A magyar lelkem otthonra talált, szerelmes vagyok a magyar népi kultúrába – Holland Marcsi a Mandinernek

Törvényszerűnek tűnik, hogy aki holland–magyar házaspár gyermekeként Hollandiában születik és cseperedik, annak a gyermekkorát az ottani kultúra dominálja. Így volt?
Nem dominált, fele-fele arányban volt jelen a holland és a magyar. Ezt úgy tudtuk kivitelezni, hogy minden évben többször, háromszor, akár négyszer is eljöttünk Magyar­országra, rendszerint hosszabb időre, két-három-négy hétre. Hollandiában édesanyám mindig magyar könyvekből olvasott fel nekünk: magyar népmeséken, a Futrinka utcán, a Mazsola és Tádén nőttem fel. Szóval azt lehet mondani, hogy a neveltetésem abszolút vegyes volt, magyarul és hollandul is beszéltünk otthon.

Mikor tudatosult először a kettős identitása?
Azt hiszem, már nagyon korán tudatosult, gyermekkorom óta éreztem, hogy nekem Magyarország a valódi otthonom. Hétéves korom óta hegedülök, és már akkor is előszeretettel játszottam olyan műveket 20. századi magyar zeneszerzőktől, amelyekben ötvöződik a népzene és a klasszikus zene. Ezek által is úgy éreztem, hogy közelebb kerülök a magyarságomhoz. Az egyik legmaradandóbb emlékem, hogy egyszer Hollandiában egy hegedű-mesterkurzuson – ahol Járdányi Pál Magyar táncát játszottam – a mester megkérdezte: „Te tulajdonképpen magyar vagy?” Nagyon meglepődtem; a mai napig nem tudom, miért kérdezte, hiszen a nevem alapján egyáltalán nem lehet megmondani, hogy magyar vagyok. Szeretem azt gondolni, hogy azért kérdezett rá, mert a zenémen keresztül átjött a magyar virtus. (Nevet)

Milyen emlékei vannak Magyarországról kis korából?
Csupa jó emlékem van. Például sokat jártunk a Balatonra, volt egy nyaralónk Alsóörsön. Felejthetetlenek azok a balatoni nyarak! Amikor pedig év közben jöttünk Magyarországra, nem vakációztam, hanem iskolába is jártam azokban a hetekben, egy ének-zenei általános iskolába Dunaújvárosban, ahol nagy súlyt fektettek a Kodály-módszerre. Számtalan kellemes élményem kötődik ehhez az időszakhoz, még arra is pontosan emlékszem, ahogyan Kodály Zoltán Pünkösdölő című szerzeményét énekeltük. De talán az maradt meg bennem a legjobban, hogy mindenki olyan kedves volt velem, rendkívül barátságosak voltak a magyar iskolatársaim, ami jólesett, mert Hollandiában sajnos sokat csúfoltak az általános iskolában.

A magyar hagyományőrzéssel, népzenével, néptánccal vagy a viseletkultúrával mikor találkozott először?
Az iskolában találkoztam ezekkel is, mert volt kötelező néptáncóránk – tulajdonképpen ennek köszönhetően szerettem bele a magyar néptáncba. Nagyon megtetszett. Ezenkívül pedig volt hon- és népismeretóránk, ahol kicsit jobban megismertem a magyar népi kultúrát.

Jobban megfogta a magyar kultúra, mint a holland?
Ez nehéz kérdés, mert nem igazán lehet összehasonlítani a kettőt. Magyarországon erősen jelen van a hagyományápolás, nagy hangsúlyt helyeznek rá, a népi kultúra benne van a köztudatban. Hollandiában nem volt alkalmam ezzel foglalkozni, egészen felnőttkoromig nem is tudtam, hogyan néz ki egy holland népviselet. Egyszerűen nem lehetett vele találkozni, mert nem tanítják az iskolában. Kicsit sajnálom, hogy nem tanultunk például olyan híres holland festőkről sem, mind Vermeer, Rembrandt és Van Gogh, pedig rájuk abszolút büszkének lehetne lenni. De a multikulturális társadalmakban ez nyilván kissé másként működik.

