Nem kell mindig csinnadratta és eget rengető katarzis, elég, ha csak úgy, önmagáért elkezdünk örülni ennek a furcsa-szép közös létnek.
Kastélyudvar, templomharang, felettünk a csillagos ég, előttünk a színpad, rajta két szék, két gitár meg két szandálos ember. Ilyennek kellene lennie mindig a színháznak, ilyen kedvesen egyszerűnek, megnyugtatóan esetlennek, gondolom egyszerre, sőt azt is, hogy tulajdonképpen ilyennek kellene lennie az életnek is, ahelyett hogy dacosan és dühösen bolyongunk állandóan szemben a széllel. Hogy azért hat-e rám így Kollár-Klemencz László és Háy János közös zsámbéki előadása, mert ahogy öregszem, egyre inkább képes vagyok kiszúrni a valóban őszinte dolgokat, vagy azért, mert az ő szentimentalizmusuk, vagyis talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, melankóliára való hajlamuk egy pillanat alatt rám is átragad, nem tudom. De talán nem is kell tudni, elég az hozzá, hogy ez a csikorgósan induló vállalkozás, bár igyekszem keményen ellenállni, csak behúz a végére. Pedig nyolcvan percen keresztül nem is igazán történik semmi, szövegekre jönnek szövegek, néha dalok is, Háy például eljátssza az egyetlen saját, tizenöt éves korában írt számát, jókat nevet rajta ő is, mi is, azon a felolvasott regényrészleten nemkülönben, hogy úszott el az ígéretes rock and roll karrier egyetlen eltévesztett zeneiskolai vizsgán. Így, elfogódott lassúsággal felelgetnek egymásra a hosszú sorok, hol Kollár-Klemencz, hol Háy, egyszer már valamikor, valamilyen formában leírt gyerekkori-családi emlékeit megidézve. Annyira lassan, ahogyan előbbi énekli talán ezredszerre is, de ugyanolyan átéléssel, hogy: „Ahogy papíron üt át a tinta, / ahogy lassan lendül a hinta, / úgy szerettem beléd, / ahogy senkibe soha még.” Ez a szerelemmel foglalkozó rész egyébként az elviekben improvizatív produkció abszolút csúcspontja is; ezúton kéretik Háy János Szerelmes vers című írását mindenkinek elolvasni, mert sok minden kiderül belőle a szerelem és a költők általános természetéről. Ahogyan kiderül az is ezen a kellemes nyári estén, hogy nem kell mindig csinnadratta és eget rengető katarzis, elég, ha csak úgy, önmagáért elkezdünk örülni ennek a furcsa-szép közös létnek.
(KutyaGOló – Kollár-Klemencz László és Háy János estje. Zsámbéki Nyári Színház)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A történelem leghosszabb életű emberei túléltek háborúkat, járványokat és birodalmakat. A különleges versenyben a nők vezetnek.
Mit tudunk honfoglaló őseink táplálkozásáról? Hogyan hatott egymásra a nemesi és a paraszti konyha? Mik azok a technológiák és alapanyagok, amelyeket a ma háziasszonyai is alkalmazni tudnának?
Sebestyén Géza arra is figyelmeztetett, hogy mi sodorhatja a jövőben veszélybe a jóléti rendszereket.
Gödöllő 1989-ben a thrashesek egyik fellegvára volt. Roszík Gáborék itt buktattak MSZMP-t először. A többi történelem. Maráczi Tamás írása.
Nosztalgiával gondolok vissza arra a korszakra, ahol kulturált, máshogy gondolkozó, de komolyan vehető emberek voltak az ellenfelek.
A Húrokon írt történelem című műsorban mások mellett Schuster Lóránt, Korda György, Csepregi Éva, Kovács Kati, Vikidál Gyula, Tátrai Tibor, Nagy Feró, Charlie és Demjén Ferenc mesél nemcsak a saját pályafutásáról, de arról is, hogyan lehetett a szocializmus keretei között zenészként és emberként létezni.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
Giorgia Meloni miniszterelnök is üdvözölte az ítéletet.
