Mindig ilyennek kéne lennie a színháznak, ilyen kedvesen egyszerűnek, megnyugtatóan esetlennek

Kastélyudvar, templomharang, felettünk a csillagos ég, előttünk a színpad, rajta két szék, két gitár meg két szandálos ember. Ilyennek kellene lennie mindig a színháznak, ilyen kedvesen egyszerűnek, megnyugtatóan esetlennek, gondolom egyszerre, sőt azt is, hogy tulajdonképpen ilyennek kellene lennie az életnek is, ahelyett hogy dacosan és dühösen bolyongunk állandóan szemben a széllel. Hogy azért hat-e rám így Kollár-­Klemencz László és Háy János közös zsámbéki előadása, mert ahogy öregszem, egyre inkább képes vagyok kiszúrni a valóban őszinte dolgokat, vagy azért, mert az ő szentimentalizmusuk, vagyis talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, melankóliára való hajlamuk egy pillanat alatt rám is átragad, nem tudom. De talán nem is kell tudni, elég az hozzá, hogy ez a csikorgósan induló vállalkozás, bár igyekszem keményen ellenállni, csak behúz a végére. Pedig nyolcvan percen keresztül nem is igazán történik semmi, szövegekre jönnek szövegek, néha dalok is, Háy például eljátssza az egyetlen saját, tizenöt éves korában írt számát, jókat nevet rajta ő is, mi is, azon a felolvasott regényrészleten nemkülönben, hogy úszott el az ígéretes rock and roll karrier egyetlen eltévesztett zeneiskolai vizsgán. Így, elfogódott lassúsággal felelgetnek egymásra a hosszú sorok, hol Kollár-Klemencz, hol Háy, egyszer már valamikor, valamilyen formában leírt gyerekkori-családi emlékeit megidézve. Annyira lassan, ahogyan előbbi énekli talán ezredszerre is, de ugyanolyan átéléssel, hogy: „Ahogy papíron üt át a tinta, / ahogy lassan lendül a hinta, / úgy szerettem beléd, / ahogy senkibe soha még.” Ez a szerelemmel foglalkozó rész egyébként az el­viekben improvizatív produkció abszolút csúcspontja is; ezúton kéretik Háy János Szerelmes vers című írását mindenkinek elolvasni, mert sok minden kiderül belőle a szerelem és a költők általános természetéről. Ahogyan kiderül az is ezen a kellemes nyári estén, hogy nem kell mindig csinnadratta és eget rengető katarzis, elég, ha csak úgy, önmagáért elkezdünk örülni ennek a furcsa-szép közös létnek.

(KutyaGOló – Kollár-Klemencz László és Háy János estje. Zsámbéki Nyári Színház)