Mit gondol, mi adja a magyar kultúra varázsát, miért van ekkora vonzereje?
Ez szubjektív; talán ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amikor az ember szerelmes. Azt az egyéni érzést is nehéz tényszerűen szavakba önteni, hogy miért tetszik meg egy ember, vagy miért vagyunk szerelmesek valakibe. Úgy érzem, a magyar lelkem otthonra talált. Szerelmes vagyok a magyar népi kultúrába, főként a viseletekbe. Egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni, és kicsit tartok is attól, hogy ha megpróbálom racio­nalizálni magamnak, akkor elveszíti a varázsát. Egyszerűen csak azt érzem: Úristen, de gyönyörű! Egy-egy rend ruha olyan esztétikai élményt ad, mintha múzeumban néznék egy festményt.

Mikor döntött végleg Magyarország mellett, és miért?
Gyermekként elhatároztam, hogy majd valamikor Budapestre jövök, és a Zeneakadémiára fogok járni, de a sors úgy hozta, hogy végül Debrecen lett belőle. A végleges döntést tulajdonképpen a párom miatt hoztam meg. Miután befejeztem Hollandiában a konzervatóriumot, jöttem is Magyarországra – az egész addigi gyűjteményemmel együtt. (Nevet)

Már Hollandiában is gyűjtötte a viseleteket?
Volt néhány rend viseletem, igen, illetve népi bútoraim – mindet magammal hoztam Magyarországra.

Mikor kezdett bele a viseletek gyűjtésébe, és miként kell elképzelni egy ilyen folyamatot?
Tulajdonképpen nem is csak viseletekkel kezdtem a gyűjtést, minden érdekelt, ami magyar néprajzi tárgy. Az első nagy vásárlásom, amivel minden elkezdődött, egy hagyatékból származó kollekció volt. Az egész gyűjteményt megvettem, volt benne kerámia, tányérok, terítők és egy-két viselet is, de utóbbiak inkább csak amolyan „stilizált magyaros” darabok. Eleinte internetes felületeken kerestem a tárgyakat, Hollandiában már volt egy festett tálasom és egy kelengyeládám. A viseleteket nehéz volt beszerezni, nagy részüket csak Magyarországon tudtam megvásárolni. Ahogy ide költöztem, exponenciálisan növekedni kezdett a gyűjteményem, mert már helyben vagyok, nem kell azzal vesződni, hogy kijusson a ruha Hollandiába.

Honnan tudta, hogy minek van értéke?
Eleinte fogalmam sem volt. Ami megtetszett, azt megvettem – tulajdonképpen a mai napig ez maradt a vezérfonal, de most már hatalmas tudás is van mögötte. Ezért az én gyűjteményem nem olyan, hogy mindegyik faluból van egy rend viselet, hanem kizárólag olyan darabokból áll, amelyek tetszenek, amelyekben örömömet lelem. Előfordul például, hogy egy faluból hét vagy nyolc rend viseletem is van, mert az éppen nagyon közel áll a szívemhez.

Emlékszik az első igazi viseletélményére?
Persze! Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban többnyire már egyedül jártam Magyarországra, és a Néptáncosok Kellékboltjában árultak régi viseleteket is. Ott vettem az első igazi darabot, ami egy kalotaszegi rékli volt – piros bársony, kis hímzéssel a mandzsettáján és a gallérján. A mai napig megvan.

Melyik tájegység minta- és színvilágát szereti leginkább?
Azt hiszem, a Sárköz a kedvencem.

Határon túli területeken is megfordul, vagy bőven van mit találni a szűkebben vett Magyarország határain belül is?
Volt egy moldvai viseletem, de azt eladtam – vala­hogy nem tudtam vele azonosulni. Erdélyből leginkább Kalotaszeggel szeretek foglalkozni, de muszáj volt határt szabnom magamnak, így leginkább csak a kis-magyarországi területekkel foglalkozom. Az erdélyi területeket amúgy is sokat kutatták már, a szűken vett Magyarország pedig valamiért háttérbe szorult. Táncházakban is azt veszem észre, hogy a kis-magyarországi táncokat szinte nem is táncolják, csak az erdélyie­ket – kalotaszegit, palatkait, székit, szilágyságit –, illetve moldvait.

Volt olyan, hogy talált egy értékes darabot, és az eladó nem tudta, mit ad el?
Igen, de ritka az ilyen eset. Ahogy az évek során bővült a tudásom, egyre inkább felismerek olyan darabokat, amikről talán nem mondanánk meg egyből, hogy magyar népviselet. Volt, hogy a Vaterán hirdettek egy kalocsai viziklit azzal a szöveggel, hogy „régi polgári kabátka”. Én egyből tudtam, mi az, és lecsaptam rá. Azóta is különleges darabja a gyűjteményemnek, mert amióta gyűjtök, nem is láttam még ilyenből eladót. Egy kalocsai gyűjtő mondta is, hogy ha egyszer eladnom, ő azonnal megveszi, mert nagyon-nagyon ritka. A köztudatban nem annyira van jelen az, hogy a kalocsai viselet lehet teljesen fehér is, általában a sokszínű „cifra pamukos” jut eszünkbe róla.

