A hálaadás az ima legmagasabb szintje – Kádár Iván atya a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Két éve tart az orosz–ukrán háború, itt, a Szent Szergij-templomban azonban ukránok és oroszok együtt imádkoznak. Tapasztal-e bármit a háborús helyzet feszültségéből?
Egy keresztény ember, főként egy pap óriási tragédiaként tekint a háborúra. Nem lehetünk közömbösek, hiszen ez a helyzet testi és lelki szenvedést okoz az embereknek. Sokan kénytelenek voltak elmenekülni az otthonukból, vannak, akik mindenüket elvesztették. Szerencsére akik Magyarországra jöttek, vagy csak áthaladtak az országon, a legjobb fogadtatásban részesültek, az állam mindent megtett, hogy szállást, élelmiszert és lelki segélyt nyújtson nekik. Ami a Lendvay utcai közösséget illeti, tudni kell, hogy mivel Ukrajnában magas a hívők aránya, az itteni hívek zöme, hatvan-hetven százaléka ukrán állampolgár. Ukrajna többnemzetiségű állam: az ukránokon kívül vannak például oroszok, ruszinok, románok, moldávok, szerbek, bolgárok és grúzok is, a közös bennük, hogy mindannyian ortodox hitűek. Sem a háború kitörése előtt, sem utána nem tapasztaltam semmiféle konfliktust a hívek között, mindenki megszokta azt az istentiszteleti és lelki rendet, ami az ortodox egyház sajátja. A liturgiánk ószláv nyelvű, ami tulajdonképpen a szakrális, egyházi szláv nyelv. A prédikáció oroszul hangzik el, hiszen ez az a nyelv, ami mindenki számára érthető. Mivel a lelki élet mindennek a középpontja, senki nem politizálni jön az egyházba – tartozzék bármely népcsoporthoz –, hanem imádkozni. Itt mindenki megtalálja a helyét. Magyarországon gyakorlatilag ugyanolyan pezsgő egyházi életet tudnak élni, mint a saját hazájukban, ami fantasztikus dolog.

A világban egyre csökken a hívők száma, az ortodox kereszténységet sem kíméli a tendencia. Mit tehetnek az egyházak, s mit a hívek, hogy ez megforduljon?
Az biztos, hogy most különleges időket élünk, azonban ne feledjük, hogy minden korszaknak megvoltak a lelki kihívásai. Korunk materialista és információs társadalmait az jellemzi, hogy bár a technológia folyamatos fejlődése könnyít az emberek életén, egyúttal a figyelmüket is elvonja a spiritualitástól. Ennek ellenére szerintem nem kell félni attól, hogy csökken a hívők száma, ez a történelem során mindig változott, hol többen, hol kevesebben voltak. Ahogy Jézus mondta: „Ne félj, te kicsiny nyáj!” A mostani, szekuláris korszakban az ember annyira sokfelé tekint, hogy nem képes megtalálni az élete középpontját. A Jóisten azonban mindig megszólítja az embert, s az ember szabad akaratán áll, hogy felel-e a hívására. A keresztények sohasem voltak többségben. Persze akadtak időszakok – például a középkorban –, amikor szám szerint talán több hívő volt, de a lelki élet minősége meg sem közelítette a mait. Hiába, hogy többen mondták magukat kereszténynek, ha a lelki életük nem tükrözte azt. A lelki élet minősége mindig az ember tetteiben mutatkozik meg. Valójában a tetteink támasztják alá, keresztények vagyunk-e. Néha egyetlen ember hite többet számít, mint ezer ember vallásossága. Megváltozik-e a saját, illetve a körülöttünk élők élete azáltal, hogy Isten megérintette a szívünket? Végső soron csak ennek van jelentősége.

Akkor egy keresztény állam vagy társadalom képe csupán utópia?
Keresztény állam szerintem sosem létezett, csak keresztény eszmék és törekvések voltak. Ennek az az oka, hogy ahol ember van, ott jelen van a bűn, amely az egyén lelki bomlását okozza, s ezzel nem mindenki tud megbirkózni. Az egyházi élet más törvények szerint működik, mint a mindennapi élet.

És mi a helyzet a mai kor szabadságképével?
A szabadság spirituális, belső kategória, a mai korszellem pedig inkább a külső szabadságról szól, arról, hogy bármit megengedhetek magamnak. A sorra felbukkanó sok perverz dolog mintha visszatükrözné az emberek téves szabadságfogalmát: akkor vagyok szabad, ha magamat rombolom. Pedig a szabadság valójában a Szentlélek adománya. A szabad ember az, aki a sokféle ösztön, kívánalom vagy kísértés fölött tud állni. Az emellett való döntés és elköteleződés képessége magas szintű cselekedet. A valódi keresztény élet megadja az embereknek azt a képességet, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól. Talán elsőre banálisan hangzik, de ez óriási dolog.

