Győrffy Ákos: Goethe a romok alatt

Nyitókép: Wikipédia

A minap volt Johann Wolfgang von Goethe születésének kétszázhetvenötödik évfordulója. Ahogy látom, Német­országban itt-ott megemlékeztek erről, Weimarban, Goethe életének egyik központi helyszínén például kézműves-foglalkozásokkal, borfesztivállal egybekötött ruhabemutatókkal és egy talányos című (Goethe als Influencer?) műsorral. De ne legyünk igazságtalanok, nyilván voltak még a fentieken kívül úgynevezett igényesebb megemlékezések is, de nem ez a lényeg.

Akkor hát mi a lényeg? Talán az, hogy mit jelent ma Goethe, kit érdekel ma Goethe, és milyen helyet foglal el Európa kulturális emlékezetében. Illetve: olvas-e még valaki egyáltalán Goethét? Márai Sándor írja naplómonstrumának valamelyik kötetében, hogy Goethe az első világháború után hirtelen eltűnt az irodalmi és a szellemi élet horizontjáról. Holott addig a magyar irodalomban az igencsak gyakran emlegetett szerzők közé tartozott. Hatása nem volt jelentéktelen, már ami a 18. század vége és a 19. század közepe körüli magyar irodalmat illeti. Nagy hatást gyakorolt Kazinczyra, Bajzára és Kölcseyre is, de Petőfi például nem szívelte. Az első igazi magyar regény is Goethének köszönhető, mert Kármán József a német mester Az ifjú Werther szenvedései című regényének hatására írta meg a Fanni hagyományai című művét 1794-ben, s ettől a műtől számítjuk a modern magyar prózairodalmat.

Ha most utánagondolok, úgy rémlik, Márai mintha egyenesen úgy fogalmazott volna, hogy Goethe művei az első világháború után lekerültek a polcokról. Amit nyilván nem kell szó szerint érteni, épp elég, ha jelképesen értjük. Érde­mes elolvasni a tárgyban Babits egyik Goethéről szóló írását, amely 1932-ben jelent meg a Nyugatban. Ebben ilyesmiket ír: „Az olimpusi Goethéről szóló legenda, a hideg és szenvtelen zseniről, aki fölényesen merülve önnön lelkének imádatába, becsukja füleit az élet és emberiség jajai előtt: inkább korunkról szól, mint Goethéről, inkább századunk nyugtalanságát és türelmetlenségét leplezi le, mint Goethe hidegségét. Sohasem volt nagy író, aki kevésbbé lett volna hideg, aki közelebb maradt volna az élethez, mint Goethe. Akik idegenül nézték betűi tengerét, sohsem érezték meg, hogy a tinta épp oly természetességgel és egyszerűséggel ömlött tollából, mint a könny szemeiből.” Azt is írja, hogy „nagyapáink számára a német kultúrát jelentette, amely innen Bécs mögül tekintve az egyetlen aktuálisan illetékes kultúrának látszott; s ambiciózus és derék kereskedők, akiknek föladatul jutott egy elmaradt és patriarkális kis ország életét az európai gazdagság és fürgeség vérkeringésébe beledörzsölni, Goethe munkáit úgy őrizték szekrényükben mint többé-kevésbbé tudatos kultúrhivatásuk jelét és bizonyítékát”.

Nos, ez tűnt el nagyrészt az első világháború után, hogy aztán vissza se térjen soha. Számos oka lehet ennek. Az egyik az, hogy a vesztes, összeomlott és megalázott Németország már nem az volt, ami annak előtte. Egy idea foszlott szét vele, és az idea mögül előtűnő valóság maga alá temette a klasszikus német irodalom óriását. Goethe a romok alatt rekedt. És persze az első világháború utáni irodalmi mozgások – a fentiektől nem függetlenül – már egészen más irányokba mutattak. Jött Proust, jött Joyce, jött Hemingway, jött Robert Musil és a többiek. Goethe a mából nézve alig érthető már, s ez az értetlenség az első világégésben gyökerezik, azt hiszem. Ott tört el valami, úgy tűnik, véglegesen.

A mából nézve már tisztán látszik, hogy az az ember­típus, amelynek Goethe az egyik legnagyobb képviselője volt, végérvényesen eltűnt. Goethe a létezés egészének titkát kereste. Kereste a növényekben, a kövekben, a színekben, a tájakban, a testben, a lélekben, mindenhol. Olyan volt, mint egy alkimista. De az alkimistákon ma már legfeljebb csak mosolygunk. Az „egészre” vonatkozó érdeklődés a 20. század első harmadára elenyészett. Ma pedig a széttört egészből maradt törmelékek sem kellenek senkinek.