Mikszáth okosabb azoknál, akik kiegyeznek a világgal, de azoknál is, akik lázadnak ellene

A saját ábrázatomról, ilyen furcsa címe van a Mikszáth­-kötetnek, ami néhány napja véletlenül a kezembe került, megjelent a Franklin Társulat kiadásában, a Mikszáth Kálmán művei életműsorozat huszonötödik köteteként, lila fedél, halványbarna gerinc. A címből már lehet sejteni, hogy személyes vonatkozású szövegekről van szó, megemlékezések, tárcák, parlamenti karcolatok, előszavak, szerkesztői üzenetek, körkérdésekre adott válaszok, aktuális reflexiók, nyílt levelek, köznapi semmiségek, az írói egzisztencia melléktermékei. Olyan íróról beszélünk persze, aki írósága mellett képviselő és zsurnaliszta, első vonalbeli közéleti tényező volt, s akinek szakmányban ilyen „mellékeket” kellett gyártania, hogy fenntartsa társasági, társadalmi, anyagi státuszát. Nem olyan könnyű eldönteni, egy életműben hol végződik, ami mellékes, és hol kezdődik, ami fontos. Pláne, ha mint Mikszáth Kálmán esetében, a lényeg, a „relevancia” az irályban van, aminek minden egyes mondat foglalata, még az ilyen semmiségek mondatai is. Még ha nyilván túlzás is, amit Rubinyi Mózes ír a bevezetőjében, hogy „e kötet bizonnyal nemcsak irodalmunknak, hanem az egész irodalomnak legsajátosabb s legérdekesebb dokumentumai közé tartozik”.

Van valami Mikszáthban, ami a „modern érzékenységben” könnyen zavaró vagy legalábbis idejétmúlt lehetne. A békebeli kerekség, a kedélyesség, a szellemeskedés bizonyos monotóniája és nem utolsósorban valami, amit ma már „életstílushibának” érzékelünk, az a természetesség, amivel elhelyezkedik, mondjuk így, hivatalos közegekben, amelyek számunkra már a lehető legnegatívabb értelemben és végérvényesen lelepleződtek, a redakciókban, a képviselőház sajtókarzatán, majd magukban a képviselői bársonyszékekben, tarokkozó honatyák asztalánál és más hasonló helyeken. A modern irodalomnak lényegi vonása, hogy minden ilyesfajta természetességet kérdőre von. Ha valaminek, hát éppen az idegenkedésnek alkotja meg a mítoszait. Eddig persze nem mondok többet, mint amit az irodalomtörténetek is megállapítanak. Fenntartásaink Mikszáthtal kapcsolatban ugyanakkor merőben elméletiek. Amit mond, ahogyan mondja, sem nem zavaró, se nem idejétmúlt. Jovialitását nem érezzük bárgyúnak, mert időtlen, szelíd bölcsesség ragyog át rajta. Ez egy közhelyes megállapítás, de e közhely nélkül csak még nagyobb sületlenséget fogalmazhatnánk meg. Mikszáth okosabb azoknál, akik kiegyeznek a világgal, de azoknál is, akik lázadnak ellene. Ez az okosság van az irodalom elején meg a végén. Közben van mindenféle írásművészet, régi meg modern. A kettő tulajdonképpen egykutya.

Ez az elegyes kötet arra jó, hogy rámutasson, azokban a többnyire piszlicsáré közéleti ügyekben, társadalmi kérdésekben, amelyeket ezek az „apróbb nyilatkozatok” felelevenítenek, milyen rokonszenvesen alakított ki pozíciót. Mindig jót mond, mindig helyén van az agya, a szíve. Nehéz persze megmondani, hogy miben áll ez a helyesség. Olyan – ugyancsak közhelyesen megnevezhető – tényezőkben, mint derűs nyugalom, reflektáltság, ressentimenthiány, bátorság arra, hogy olykor mást mondjon, mint amit a nagy többség mondana, de anélkül, hogy kényszeresen mást akarna mondani. Bölcsesség, ami rejtegeti, fátyolozza magát, egy irály könnyed szellemességében akár. Van egy írás a jelen kötetben, A romanticizmus a címe, a véres, tragikus, hihetetlen fordulatokkal operáló irodalmat parodizálja benne írónk, és ennek margóján mutat rá valami igazán érdekesre. A romantika „mindazt használja a meséiben, amit a tízparancsolat eltilt. Ebből áll az egész romantikus mesterség. Én pedig mindjárt azon kezdem, hogy megtartom az ötödik parancsolatot – »ne ölj« – és sohasem ölök meg a hőseim közül senkit. Az mind élve marad, ameddig neki tetszik”. Ki tudná megmondani, tényleg így van-e, hogy Mikszáth, az író kezéhez pályafutása során soha nem tapadt vér, mindenesetre könnyen el tudjuk képzelni, hogy így van. Ez a kijelentés lehetne puszta szellemesség, de vehetjük – vegyük inkább – egy életgyakorlat sejtető megfogalmazásának is.

Mikszáth azt mondja, hogy a rombolás, a pusztítás művét, amelynek a mindenkori világunk szomorú képe, még csak azáltal sem erősíti, hogy képzeletbeli embereket halálra ítél. Szúnyogot lecsapni nehezebb ügy, mint megölni egy fikciós karaktert. Ő mégsem hajlandó rá. Világos, hogy ez a könnyedén odavetett mondat végső soron kivezet az irodalomból. Van olyan, hogy a fikcióban – nem a romantikus klisék, de – a legalapvetőbb esztétikai szabályszerűségek kívánnák azt, hogy egy szereplő meghaljon. Mikszáth válasza pedig az, hogy erre az esztétikailag szükségszerű halálra nemet mond. Az irodalom igazán ezekben a pillanatokban érdekes. Ekkor van relevanciája, tétje. Csak ekkor „igazi” irodalom, egyébként. Amikor nemet mondanak neki. Hogy igent mondjanak valami másra.