Érzékelhető, hogy az évek során tényleg beletanult.
Persze, sokat olvastam, kérdezgettem hozzáértőket. Autodidakta módon sok tudást összeszedtem, ma már nagyon is helytáll az én ismeretem és gyűjteményem ezekben a körökben. Sajnos vannak, akik még most sem vesznek igazán komolyan, s még mindig úgy tekintenek rám, mint egy holland lányra, akinek sok pénze van, és ész nélkül megvesz mindent. Pedig nekem sem hullik az ölembe a pénz; van egy saját vállalkozásom, egy régiségkereskedés, román viseleteket vásárolok, újítok fel és adok el. Ennek a bevételéből gyarapítom a saját gyűjteményemet és finanszírozom a fotózásokat, projekteket.

Milyen nagyságrendű a gyűjteménye?
Sajnos nem tudok számot mondani. Szégyen-gyalázat, de nem leltároztam még, pedig nagyon kéne. (Nevet) Mindenesetre hatalmas, több száz darabos a gyűjtemény.

Hordja is ezeket a ruhákat?
Nem igazán. Azért is fényképezem le őket mindig, hogy bármikor rájuk tudjak nézni. Úgy érzem, felelősségem, hogy meg is őrizzem ezeket a ruhákat. Többnyire ünnepi viseleteim vannak, hiszen azok sokkal jobb állapotban maradtak fenn, a hétköznapiak hamarabb tönkrementek, elkoptak. Az ünnepi viseletet azért is ritkán vették fel a paraszti társadalomban, mert kifejezetten kímélték, úgy voltak vele, majd jó lesz a gyerekeknek, unokáknak is. Én is e szemléletmód felé hajlok. Viszont van néhány darab, amit kiszemeltem magamnak, és ha van egy ünnepi alkalom, szívesen felveszem.

Mit szól annak a módjához, ahogyan a hazai divatipar próbálja beemelni a köztudatba a magyar motívumokat?
Mivel nagy híve és rajongója vagyok a kézzel készített dolgoknak, bevallom, nekem nem igazán szimpatikus ez a sok műszálas anyagokból készült, nyomtatott mintás ruha. Sajnos ez a törekvés inkább a fast fashion irányába mutat, pedig a magyar népviselet „slow fashion”. Kézzel hímezték a minőségi anyagokból készült ruhákat, és nem dobálták ki egy-két év után, hanem megőrizték a következő generációnak. Szerintem meg kellene tartani azt, hogy a magyar népviselet időigényes kézimunka, és igen, annak van ára. A harmincas években volt egy divattervező, Tüdős Klára, aki már akkor, amikor a népviselet még nagyon is élt, kifejezetten ízlésesen ötvözte a népi motívumvilágot és szimbólumkészletet a polgári divattal. A mai napig nem találkoztam olyan divattervezővel, aki ezt a szintet hozta volna, de ez csak a személyes véleményem.

Említette, hogy a ruhák mellett vannak autentikus bútorai, ágyneműi, tárgyai is: tulipános ládák, díszes lócák, faragott fogasok, párnahuzatok, kerámiák. Hol fér el mindez?
Van egy tisztaszobám, ott tartok mindent. Régi vágyam volt, hogy legyen egy saját tisztaszobám, és most, hogy nemrég házba költöztünk, ez meg is valósult. Eddig lakásban laktunk, ott nagyon nehéz volt mindent tárolni. Nagyon szép, festett népi bútoraim vannak – szekrény, sarokpad, vetett ágy, tulipános ládák –, de ezután már nem fogok venni több bútort, mert már nem fog elférni a házban. (Nevet)

Szó volt róla, hogy Hollandiában és Magyarországon is zeneművészeten végzett, ezt az oldalát mégsem igazán domborítja ki a közösségi oldalain. Van ennek valami oka?
Már két éve ezen gondolkozom, és igazság szerint nem igazán tudom, hogyan kellene. Amikor Hollandiában magyar zenével foglalkoztam – volt külön egy magyar népzenei és egy magyar nótát játszó bandám is –, úgy gondoltam, milyen szabad ez az egész, úgy játszhatom, ahogy én szeretném. Aztán mikor Magyarországra kerültem, rájöttem, hogy tulajdonképpen sokkal szigorúbb szabályokhoz van kötve a népzene, mint a klasszikus zene, és azóta nem nagyon merem megmutat­ni ezt az oldalamat. Akárhányszor játszottam népzenét Magyarországon, mindig belekötöttek, hogy „klasszikusan játszom”. Szóval ezen a területen – hogy így fogalmazzak – kissé identitászavarba kerültem azóta, hogy itt élek. (Nevet) De mindenképpen szeretném visszahozni az életembe a zenét.