Főleg, hogy afelé tart a világ, hogy elhitesse, bűn valójában nem is létezik, a bűntudat pedig csak zavaró tényező a szabadságunkban.
Ha valaki a bűnös életet követi, az mindig külső vagy belső romboláshoz vezet. Az ember persze eltévedhet, de a lelkiismeret kiiktatása nem vezet jóra. A felelősségérzet kikapcsolása borzasztóan veszélyes folyamat, mert az embernek mindig előre kell látnia, hogy ha valami rosszat követ el, annak következményei lesznek. Ezeket később meg lehet bánni, azonban amikor az ember a rosszban fejlődik, az tragikus. Nem muszáj követni a tömeget csak azért, mert az diktál valamit. A Szentírás többször is kitér rá, hogy ha valaki eltiporja a lelkiismeretét, az a legborzasztóbb állapot. Teljes lelki ürességhez vezet. A tömeg rossz irányba mehet, rossz döntéseket hozhat, s ma az a világnézet uralkodik, hogy a bűnnek nincs jelentősége. Ez tévút, és sajnos az egyház nem tud beavatkozni politikai folyamatokba, viszont a társadalom lelke tud lenni. Aki akarja, meghallja az Isten és az egyház szavát. És itt az egyházról nem feltétlenül mint struktúráról beszélek, hanem mint Krisztus misztikus testéről. Ez a test lehet nagyon beteg, de a Jóisten gondoskodik róla. Érdekes adalék ehhez, hogy a Szentírásban Isten vagy Jézus szinte mindig az egyénhez szól, nem a tömeghez. Ez az egyéni megszólítás rendkívül fontos mozzanat.

Mit tanácsolna egy hitét kereső embernek?
Nincsenek általános tanácsok. Az embernek magának kell megtapasztalnia a szenvedést hozó belső ürességet, és hogy hiába próbálja világi dolgokkal betömi, azt a vákuumot csak Isten tudja betölteni. Ezzel párhuzamosan pedig jó, ha megvan a belső készenlét, hogy kialakulhasson az Istennel való lelki párbeszéd. Ha az ember tesz egy lépést, Isten tízezret lép felé. Az első lépés megtétele hatalmas erőfeszítést követel, de nem lehet megspórolni.

Ha már erőfeszítés, hadd kérdezzem a húsvétot megelőző böjtről. Mintha a böjti időszak is egyre nehezebb lenne az állandó kísértések miatt. Hogyan érdemes viszonyulnunk hozzá?
A böjt út Isten felé. Én például mindig várom, számomra örömteli időszak, hiszen a vége a feltámadás. A feltámadás pedig a hitünk alapja. Ahogy Pál apostol mondja, ha Krisztus nem támadt föl, akkor hiábavaló minden. A Jóisten mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy föltámadjon. A böjt emellett spirituális gyakorlat is, ez idő alatt igyekezni kell tartózkodni a rossztól. Ez óriási lelki munka. Az embernek kell a lemondás, a fegyelem, az önuralom maga felett. Ilyenkor szépen megmutatkozik, mi jelent veszélyt a lelki életünkre, függünk-e valamitől. A böjt rávesz, hogy ne légy rabja e világi dolgoknak, megmutatja a valódi belső szabadságot.

És elérkezünk a húsvéthoz.
Igen, a legnagyobb eseményhez a keresztények számára, hiszen azzal, hogy Krisztus feltámadt, részesített bennünket az örökkévalóságból. Nincs egyetlen halott sem a sírban. Nem porszemek vagyunk a nagyvilágban, hanem örökkévalóságra vagyunk teremtve. Isten számára egyetlen emberi lélek is ezerszer fontosabb, mint a világ összes kincse.

Jól tudom, hogy ön vállal börtönben is lelkészi szolgálatot?
Igen; nem gyakran, de szoktam.

Milyen tapasztalatai vannak?
Odabent egészen másként működnek a dolgok. Amikor leülünk a külső szabadságuktól megfosztott emberekkel, és beszélgetünk, vagy éppen értelmezzük a Szentírást, sok mindenre rádöbbenhetnek, ha akarnak. Aki nem csak azon töri a fejét, hogy mikor szabadulhat már, azzal el lehet kezdeni keresni Isten közelségét. A megváltás azt jelenti, hogy bármilyen mélyre süllyedt is az illető a földi élet mocsarában, van lehetősége fölemelkedni. A Jóisten mindenkinek megadja a lehetőséget, nincs olyan bűn, amit ne bocsátana meg. Aki erre rádöbben, azzal már lehet dolgozni. Aki fel akar emelkedni Isten kegyelmével és segítségével, elkezdheti ezt az utat, mi pedig támogatni tudjuk. Volt szerencsém már olyanokhoz, akik bent tértek meg, sőt keresztelőm is volt már a börtönben.

Mi az, amit mi, keresztények gyakran elfelejtünk, pedig jobban figyelhetnénk rá?
Jobban kellene figyelnünk Isten szavára, ez az értő figyelem sokszor hiányzik a mindennapi életünkből. Ezenkívül gyakrabban kellene tudatosítanunk magunkban, hogy mennyi mindent kaptunk a Jóistentől. Az elért eredményeinket, javainkat nemcsak saját magunknak köszönhetjük, hanem legfőképpen Istennek. Ezért sokkal többször kellene hálát adnunk. Talán a hálaadás az, ami a leginkább hiányzik a mai ember életéből. A hála megváltoztat. Ha az ember meg tudja köszönni az ajándékokat, a mindennapi örömöket vagy akár a fájdalmakat is Istennek, az átformálja őt. Derűsebbé és optimistábbá válik, és megtapasztalja, hogy Isten mindig mellette van. A hálaadás az ima legmagasabb szintje.

***