Ausztria megadta magát: Budapesten teljesült a románok álma, és ezért nagyon hálásak Magyarországnak
Az Európai Bizottság már rég kimondta a véleményét az ügyben.
Egyike a ma külföldön legtöbbet foglalkoztatott magyar operaénekeseknek; olyan meg talán az egész földön kevés akad, aki a karriert és a magánéletet ilyen természetesen össze tudta volna simítani. Bretz Gábor friss Kossuth-díjas basszbaritonnal beszélgettünk kacskaringós pályakezdésről, a Kékszakállúról és arról, miért nincs jobb B terv a csokolád
Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton
Ötvenedik születésnapra Kossuth-díj, álmodott erről a kezdet kezdetén?
Dehogy. Olyankor még nem gondol az ember ilyesmire. Leginkább az jár a fejében, merrefelé kell az első lépéseket megtennie a helyes irányhoz, pláne hogy annyi befolyásoló tényező veszi körül, annyi véleményt hall maga körül, jó vagy kevésbé jó tanácsot kap. Akkoriban még arról is titokban mertem álmodni, hogy szép lassan kikerekedik majd az operaénekesi pályám. Annyiban voltam csupán biztos, hogy ezt a hivatást csakis százszázalékosan érdemes csinálni; a tanáraimtól ezt tanultam. Nem vagyok klasszikus értelemben vett őstehetség, kaptam ugyan egy szép hangot odafentről, a technikát, a szövegkiejtést, a szerepformálást, a nyelveket kemény munkával, sok idő alatt kellett megtanulni hozzá. Énekelni voltaképpen elég egyszerű, de mire az ember eljut odáig, hogy ezt megérezze, rengeteg gyakorlás szükséges. És soha nem lehet hátradőlni: ahogyan a jó pap, úgy a jó énekes is a holtáig tanul. Hiszen mi a testünkben hordjuk a hangszert, és az mindig fejlődik valamerre.