Normális emberek között a háborúpártiság nem trendi – Klacsán Gábor filmrendező a Mandinernek

Elkezdtek özönleni a nemzetközi elismerések a szupergroupnak is beillő Garda zenekar bemutatkozó klipjére, amit te rendeztél, sőt, az operatőri feladatokat is elláttad. Hogy jött ez össze?

Igen, nagyon örülünk a rengeteg jó hírnek! Ez egy valódi, tipikus magyar összefogás eredménye. Tehetséges emberek álltak össze egy közös célért, hogy egy mindannyiuk számára fontos üzenetet adjanak át – a világnak.

A zenészek közül kiemelném Alapi Istvánt, az EDDA legendás gitárosát és az énekes Garda Zsuzsit, a dal végső változatának megalkotóit. A klip alapötlete Wirth Zoltán dobostól származik, aki egyébként a finoman szólva sem kormánypárti Hírklikk tulajdonosa, gyermekkori barátom. Már fiatalon is rengeteget beszélgettünk, politizálunk és vitázunk a világ dolgairól, manapság meg aztán pláne, de a mostani történelmi helyzetben mindketten úgy gondoljuk, hogy  erősíteni kell a társadalmi összefogást, és a politikai formációk közötti párbeszédet, mert ez most Magyarország létérdeke lehet.

Ismerős jelszó.

Tektonikus mozgások indultak el a világpolitikában, a meghatározó birodalmak vagy - ha jobban tetszik - hatalmi központok körül minden recseg-ropog, és gyorsulva változik. Veszélyes korban élünk, szerintem ilyenkor jobb, ha egy kicsi országban a másként gondolkodók is inkább egymás felé fordulnak. Ami a klipet illeti, a háború is egy ennek a korszakváltásnak az eseményei közül.

Komoly beszélgetések előzték meg a munka tervezését, és sokat gondolkoztunk Zolival az ötlet lehető legjobb megvalósításának módjain: pontosan megterveztük a történet minden kockáját, aztán levonultak egy pincébe, s két nap alatt leforgattuk a klipet. Úgy tűnik, a végtermék is jól sikerült, és elérte a célját. Az alkotók szerint egy dologban nem lehet vita: a háború minden formája elfogadhatatlan! Aki azt támogatja, - tudom ennek nem örülnek majd a különféle „háborús rajongótáborok, a mások vérére szurkolók” –  valójában bűnrészes gyilkosságban. Kinek lenne joga elküldeni meghalni bárkit is bárhová?

Ez azért egyúttal kőkemény politika is, tekintve a hazai és európai vitákat az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. Márpedig a mainstream szerint aki fegyverszünetet követel, az az egyik oldalt, nevezetesen az oroszokat támogatja.

Olyasmiről beszélgetnek, amiről valójában semmit nem tudnak, és amiről semmilyen közvetlen tapasztalatuk nincsen. Mi az a háború? Távolról profit, rubrikák, összegek, főkönyvek, aztán térképek. Közelről ez máshogyan fest. Például szaga is van. Aki járt ilyen helyen, az tudja. Emberek tömegeit akaratuk ellenére gyilkolni küldik, hogy olyanokat öljenek meg, akiket szintén akaratuk ellenére küldtek oda ölni. Én nem vagyok sem uniós politológus, sem háborús szakértő, pláne nem szurkoló, de a jó választ korunk ellentéteire a politikusainknak az asztalnál kellene megtalálniuk! Sajnos erre szemmel láthatóan képtelenek.

Azt viszont pontosan tudom, én miért gyűlölöm a háborút: azért, mert láttam közelről. Kamerával nézhettem nem egyszer, és nem volt jó. A szobából nem úgy fest. Az emberek ülnek a tévé vagy az internet előtt, kis terepszínű alakokat látnak szaladni, majd felbukni, aztán elkapcsolnak bármire. Ott ez nem megy. Ha eldurvul egy konfliktus, akkor sorra halnak meg  gyerekek, a nők, öregek. Mert a háború már csak ilyen. Visszatérve a Garda klipre, ezekben a dolgokban is teljesen egyetértettünk az üzenetünk megfogalmazásakor. Egy emberként, világnézettől függetlenül azt kiabáljuk, hogy legyen ennek vége!

A klipben anya és lánya küzdelmét látjuk.

Próbálnak menekülni, elzárni magukat a háború borzalmaitól egy pincében, de kiderül, hogy nincs menekvés, és végül rájuk robban a valóság. Wirth Zoli barátom lánya játszotta a főszereplő kislányt, és szívfájdító volt látni mennyire megviselte őt, az apát, hogy végig kell néznie gyermeke jelenetbéli halálát. Ott, akkor egy pillanatra összekeveredett „játék és a valóság” és teljes súlyával ránk szakadt az általunk megkreált borzalom. Azt gondolom, tényleg „belenyúltunk”.

Tapasztaljátok, hogy azért a háborúellenesség a nyugati világban most nem annyira „trendi”?

A normális emberek között a háborúpártiság nem trendi. A háborúellenesség pedig inkább politikailag nem vállalható. A legtöbb helyen ennek ellenére óvatosan, beengedtek akár a döntőbe is minket a klippel.

Eljutott a tengeren túlra a Radics Béláról szóló, szintén általad jegyzett film is.

A „Radics Béla, a megátkozott gitáros” című alkotás egy kreatív dokumentumfilm, s valóban, meghívtak miatta az Egyesült Államokba egy filmes fesztiválra és konferenciára, az utazásomat egyébként az NKA támogatta. Ötezres nézettség felett vagyunk a Radiccsal, ami első blikkre nem túl kimagasló, de a szerény költségvetés, a műfaj – ne felejtsük el, hogy ez egy „feldíszített dokumentumfilm” - és a saját erőből való reklámozás tükrében már nem mondanám rossznak. Sok film nem ér el az ezer mozinézőhöz sem, a legtöbbre csupán pár ezren ülnek be a moziba. Többszáz millióból készült filmekről beszélek, nem dokumentum-játékról. Szerintem ez tragédia. De szerencsére azért a vigasztalás oldalán is megjelent valami: nagyon örülök a Semmelweis sikerének, évek óta vártam már hasonlóra.

Radics-filmet hogy fogadták?

Kritizálták a parókákat, hogy „hülye frizuráik vannak a szereplőknek” –  jót nevettem ezen. Nézz meg egy hetvenes években készült fotót: mindenki úgy néz ki, mintha hülye paróka lenne a fején – pont ezért tettünk hülye parókát a fejükre. A viccet félre, a Radics film fogadtatása szerintem  összetett volt. Politikailag egyensúlyra törekedtünk, a filmen mind Szentesi Zöldi László (író), mind Wirth Zoltán (zenei producer) rendkívül sokat dolgozott. Mindkét „politikai oldalról” bőven érkeztek közreműködők, elvégre nem a politikáról, hanem Radics Béla megismertetéséről szólt a közös munka.

Nem okvetlenük a volt zenésztársainak vagy azoknak készült akik még láthatták őt a színpadon, hanem az unokáiknak. Eltelt negyven év, bárki megcsinálhatta volna a saját Radics filmjét. Amúgy nem volt annyira vészes a kritika. A komolyabb portálokon nagyjából korrekt írások jöttek, a fröcsöntőktől meg a fröcsögés. Volt, ahol kerek-perec NER-lovaggá ütöttek engem is – 50 millió közvetlen támogatású 100 perces mozifilm gyártása miatt. Erre most mit mondjak?

Evezzünk vissza a tengeren túlra…

Ami a Los Angelesbe, konkrétan a Catalina szigeten tartott rendezvényre való utazást illeti: kimondottan mókás volt, hogy „vihettem némi a vizet az óceánba”! Az, hogy Los Angelesben amerikai filmeseknek beszélhettem a saját megközelítéseimről, hogy egy többórás panelbeszélgetésben vehettem részt, ahol egy Akadémiai díjra jelölt rendezőnő mellett súlya volt a mondataimnak, az nagyon sokat elárul arról a szakmai alázatról, ami azzá tette az amerikai filmet – a független filmjeiket is – ami. Ugye a Radics egy dokumentum-játék, amiben tudatosan kerültem a hagyományos dokumentumfilmes elemek használatát, ezek is inkább játékfilmekre jellemző kontextusokban vagy jelenetekben jelenek meg. Ez volt számukra érdekes.

Mennyire volt érzékelhető a woke a fesztiválon?

Ez egy független filmes fesztivál és konferencia volt, amire nem nyomta rá semmilyen ideológia a bélyegét. Voltak mindenféle, alkotások, közöttük természetesen úgynevezett woke filmek is. Akinek az kellett, az nézhetett ilyeneket. És persze számtalan más jellegűt is. Nem az volt a téma, hogy mit, hanem inkább mindenki a „hogyan valósult meg a történetmesélés”-re koncentrált. Zömében kísérletező szellemű, nagyon friss megközelítésekkel volt tele a fesztivál. Izgalmas, hajnalig tartó beszélgetések, viták zajlottak. Azt azért tudd, hogy a filmesek az egy azon „holdkóros ember faj” bármely részéről is jönnek a világnak.  Szóval

Mostanra sokkal kevesebb, de művészileg sokkal színvonalasabb, árnyaltabb ilyen jellegű produkció készül. Végül mindig minden egyensúlyba kerül a világban. A pénz meg piszok nagy úr.

Jártál a római filmhéten is. Milyenek az új európai filmek?

Fájdalmas élmény volt. Szerintem az a buli lehetett volna akár Moszkvában is, 1985-ben. A filmekre gondolok. A zömüket tuti nem fogjuk a magyar mozik műsorán látni. A filmszínházi kutya se lenne kíváncsi rájuk! Zömében leegyszerűsítő, klisé-produkciókat láttam, tisztelet a kivételnek! Nekem úgy tűnt, hogy nem okvetlenül az aktuális és valós, az európai társadalmakat ténylegesen feszítő problémákkal dolgoznak, hanem inkább azokat a filmeket csinálják meg, amire pénzt kapnak. Erről egyébként három-négy sör után már az alkotók is őszintébben beszéltek.

Amerikában ezt is sokkal jobban csinálják. Ott igazi merész, bevállalós, a problémákba arccal beleálló független filmek sorát láttam, általában egy közepes költségvetésű magyar nagyjátékfilm árából, ami ritkán több 1-2 millió dollárnál.

És mit keresel a Hortobágyon?

Új filmet. A külső pusztában a belső pusztát. Kiváló gondolkodó, fotós, természetfilmes, filozófus, költő és író barátommal, Végh Attilával létezésünk filozófiai összefüggéseit és értelmét boncolgató alkotást tervezünk. A legnehezebb dolgokkal már meglepően jól állunk, piacunk és külföldi partnereink már vannak. A disztribúcióval kezdtünk, szerintem mindenkinek azzal kellene. Most a nehéz kategóriát igyekszünk teljesíteni, megtalálni a forrásokat is a filmre.

nyitókép: Facebook