Mennyire fér meg napjainkban a modernitás és a hagyományápolás? Kérdezem ezt annak fényében, hogy azokat a kódrendszereket, amelyekről például egy-egy viselet is árulkodik, egyre kevesebben ismerik, értik.
Egyszer egy prezentáción mutattam a hallgatóságnak egy fotót, amelyen Kylie Jenner Louis Vuitton táskákkal pózol, és megkérdeztem, miről árulkodik a kép. Mondták, hogy a gazdagságról, arról, hogy láttatni szeretné, ő ezt megengedheti magának. Aztán kivetítettem egy gyönyörű sárközi viselet fotóját is, arra pedig nem tudtak mit mondani. Pedig tulajdonképpen ugyanazt csináljuk ma is, mint régen. A szóban forgó viselet szintén erről árulkodott: a különleges borotvált selyem Franciaországból van, és csak az tudta megvenni, akinek sok-sok hold földje van. A régiek valóságát ilyen példákon keresztül át lehet ültetni a mostani valóságunkba, és rögtön érteni fogják az emberek. Egyébként úgy látom, hogy Kelet- és Közép-Európában, így Magyarországon is, az emberek egy részének a mai napig fontos, hogy megmutassa, van miből költenie.

A mai világban, amelyben egyre inkább elmosódnak a határok, hogyan lehet leginkább megőrizni a kultúránk hagyományvilágát?
Mindenképpen az edukációt tartom legfontosabbnak e téren. Valahol itt keresném a megoldást, hiszen én is így találkoztam vele. A virtuális tér is tökéletes erre, például az én Instagram-
oldalam pont ezt a célt szolgálja. Ha más nem, akkor akár modern példákkal szemléltetve kell – ahogyan én próbáltam –közelebb vinni a magyarokhoz a saját hagyományaikat.

Sokfelé megforduló, értő szemmel figyelő emberként mit gondol, mennyire vannak tudatában a magyarok annak, mekkora kulturális kincseik vannak, legyen az zene, tánc, nyelv, viselet, gasztronómia, hagyományok vagy a „régiek bölcsessége”?
Óvakodnék attól, hogy általánosítsak, mert amit gondolok, az nemcsak a magyar népre vonatkozik, hanem tulajdonképpen magára az emberiségre. Általánosságban igaz, hogy nem tudjuk értékelni azt, amink van. Én talán azért tudok másképp állni mindehhez, mert Hollandiában nőttem fel, és amikor Magyarországra jöttem, azt láttam, hogy itt van olyan, hogy hon- és népismeretóra, néptáncoktatás, sőt minden egyes településen működik néptánccsoport. Magyarországon ezt szinte természetesnek veszik az emberek, de nekem mint külföldi magyarnak hiányosság volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudok ebben részt venni, de talán azért is tudom ennyire értékelni, mert nem ebben nőttem fel. Egyszer egy fesztiválon megkérdeztem népviseletben sétáló lányokat, hogy honnan van nekik, azt felelték: hagyaték. Úgy tűnt, én sokkal jobban örültem ennek, ők látszólag természetesnek vették. Az egyébként jó dolog, hogy ennyire természetes mindez, de óvatosnak is kell lenni, hiszen ameddig megvan valami, addig nem hiányoljuk. Csak akkor kezd igazán fontossá válni, amikor már nincsen meg.

Akad még kiaknázatlan terület? Milyen tervei vannak?
Folytatom így tovább. Mindig új, váratlan dolgok kerülnek az utamba, ami eddig csak előrevitt: meghívtak beszélgetésekre, sok interjút adtam, és még egy, a Hagyományok Háza által kiadott könyvnek a borítójára is rákerültem, ami pozitív visszajelzés volt számomra. Vannak terveim, de picit babonás vagyok ilyen téren – félek, hogyha valamit előre elmondok, akkor nem fog teljesülni. Szóval egyelőre csak azt tudom mondani, hogy ez a jövő titka.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton