Síbakancsban nem lehet futni

Fotók: Orlai Produkció 

Érdekesen más megvilágításba kerül az Orlai Produkció és a Katona József Színház közös előadása, a Lavina aszerint, hogy az érkező néző látta-e az alapjául szolgáló, 2014-ben Cannes-ban díjat nyerő, azonos című filmet vagy nem. Ha igen, akkor a színházi változat valószínűleg csalódást fog okozni Ruben Östlund rendkívül erős színészi játékkal megtámogatott, kényelmetlen, és tegyük hozzá, elég sikertelen családterápiájához képest, ha nem, akkor viszont Pelsőczy Réka rendezése kellemes másfél óraként marad majd meg az emlékezetében. Már persze ha kellemesnek lehet nevezni a szakadék szélén táncoló emberi kapcsolatokkal való, olykor vicces, de többször lehangoló szembesülést, aminek a középpontjában egy házaspár gyaníthatóan nem most kezdődő vergődése áll. Pedig látszólag semmi ok az egymásnak feszülésre, hiszen Tomas (Mészáros Béla), Ebba (Járó Zsuzsa) és két kiskamasz gyerekük egy menő francia síparadicsomba érkezik vakációra, azzal a feltett szándékkal, hogy a sok munka és telefonnyomkodás helyett végre igazán időt és figyelmet szánnak egymásra. Egy hirtelen lezúduló lavina és az arra adott reakciók – különösen a férjé – azonban alaposan átrendezi a családtagok közötti, alapjáraton is elég törékeny viszonyokat, hogy aztán egyre élesebben tevődjék fel a kérdés: elvárhatjuk-e a szeretteinktől, hogy minden esetben úgy viselkedjenek, ahogyan azt mi helyesnek tartjuk, és ha mégsem így tesznek, van-e bennünk elég szeretet irántuk ennek elfogadásához? Kár, hogy az Orlai–Katona-kollaboráció nem megy elég mélyre a válaszok keresésében, és a sok ismerősség ellenére – a szülő-gyerek konfliktusok, valamint a párkapcsolati (el)hallgatások és szurkálódások ábrázolása például igen hiteles – valahogy mégis végig távol maradunk a lényegtől.