikus diskurzushelyzet, nem válaszolt, csak figyelt, miközben magasra tartott, csillogó fekete orrával szimatolta a metszően hideg, gombaillatú levegőt. Néztük egymást. Később, a völgyfő közelében egy fekete harkály követett jó darabon, hozzá is intéztem néhány szót. Az Égés-bérc meredek oldalában többször meg kellett állnom, nem bírtam szusszal. Úgy látszik, öregszem, ezt mondtam a fekete harkálynak. Jellegzetes, kacagó hangján válaszolt. Igaza volt.